Kury Futás

Tényleg az utolsó edzés vasárnap előtt.
Itt van a fiam Budapestről, aki vasárnap is ott lesz velem, úgyhogy nem volt kérdés, hogy ma közösen futunk egyet. Na jó, a „közösen” kicsit túlzás. Ő a barátjával gyorsabban ment, én maradtam a saját tempómnál, de ugyanazon a pályán róttuk a köröket. Vasárnap pedig jöhet a félmaraton!

Futni indultam. Fogalmam sem volt róla, mi minden jön majd velem szembe. Nehéz lenne megmondani, mikor vált a futás az életem részévé. Nem volt egyetlen pillanat, amikor ez eldőlt. Egyszerűen teltek az évek, fogytak a cipők, gyűltek a kilométerek, jöttek a rajtok és a célba érkezések. Közben változott körülöttem szinte minden és persze változtam én is.

Ha visszagondolok erre az egészre, nem az eredmények jutnak először eszembe, hanem azok a hétköznapi pillanatok, amelyekből végül az egész összeállt. A reggelek, amikor még sötét volt, amikor kiléptem az ajtón. Az esték, amikor egész nap azt vártam, hogy végre átöltözhessek. A vasárnapok, amikor más még aludt, én pedig valahol egy országúton próbáltam eldönteni, hogy tényleg szükségem volt-e arra a hosszú futásra.

Közben észrevétlenül eltelt egy jó darab az életből. Furcsa, mert az ember azt gondolná, ha valamit ilyen sokáig csinál, akkor a végére érteni fog hozzá. Én inkább azt érzem, hogy egyre több mindenről tudom, nem olyan egyszerű, mint régen gondoltam.

Régen például sokkal egyszerűbb volt. Ha ment, futottam, ha elfáradtam, próbáltam továbbmenni. Ha gyorsabb akartam lenni, gyorsabban edzettem, ha valaki előttem futott, megpróbáltam utolérni.

Ma már egy futás előtt néha végiggondolom, hogyan aludtam, mit ettem, mit mutatott reggel az órám, mit csináltam tegnap, mit akarok csinálni holnap. Figyelem a pulzusomat, a wattot, a regenerációt és közben néha eszembe jut, milyen érdekes, hogy régen ezek nélkül is pontosan tudtam, mikor vagyok fáradt. Csak akkor még kevésbé érdekelt.

Talán az ember nemcsak futóként változik meg. Egyszerűen megöregszik közben. Ezt a szót sem kell kerülgetni. A test, amellyel ma futok, nem ugyanaz, amelyikkel húsz évvel ezelőtt futottam. Bármennyire szeretjük azt mondani, hogy a kor csak egy szám, azért a térd néha egészen más véleményen van.

Érdekes módon a fejemben a futó nem öregedett ugyanilyen gyorsan. Ha meglátok egy versenyt, ami izgat, még mindig elkezdek számolni. Milyen időt lehetne ott futni? Mennyi kellene hozzá? Mikor kellene elkezdeni készülni? Van-e még bennem ennyi?

Az utolsó kérdés egyre érdekesebb. Van-e még bennem ennyi? Nem tudom, de szeretem kideríteni. Ezért van még mindig rajtam rajtszám. Nem azért, mert huszonnégy év után bizonyítanom kellene bárkinek, hogy tudok futni. Még mindig kíváncsi vagyok arra az emberre, aki a rajt és a cél között előjön belőlem. Ott ugyanis nehéz hazudni magunknak.

A maratont egyáltalán nem érdekli, mit terveztél róla hónapokkal korábban. Nem érdekli, milyen cipő van rajtad, mennyibe került az órád, hányan követnek a Facebookon, hány versenyt futottál már, vagy hogy mit gondolsz saját magadról. Valahol harminc kilométer után ketten maradtok. Te és az, amit az elmúlt hónapokban beletettél. Ott már nincs profilkép. Nincs tegnapi nagy mondat. Nincs magyarázat...csak mész. Vagy nem mész.

Ez sem mindig ilyen egyszerű. Régen azt gondoltam, az erős ember az, aki továbbmegy. Ma már tudom, hogy néha az is erő, ha megállsz. Nehéz ezt elfogadni annak, aki szeret versenyezni. Én szeretek. Szeretem, amikor van előttem egy cél. Szeretem kiszámolni, milyen tempó kell hozzá. Szeretem azt az érzést, amikor hónapokon keresztül valami felé haladok. Igen, szeretem azt is, amikor az eredménylistán azt látom, amit látni szerettem volna.

Nem fogok úgy tenni, mintha ez már nem számítana. Számít, csak már nem mindenáron. Idővel a célvonalak mellé bekerülnek más dolgok is. Egy laboreredmény, egy orvosi kontroll. Egy reggel, amikor újra jól érzed magad. Egy edzés, amit hónapokkal korábban még nem tudtál volna megcsinálni.

Az ember életében néha egészen furcsa helyre kerülnek a célkapuk. Olyankor jössz rá, mennyire természetesnek vetted azt, amikor az egyetlen problémád az volt, hogy öt másodperccel lassabb lett a kilométered.

