Fut a Dagi: Kanapétól az Ultráig

Mostanában valahogy minden rendben van. 😅

Az edzések mennek, a súlyom is szépen alakul, a mérleg ma már 75 kg-ot mutatott, szóval lassan nem fogyok tovább, hanem eltűnök. 😂

A mai futás is rendben volt: 13 km, benne egy jó kis erős tempós résszel. És azt hiszem, eljutottunk arra a pontra, hogy már Renátó sem tud kinyírni az erős futásokkal. 🤣

Ezt mondjuk csak nagyon halkan írom le, mert bármikor elszalad az ujja, és olyan edzést ír nekem, hogy értem jöhet a mentő. 🤣🤣🤣

Amúgy tényleg nincs okom panaszkodni. Egy éve még csak elkezdtem futni, most meg már 2000+ km van a lábamban, a súlyom szépen megy lefelé, az edzések összeállnak, és már csak 9 hét a Chester Maratonig.

9 hét.

42,195 km.

Hogy ez mikor lett jó ötlet, azt továbbra sem tudom. 😂

De most már csináljuk.

A mentőt pedig egyelőre még ne küldjétek.

Na, egy hét csend után újra jelentkezem. 😄

A múlt héten sikerült munkában úgy leharcolni a térdemet, hogy a betervezett 70 km helyett nagyjából 32-33 km jött össze. Mondjuk erre nem készített fel az edzésterv. 🤦‍♂️

Mindig mondom, hogy a futás veszélyes… aztán kiderül, hogy a meló sokkal nagyobb ellenfél. 😂

Szerencsére vasárnap már újra futócipő volt a lábamon, úgyhogy nem úsztam meg ilyen könnyen.

Közben vége lett a júliusnak is. A hónap végére összejött 258 kilométer. Erre büszke vagyok, még akkor is, ha a térdem próbált más terveket szőni.

Aztán jött a következő felismerés… már csak 9 hét van a maratonig. Kevesebb mint két és fél hónap. Na, itt egy pillanatra megálltam. 😅

A motiváció megvan. A lendület megvan. A hülyeség is megvan. Már csak le kell futni azt a szerény 42,195 kilométert. Mi baj lehet? 😂

A mérleggel is kezdünk végre összebarátkozni. Hónapokig úgy nézett rám, mint aki ki akar rakni a házból, de ma végre 75,9 kg-ot mutatott. Lassan már haverok leszünk… bár azért még nem bízok benne teljesen. 😄 Van még mit faragni, de jó úton haladunk.

Valahogy úgy nézek erre a maratonra, mint a hegymászók a Himalája csúcsára. Egyszerre félelmetes, hihetetlen és elképesztően csábító. Tudom, hogy kemény lesz, de ezért dolgozom hónapok óta.

Októberben kiderül, hogy mire volt elég ez a sok kilométer. Addig pedig nincs más hátra… futni, enni, aludni, ismételni. Na jó… néha panaszkodni is.

Három hete megy ezerrel a maratoni felkészülés. Ezalatt összejött több mint 180 km, elégettünk egy kisebb disznóvágásnyi kalóriát, és szerintem a futócipőim már többet látták a környéket, mint én autóval.

Ma jött az eddigi leghosszabb futásom: 26 km. Az elején szakadt az eső, de legalább nem kellett eldöntenem, hogy eső vagy izzadság folyik az arcomon. Mindkettő.

A végén úgy éreztem, hogy talán még lett volna bennem 10 km.

Aztán elővettem a matekot.

26 + 10 = 36 km.

A maraton pedig 42,2 km.

Vagyis a jelenlegi tervem szerint a maraton utolsó 6,2 kilométerét valószínűleg hitelből, részletfizetéssel vagy puszta pánikból fogom teljesíteni.

Ahogy közeledik az október, egyre jobban fosok. A Strava már lassan 4 órán belüli maratont jósol, én meg néha attól elfáradok, hogy felállok a kanapéról.

Ami vicces, hogy pár hónapja még a 10 km tűnt őrültségnek. Most lefutok 26-ot, hazamegyek, megeszek egy fél hűtőt, majd azon gondolkodom, hogy “oké, de mi lesz a maradék 16-tal?”

A jövő héten újabb 5 edzés vár.

És nem, tegnap nem pihenőnap volt.

