Fut a Dagi: Kanapétól az Ultráig

Ma az edző 2×2,5 km-t írt ki, közte laza résszel…
én meg úgy voltam vele, hogy jó, akkor ma ezt megfutom, úgyis tesztelni kell az új pulzusmérőt 😄

Köszi a tippet, mert az ár–érték arányban ez a Coospo most konkrétan aranyat ér 😎 végre nem kell elemet cserélni minden második héten, csak futni kell vele.

Ha már eldöntöttem, hogy megcsinálom, akkor meg is csináltam. Nincs mese.

Ez ma egy kemény odabaszás volt.

Negatív split is lett (állítólag ez valami futós szakkifejezés, szóval most már okosabbnak is érzem magam 😂).

És ami a legfontosabb: a végére se haltam meg.
Pedig az én korábbi edzéseim alapján ilyenkor már mentő, pap, meg egy búcsúlevél is simán opció volt 😂

Ma ez rendben volt. 😎

Na eltűntem egy kicsit, de nem azért mert futok… hanem mert próbálom kitalálni, hogy a pulzusmérőm vagy én vagyok-e a hibás 😄
Munka, gyerek, család… szóval a klasszikus hármas, ahol az edzés néha olyan mint egy vendég, aki nem mondja meg pontosan mikor jön, csak egyszer ott van 😅
Fogyás update: 79 kg. Itt egy perc csend a 94 kilós énemnek, aki még azt hitte, hogy a “csak egy kis nasi” nem számít életmódnak 🫡😂 még 9 kg van hátra, és néha már én is meglepődök, hogy ez tényleg nem csak egy “majd egyszer” sztori lett
Edzések mennek, csak nem minden kerül ki, mert nem minden futás Instagram-kompatibilis. Van amikor sportoló vagyok, van amikor csak egy ember aki futóruhában próbálja túlélni a saját döntéseit 😄
És akkor a hét sztárja: a pulzusmérő. Na ez külön történet. Olvastam róla, hallottam róla, kaptam tippeket mindenkitől, mostanra már több infóm van róla mint néhány rokonról 😄
A jelenlegi helyzet: keresek egy olyan eszközt ami nem 6:30-as tempónál akar 195-ös pulzust mutatni, mert akkor én nem edzek hanem hivatalosan már újraélesztés alatt állok 📈💀
Őszintén ha ez igaz lenne már nem futnék hanem valami természetfilmben lennék narrátorral hogy “itt látható a futó, aki nyugalomban is veszélyes zónában van” 😂
Az edzőm közben nyugodtan mondja hogy most már kilométereket gyűjtünk a maratonra, én meg próbálok találni egy pulzusmérőt ami nem drámázik minden lépésnél 🏃‍♂️
Szóval most itt tartunk: fogyás megy, futás megy, élet zajlik, pulzusmérő meg vagy zseni vagy teljesen elveszett a rendszerben 😄

Ha valakinek van bevált tippje, jöhet mert lassan több pulzusmérőt nézek mint edzéstervet 🙌

Na most már tényleg kezd gyanús lenni, hogy valami el van baszva velem.

11 óra meló után estem haza, olyan állapotban, hogy normális ember ilyenkor maximum a kanapéig jut el és ott megadja magát.

Én meg beestem az ajtón, felkaptam a futós cuccot, adtam egy puszit a családnak és már húztam is a cipőt.

Kint meg szakadt az eső. Az a rendes, pofánverős angol fajta, ami nem kérdez, csak jön és kész.

És itt jön a probléma.

Egyetlen másodpercig sem gondoltam azt, hogy kihagyom.

Nem alkudoztam magammal, nem volt „Rolcsi, hagyd már”, nem volt „ma elég volt”.

Mentem.

És futás közben egyszer csak leesett: te hülye, te ezt már élvezed.

Nem a Stravát. Nem a számokat. Nem a bohóckodást.

Hanem azt, hogy mész, akkor is amikor amúgy semmi értelme nem lenne.

Régen ugyanez a helyzet úgy nézett ki, hogy 2 km után már azon gondolkodtam hogyan lehetne legálisan feladni az életet futás közben.

Most meg 10 km zóna 2, esőben, munka után, és még csak nem is tárgyalok magammal.

Ez szerintem nem fejlődés.

Ez már valami gyanús függőség.

És a legdurvább? Még büszke is vagyok rá, ami önmagában is egy agyi hiba.

Szóval hivatalosan is bejelentem: a futás nem hobbim lett.

Ez már Rolcsi-féle mentális káosz sportcipőben.