Tegnap egyszerűen megjelent Lusta Roli. A terv szerint 10 km volt kiírva, de az edzés az érdeklődés teljes hiányában elmaradt. A futócipő csalódottan nézett rám a sarokból, miközben én tudományos alapossággal teszteltem a kanapé teherbírását.

Nagyon szeretném azt a 4 órán belüli maratont. Nem az idő miatt. Hanem mert az valahol visszaigazolná, hogy jó úton vagyok.

Bár ha belegondolok, 180 km után már az is szép eredmény, hogy még nem adtam el a futócipőket a Facebook Marketplace-en.

Na, futunk tovább. Mert a maratonig még van két hónap. És elvileg az a hiányzó 6,2 km sem fog magától eltűnni.

Sajnos. 😂🏃‍♂️

Amikor nem figyelem az edzéstervet, akkor mindig sikerül magamat meglepni… 😂

Ma ki volt írva szépen: 12 km.
Mondom magamban: „Na végre, egy laza Zóna 2, kis kocogás, nézelődünk, integetünk a kutyáknak, élvezzük az életet.” 😎

Persze az első hibát már itt elkövettem: nem nyitottam meg az edzést rendesen. 🤦‍♂️
De hát minek olvasni? A futó úgyis okos… egészen addig, amíg az edző meg nem mutatja, hogy nem. 😂

Bemelegítés megvolt, minden szép és nyugodt. Első km: szokásos lassú pulzus, mondom: „na ez az, ma könnyű nap lesz.”
Második km: picit feljebb megy a pulzus, de még semmi extra.
Harmadik etap: még magasabb tartomány… itt már elkezdett megszólalni a fejemben a vészcsengő:
„Roland… valami nem stimmel… ez túl szép volt eddig.” 😂

Aztán jött az igazság pillanata…
Kiderült, hogy az edző nem egy kellemes kis erdei sétát tervezett nekem, hanem 5 km-t 171–178-as pulzus között. 🤯

Értem én a viccet… csak azt nem értem, miért mindig én vagyok benne a poén. 🤣
Ott álltam fejben, mint amikor valaki rendel egy sima hamburgert, aztán kihozzák neki az egész menüt csípős szósszal. 😂

Na jó, mondom, nincs sírás, nincs kifogás, megcsináljuk.
Nem haltam meg… de azért volt pár pillanat, amikor tárgyaltam a lábaimmal, hogy esetleg külön utakon folytassuk. 😅

A végén a levezető 2 km már olyan volt, mint amikor a börtönajtó kinyílik: szabadság, boldogság, újra embernek éreztem magam. 😂

Tanulság: holnaptól az edzéstervet nem csak megnyitom, hanem el is olvasom!
Mert még egy ilyen meglepi, és nem a célvonalon kötök ki, hanem a mentőben, ahol majd azt mondják:
„Uram, maga mit csinált?”
Én meg: „Semmit… csak nem olvastam el az edzést.” 🤣🚑

Köszönöm az edzőnek ezt a kis váratlan ajándékot! Legközelebb azért egy kis figyelmeztető matricát kérnék:
VIGYÁZAT! EZ NEM ZÓNA 2, EZ TÚLÉLŐPROGRAM!

Az edzőm a héten úgy gondolta, nem elég az, hogy az edzések megizzasztanak… kell mellé egy kis lelki hadviselés is. 😂
Szépen felruházta őket motiváló címekkel.

A tegnapi nap fénypontja: „Kifingsz”.
Na mondom, ez már ígéretes. Van stílusérzéke, azt meg kell hagyni. Nem az a sima „könnyű résztáv” meg „kis tempó”… nem. Itt már előre tudod, hogy valami csoda vár rád. 😂

Egész héten nézegettem:
10×500 így…
10×500 úgy…

Persze kívülről minden edzés szép. Aztán amikor ott állsz futócipőben, már kicsit más a helyzet. 😅
Na, lássuk.

Hát… megláttuk. 😎

Megint sikerült áttörni egy falat. Eszméletlen jól ment az edzés, és ami nekem most a legnagyobb dolog: végre nem az történt, hogy a végére úgy néztem ki, mint aki túlélte a saját döntéseit. 😂

Nem estem szét, nem könyörögtem az életért, nem kerestem a kifogásokat… csak ment. És ez nagyon jó érzés.

Lassan kezdem elhinni, hogy a sok kilométer, a korai kelések, a szenvedések és a „miért csinálom ezt magammal?” pillanatok tényleg építenek valamit. 😁

Ma még vár rám 19 km, és a heti termelés is meglesz 60 km felett.
A maratoni gépezet készül… néha csikorog, néha füstöl, de halad. 😂

Köszönöm Renátó az újabb falbontást. A „Kifingsz” edzés jelentem: nem én fingtam ki. 😎

Na, megint sikerült valami teljesen normális emberhez méltó dolgot csinálni… csak én vagyok az a normális ember, aki 54 óra munka után úgy dönt, hogy még lefut 62 km-t egy héten. 😂🏃‍♂️

Régebben a 10 km úgy hangzott, mint valami távoli bolygó neve. Most meg ott tartunk, hogy a félmaraton lassan csak egy újabb állomás a heti programban.

Sőt, fejlődés van más területen is: lassan már a kilométereket is jól számolom futás közben. 😂 Régen még a végén is matekoztam, hogy akkor most 18 vagy 20 km van-e a lábamban.

A családi frissítés pedig már külön tudomány. A víz, a gél, minden úgy van időzítve, mint egy Forma–1-es boxkiállásnál. Csak nálunk nincs kerékcsere, hanem egy izzadt futó érkezik, aki próbál úgy tenni, mintha ez teljesen normális lenne. 😂🏎️

A mai 21,1 km megint egy jó visszajelzés volt: stabil tempó, 5:41/km átlag, nem szétesve, nem hősködve, hanem okosan.

Persze van még egy ellenfél… a hasam. A mérleg szerint szépen haladunk, a számok egyre jobbak, de én még mindig úgy érzem, hogy egy kisebb lufit cipelek magammal minden futáson. 😂

Igazából már nem vagyok dagadt… csak nagy felületen vagyok szép. 😎😂

De viccet félretéve: pár hónapja még teljesen máshol tartottam. A kilométerek nem hazudnak. Minden futás, minden korai kelés, minden fáradt nap hozzátesz valamit.

Nem lettem profi futó, csak egy fickó, aki egyszer azt mondta: „na, megpróbálom”… aztán valahogy ott találta magát 62 km-rel a lábában egy hét alatt.

Fut a Dagi tovább. A has még tárgyalás alatt, a lábak viszont már komolyabban veszik a dolgot.

A heti legkeményebb melegedzés p**a. 🥵 Valaki mondta, hogy idővel hozzá lehet szokni a meleghez. Hát… én még várom ezt a pillanatot. Szerintem engem kihagytak a „hőséghez alkalmazkodó emberek” klubjából. 25 fok felett már külön sportág a túlélés is.

De ma valamiért a meleg sem érdekelt.

10 km PB: 47:45

Ilyen az, amikor az ember fia mérges. Nem a kommentekben vezeti le, nem a kanapén ülve puffog… hanem felveszi a cipőt és fut egy keményet. A végén még a hőség is azt mondja: „jó, én ebből inkább kiszállok”.

És hogy miért voltam mérges?

Megvolt a jövő évi London Maraton sorsolása. Őszintén? Nagyon szerettem volna ott lenni. Az első maratonomat októberben fixen lefutom, de milyen nagy dolog lett volna utána áprilisban a második maratonomat London utcáin teljesíteni.

Na itt azért felment a pulzusom… pedig most nem az edzéstől.

Én ezt a rendszert nagyon igazságtalannak tartom. Az ember beleteszi a munkát, hónapokon, éveken keresztül edz, fejlődik, küzd, célokat tűz ki, aztán a végén a szerencse dönti el, hogy ott lehet-e.

Közben meg látni olyan videókat, ahol valaki 8-10 óra alatt sétálja le a maratont cigivel a kezében. Igen, tényleg láttam ilyen videót.

És mielőtt valaki félreérti: nekem semmi bajom a lassabb futókkal. Mindenki, aki teljesít egy maratont, tiszteletet érdemel. Nem az idővel van baj.

De szerintem kellene egy minimum szint. Mint Bostonban. Legyen egy idő, amit meg kell futni. Ha én nem vagyok elég gyors hozzá? Akkor nincs sértődés, nincs kifogás… edzek tovább, amíg meglesz.

Mert szerintem a maraton pont arról szól, hogy a befektetett munka, a kitartás és a fejlődés vigyen oda, ne egy szerencsekerék.

De mindegy is… én megyek tovább a saját utamon.

Októberben jön az első maratonom, utána pedig jönnek az új célok. A 4 órán belüli maraton hatalmas mérföldkő lesz. Tudom, nem világcsúcs, de ismerem magam… egyszer még a 3:30 alatti időt is meg fogom támadni.