És félek kimondani, de… a maraton nem kérdés. Hanem csak a következő hülyeség a listán. 🏃‍♂️🌧️

Alakul ez gyerekek!

Tegnap már csak háromszor álltam meg a meleg miatt. Három. Ez gyakorlatilag ultrafutó szinten már pihenés nélküli edzésnek számít. Egy laza gél, egy laza ivás, egy laza életválság, aztán ment tovább a menet.

Napok óta harcolok a pulzusmérővel. Nem akart rendesen mérni. Tegnap leültünk beszélgetni. Elmondtam neki, hogy vagy elkezd dolgozni, vagy a kalapács személyesen vesz részt a következő edzésen. Érdekes módon azóta hibátlanul működik. A kommunikáció a kulcs.

A következő áldozat az órám lesz. Jött egy frissítés, és azóta Siri nem hajlandó szóba állni velem. Nem tudom mit tettem, de úgy kezel, mint az exem a szakítás után. Kérdezek valamit, ő meg olyan csendben van, hogy már a gondolataimat is visszhangozza.

És milyen furcsa az élet…

Régen utáltam a Zóna 2-es futásokat. Unalmasnak tartottam őket. Most pedig könyörögve várom őket, miközben az edzőm olyanokat ír ki, hogy 10x300 méter 4:30-ban, utána 600 méter 5:30-ban. És ezt tízszer.

Szerintem ő ezt edzésnek hívja.

Én inkább úgy érzem, hogy valami különösen kreatív kihallgatási módszer áldozata vagyok.

A kedvenc részem, hogy a 600 méter oda van írva: LAZA.

Laza.

Haver… én ott már olyan alkukat kötök a Jóistennel, amiket még a HMRC sem látott papíron.

A 8. ismétlés környékén már nem futok, hanem a testem különböző részei koalíciót alakítanak és közösen próbálnak előrehaladni. A lábam menne, a tüdőm felmondana, az agyam pedig már rég elköltözött külföldre.

Közben olyan meleg van, hogy szerintem a Nap személyesen rám állt rá, mint célpontra. Frodó és Samu mellettem futnak, Gandalf a frissítőpontnál filozofál, én pedig izzadok annyit, hogy lassan külön ökológiai lábnyomom lesz.

A testem állapota jelenleg olyan, mint egy használt búvárruha, amit egy kamion oda-vissza áthajtott. Bár erre már van megoldás. Üdv Réka. 😂

És akkor jött a felismerés.

19 hét.

TIZENKILENC.

És maraton.

Eddig azt hittem, hogy felkészülök rá.

Most már inkább úgy érzem, hogy a maraton készül fel rám.

A besz@rásjelző nem villog.

Folyamatosan világít.

Sőt néha mintha finoman vibrálna is, mint egy rossz telefon a zsebben.

De egy biztos.

Ha ezt végigcsinálom, akkor ez vagy egy maraton lesz…

vagy egy nagyon komoly mentális dokumentumfilm.

Bedurrant a meleg… és komolyan mondom, nem tudom, hogy az én algoritmusom romlott el, vagy csak a saját negatív hangulatom miatt érzem így, de minden platformon csak a tökéletes képeket látom. Mindenki mosolyog, naplementében fut, izzadás nélkül, mintha a Decathlon reklámarca lenne. Én meg közben úgy nézek ki futás után, mint egy lejárt szavatosságú grillcsirke. 😅

Komolyan… csak én szenvedek ennyire ebben a rohadt melegben? Jó, tudom, hivatalosan nem “szenvedek”, hanem “adaptálódik a szervezet”, de két napja olyan szinten olvadok, hogy lassan külön személyit kap a verejtékem. A dagadt seggem biztos örül az extra zsírégetésnek, de azért ez már nem edzés, hanem air fryer program. 🤣

Remélem más is szenved ettől a melegtől, mert ha nem, akkor én vagyok az egyetlen ember Angliában, aki árnyékban is úgy liheg, mint egy asztmás bulldog egy szaunában.

A múlt hetet végig örömködtem. Alig futottam. Erre most végre nekiálltunk a maratoni útnak, és természetesen megérkezett az angol “nyár”.
30-34 fok árnyékban, mellé 50-60% páratartalom… hát én lassan ebbe belehalok. Angliába költöztem az eső miatt, nem azért, hogy egyszer csak Szaharában találjam magam a Lidl és a Greggs között.

Mit nem adnék most egy jó esőért… bár remélem az edzőm ezeket a sorokat nem olvassa, mert pontosan tudja, hogy az esőt ugyanúgy utálom. Tehát jelenleg ott tartunk, hogy utálom a meleget, utálom az esőt… gyakorlatilag ideális sportot választottam magamnak. 😂

Na mindegy. Elindultunk a maratoni úton. Hogy mi lesz a vége? Fogalmam sincs. Egyelőre megint a mélypontról kell felállni. Van most minden: meleg, szenvedés, hiszti, önsajnálat, dramatikus haldoklás futás közben… szóval teljesen normális maratoni felkészülés. 😅

De talán pont ez benne a lényeg.

Mert a futás nem mindig szép.
Nem mindig motiváló zene meg naplemente.
Néha csak annyi, hogy a negyedik megállás után nem hívsz taxit hazáig.

A futás egy hullámvasút.
És néha az is győzelem, hogy nem szállsz ki közben. 🏃‍♂️🔥

…és ha már végigolvastad ezt a hőgutás szenvedésemet, akkor fejeld meg azt a követés gombot.
Köszi, puszi. ❤️🤣

Márciusban Chesterben kaptam egy akkora pofont 10 km-en, hogy szerintem még most is ott visszhangzik valamelyik domboldalon. Akkor a város és köztem egyértelmű volt az erősorrend: Chester 1 – Roland 0. A dombok konkrétan személyes sértésnek vették, hogy futni próbálok rajtuk.

Na de ma… ma más tervvel érkeztünk.
Ma nem azért jöttünk, hogy “majd meglátjuk mi lesz”.
Ma bosszút jöttünk állni. 😄

És az a legdurvább, hogy ma minden összeállt. Az időjárás, a tempó, a fej, a láb. Jó, a végére már úgy vettem a levegőt, mint egy Tesco parkolóban hagyott ponty, de az részletkérdés. Az utolsó kilométereken szerintem a lelkem háromszor elhagyta a testemet, majd visszanézett, hogy “te hülye, ezt tényleg végig akarod tolni?”

De végigtoltuk.

És amikor már majdnem szétesett minden, egyszer csak ott volt a cél.
1:48:05.

Kimondani is brutális.

Tavaly ilyenkor azon dolgoztunk, hogy egy 10 km sikerüljön 1 órán belül. Az volt a nagy cél. Az volt a “na egyszer talán”. Most meg itt állunk egy félmaraton után 1:50-en belül. Néha én sem értem, mi történik. 😄

Őszintén? Én nem hittem benne annyira. Az edzőm és Lilla sokkal jobban hitt bennem, mint én saját magamban. Ők már akkor látták ezt az időt, amikor én még csak túlélni próbáltam az edzéseket.

Most viszont meglett.
PB meglett.
A Chester-számla rendezve.

És ami a legijesztőbb… most jön a maratoni felkészülés. 😄

Na az már nem játék. A maraton nem két félmaraton egymás után. Az egy teljesen más sportág. Más szenvedés, más fal, más mentális harc. Ott már nem elég keménynek lenni, ott okosnak is kell maradni, amikor az ember agya a 32. kilométernél elkezdi felajánlani, hogy “figyelj, hívjunk inkább egy taxit”.

Szóval lesz itt még meló bőven.
Izzadás, káromkodás, gélek, korai kelések, hosszú futások és életközepi válság a vasárnapi 28 kilométerek közben.

De ma… ma örülünk.
Mert ez a mai nap rohadt nagy mérföldkő volt. 🖤

És a végére csak annyi: köszönöm az edzőmnek, hogy akkor is hitt bennem, amikor én nem. Köszönöm Lillának a rengeteg támogatást, türelmet és azt, hogy végighallgatta a futós agymenéseimet. 😄 És köszönöm Noelnek is, mert nélkületek ez az egész sokkal nehezebb lenne. 🖤

Csütörtök van.
Három nap és félmaraton.

Kedden természetesen megérkezett a jól ismert „na biztos most halok meg a verseny előtt” érzés.
Nem torokfájás. Nem köhögés. Nem láz.
Hányinger. Mert a szervezetem úgy döntött, hogy most már mentálisan is készülünk.

Konkrétan ott tartottam, hogy:

* biztos beteg vagyok
* tuti nem indulok
* valószínűleg pestis
* lehet már csak 3 napom van hátra
* meg amúgy is miért fut bárki önszántából 21 kilométert?

Az edző gyorsan átrendezte a hetet, így ma lett az utolsó erős 9,5 km.

Elindultam napsütésben…
majd 10 perc múlva úgy néztem ki, mint akit a Mersey folyóból húztak ki.
Anglia ❤️
Itt az időjárásnak személyiséghasadása van.