Most pedig cipő fel, edzés tovább.

A meleg próbálkozhat. A lábak makacsabbak.

London pedig egyszer összejön. Nem szerencséből, hanem mert megdolgozom érte

Na. Most már hivatalosan is elkezdődött a maraton felkészülés.

Papíron most. Fejben már jó ideje tart.

Mai 24 km, szinte végig Zóna 2. Őszintén? Jobban féltem tőle, mint kellett volna. Aztán végül simább lett, mint egy vasárnapi séta a boltig. Már kezdtem gyanakodni, hogy az óra trollkodik velem.

Fal? Nem volt.

ISO + gél kombó működik, ezt most már nem lehet szépíteni. Stabil a rendszer. A gyomor nem tiltakozik, a lábak nem állnak le.

A családi frissítés viszont még mindig egy külön tudományág: nekem meg még meg kell tanulnom rendesen számolni a km-eket, és hogy a zselé ne a Tesco parkolójában kerüljön elő a pulcsi zsebéből… Lilla 😄❤️

23 fok, végre normális idő. Nem az a “főzzük meg a futót” verzió. Ez is segített, de a meló így is megvolt rendesen.

A végén meg? 40 perccel később Tesco. Mert a regeneráció új szintje: akciós csirkemell + séta 24 km után.

A hosszú futások nőnek, én meg megyek velük. Egyre tisztábban látszik, hogy ebből valami komoly dolog lesz.

Ja, és nagy grat mindenkinek, aki tegnap körbefutotta a Tisza-tavat.

Főleg az egyéni indulóknak – ott nincs variálás, nincs “majd leváltanak”, nincs taktikázás. Csak te vagy meg a tó.

A váltósoknak is respect – csapatmunka, stratégia, más típusú verseny. Nem jobb vagy rosszabb, csak más játék.

Jövőre viszont én is ott akarok lenni egyéniben. Egyben. Nincs váltás, nincs kifogás – csak a gát, a nap, és én, ahogy szépen “csirkére sütöm magam” 8 órán át. 😄

A múlt hetet elengedtem. Az angliai 35 fok olyan volt, mint most Magyarországon a 40… konkrétan mindenki megdőlt.
De hát elvileg futó vagyok, nem időjárásjelentő, úgyhogy inkább pihentem, és milyen jól tettem.

A hetet ma egy laza 10 km-rel indítottam. Imádtam. Munka után végre vissza az igazi angol nyárba: 20 fok, normális levegő, futásra tökéletes.
A lábaim is örültek, hogy végre nem szaunában kell “Z2-ben túlélni”.

Tudom, tudom, “menjek oda, ahol hűvösebb van”… de nyugi, ott is lassan vége ennek a brutál melegnek.

A lényeg: élveztem. Egyre jobban mennek ezek a zóna 2-es futások, és érzem is a javulást.

Szerintem ez jó irány.

A mai poszt nem a sikerről szól.

Este 7 volt. Én pedig naivan azt gondoltam, hogy ugyan már, csak egy laza zóna 2 lesz, kényelmes 6 perces kilométerekkel. Fejben már meg is volt az egész futás. Aztán jött a valóság.

Olyan rohadt meleg volt, hogy minden egyes kilométerért meg kellett dolgozni. A pulzus az egekben, a lábak ólomból, az önbizalmam pedig kilométerről kilométerre olvadt el a napon.

Persze lehetne azt mondani, hogy ilyenkor hajnalban kell futni. Lehet. Csak én nem vagyok az a hajnali futó. Nekem az esti futások működnek. Vagyis eddig működtek. Ma nem.

5,5 km lett a vége. Nem a tervezett edzés. Nem a tervezett tempó. Nem a tervezett eredmény.

Régen ezt a futást valószínűleg el sem mondtam volna senkinek. De rájöttem valamire. Nem csak az érmeket, az egyéni csúcsokat és a szép pillanatokat kell megmutatni. Hanem azokat a napokat is, amikor kapsz egy akkora pofont, hogy csak nézel magad elé, és próbálod összeszedni az egódat.

Mert a futás nem attól szép, hogy mindig minden sikerül. Hanem attól, hogy másnap ugyanúgy felveszed a cipőt, és újra nekivágsz.

Ma a meleg nyert. Holnap meglátjuk. Egy biztos: a kanapéig vezető utat ma rekordtempóban teljesítettem.