Viszont az edzés nagyon jól ment.
A tempó megvolt, a láb működött, a pulzus nem robbant szét, szóval jelenleg két opció van:

* vagy jó formában vagyok
* vagy a szervezetem csak megvárja a vasárnap 17. kilométerét, hogy ott személyesen intézzen el.

A múltkori hibát most nem akarjuk eljátszani, amikor az első 12 km után úgy elfutottam magam, hogy a végén már nem futottam, csak spirituálisan közlekedtem előre. 😅

A mai edzés… hát arra még mindig nem találom a szavakat. 😅

Pedig „csak” egy erősebb futás volt kiírva. Nem verseny. Nem PB vadászat. Nem az a “ma meghalok, de akkor is meglesz” nap.

Aztán egyszer csak minden összeállt.

Komolyan olyan érzés volt, mintha repülnék. Nem néztem a tempót, nem számolgattam semmit, csak mentem és közben minden könnyűnek érződött. Az a durva, hogy észre sem vettem mennyire elszaladt az egész. 😆

Szerintem az edzőm most nézi az adatokat és próbálja feldolgozni, hogy én pontosan milyen edzést futottam le, mert biztos nem azt, amit kiírt. 😂

A vége:
15 km PB,
több rekord egy futáson belül,
és az a fajta futás, amikor a végén nem az van benned, hogy “ezt túléltem”, hanem hogy “mi történt velem?” 😅

Most már tényleg kezdem azt érezni, hogy valami összeállóban van. A sok kilométer, a korai kelések, a zóna2, a szenvedések, meg az összes olyan nap, amikor semmi kedvem nem volt futni… talán mégis működik.

Jövő hét vasárnap félmaraton.
És a nagy kérdés továbbra is ugyanaz:

Miért van az, hogy edzésen néha úgy futok, mint akit kilőttek, versenyen meg sokszor nem jön ki ugyanez? 😂

Pedig a mai sem “mindent bele” volt… legalábbis papíron nem. 😆

A héten nagyon eltűntem innen.
Pedig a kilométerek most is jöttek csendben, már megint valahol 50 km körül jár a hét. Akartam posztolni, írni pár dolgot, csak közben annyi minden kavarog a fejemben, hogy néha nehéz szavakba rakni.

Mert jövő héten félmaraton.
És őszintén… most már rendesen izgulok. Az a fajta érzés, amikor egész nap próbálsz lazának tűnni, közben belül meg teljesen más megy. 😅

Ott lebeg előttem a PB. Márciusban már nekimentem egyszer. Most a Strava is azt dobálja, hogy jó idő lehet ebből, az edzőm is bízik bennem… csak valahogy nekem kellene végre elhinni magamról.

Az 1:50 alatti idő ott motoszkál a fejemben.
Az 1:45 pedig… hát az már tényleg az álom kategória.

És tudom… leírni ezt sokkal könnyebb, mint majd megcsinálni.

Közben ugyanúgy megy az élet. Meló, rohanás, gyerek, fáradtság, edzések. Az edzések nagy része nem látványos. Nincs filmzene, nincs motivációs videó. Csak egy fáradt ember, aki munka után felveszi a cipőt és megpróbál egy picivel jobb lenni, mint tegnap volt.

Ami durva, hogy egy éve ilyenkor még egy 10 km-es versenyre készültünk. És az akkor mekkora dolognak tűnt. Azóta annyi minden történt. Rengeteg kilométer, két félmaraton, rengeteg hullámvölgy, hajnalok, esti futások, jó és szar napok… most pedig már ott tartunk, hogy októberben maraton.

Az idő úgy rohan… bárcsak én is ilyen gyorsan futnék. 😅

Néha még most sem hiszem el teljesen, hogy tényleg itt tartok.
De jövő héten ott állok majd a rajtnál.
És megpróbálom.

Na ez most már inkább “edzésterv vs. valóság” kategória 😄

A mai edzést okosan eltoltam holnapra… mert hát a tegnapi után jár a pihi, nem?
Erre megjelenik a gyerek: “Futni akarok.”

Hát jó… ennyi volt a pihenő.

Cipő fel, indulás.
Én már fejben számoltam, hogy ebből megint komoly kör lesz…

Aztán 2 km-nél:
“Apa Elfáradtam.”

Na mondom, Ez az én edzésem 😄

Szóval lett egy rövid futás, egy boldog gyerek, és egy apuka, aki majdnem megúszta 😅