A futás közben emberek jönnek-mennek. Talán ez az egyik legfurcsább része. Volt, akivel rengeteget futottunk együtt és ma alig tudunk egymásról valamit. Volt, akiről azt hittem, mindig mellettem lesz. Más pedig szinte véletlenül került mellém, aztán évek maradtak belőle. Egy ideig azt hiszed, együtt futtok. Aztán rájössz, hogy mindenki a saját történetét futja. Néha ugyanazon az úton, néha ugyanabban a tempóban. Egyszer csak jön egy kereszteződés. Nincs ebben feltétlenül harag, ilyen az élet.

Közben ott van az a másik "furcsa társaság" is: azok, akik nem futnak. Van, aki érti, miért kelsz fel hajnalban, van, aki soha nem fogja érteni. Van, aki örül annak, ha sikerül valami és van, akit különösebben nem érdekel. Biztos van olyan is, aki egy kicsit jobban szeretne látni akkor, amikor éppen nem sikerül.

Régebben talán fontosabb volt, ki mit gondol. Ma már egyre kevésbé, mert amikor reggel ötkor felveszem a cipőt, egyikük sincs ott. Akkor sincs ott senki, amikor el kell dönteni, hogy aznap edzel vagy keresel egy jó kifogást. Ez az egész végül sokkal magányosabb dolog, mint amilyennek a versenyfotókon látszik, de nem rossz értelemben.

Van abban valami különös szabadság, amikor csak Te vagy, az út és a gondolataid. Rengeteg dolgot futottam már végig fejben. Munkát, családot, problémákat, döntéseket. Olyan dolgokat, amelyeket induláskor még megoldhatatlannak gondoltam és amelyek tíz kilométerrel később ugyan nem oldódtak meg, csak valahogy a helyükre kerültek.

Talán ezért sem tudtam soha úgy tekinteni a futásra, mint egyszerű sportra. Túl sok minden történt közben. Éltem benne, öregedtem benne. Voltam gyorsabb és lassabb. Voltam egészséges és volt, amikor annak örültem volna a legjobban, ha megint csak azon bosszankodhatok, hogy rosszul sikerült egy edzés.

Fogytam, erősödtem, elfáradtam, pihentem. Volt, hogy túl sokat akartam, volt, hogy keveset tettem érte. Volt, hogy minden összeállt és volt, hogy semmi. Néha abbahagytam, aztán újrakezdtem.

Huszonnégy év alatt nem az bizonyult a legfontosabbnak, hogy mennyire tudok kitartani, hanem hogy hányszor tudok újrakezdeni. Az élet előbb-utóbb mindenkit levesz egy időre a pályáról. A kérdés nem az, hogy megtörténik-e, hanem hogy amikor egyszer megint ott van előtted az út, felismered-e még.

Én egyelőre felismerem. Még vannak céljaim, még nézem az órát, még számolom a tempót. Még bosszant, ha rosszul megy, még örülök, ha jól. Még tudok izgulni egy rajt előtt, még szeretnék gyorsabb lenni annál, mint amit néha a korom indokolna és valószínűleg még sokszor fogok hibázni is. Rosszul beosztott verseny, túl gyors első kilométer, kevés pihenés, túl nagy akarás.

Edzel, mert van egy célod. Versenyzel, mert kíváncsi vagy. Figyelsz az egészségedre, mert rájössz, hogy nélküle az összes többi terv csak papír.

Közben embereket ismersz meg, barátságok születnek, történetek gyűlnek. Vannak sikerek, vannak kevésbé sikerült napok és persze mindig akad valami, amit legközelebb egy kicsit jobban szeretnél csinálni.

Pont ez benne a jó, hogy soha nincs igazán kész. Mindig van egy következő edzés. Egy új útvonal. Egy verseny, amit még nem futottál. Egy város, ahol még nem kötötted be a futócipőt. Egy időeredmény, amiről elkezdesz számolgatni, hogy vajon meg lehetne-e még csípni.

Aztán persze megfogadod, hogy most egy darabig nem nevezel sehova. Ez általában egészen addig tart, amíg meg nem látod a következő érdekes versenyt.

Talán nekem valahol ez a futás. Nem egy történet, aminek egyszer majd szeretnék szép befejezést írni. Sokkal jobban érdekel a következő fejezet. Amikor reggel még mindig van kedvem felvenni a cipőt, ha egy rajtszám még mindig meg tud mozgatni és ha egy új cél hallatán még mindig az az első gondolatom, hogy „vajon meg tudnám csinálni?”, akkor nagy baj nem lehet.

Úgyhogy ennyi elmélkedés szerintem elég is volt. Na jó. Hol futunk legközelebb?

Vannak azok a napok, amikor már reggel sejted, hogy ebből nem lesz béke. Valaki felidegesít, valami nem sikerül. A telefon folyamatosan csörög. Jön egy e-mail, amit jobb lett volna meg sem nyitni. Délutánra pedig már nagyjából mindenkinek van valami baja veled, neked meg mindenkivel.

Ilyenkor két lehetőség van:
1. Hazaviszed az egészet és még este is ezen pörögsz.
2. Felveszed a futócipőt.

Az első kilométeren még mérges vagy. A harmadikon már kezded elengedni. Az ötödiken pedig lehet, hogy már azon gondolkodsz, mi a fenéért húztad fel magad ennyire. A probléma ettől persze nem biztos, hogy eltűnik, de legalább lett belőle egy jó edzés.

Ha már valaki elrontotta a napodat, legalább legyen valami hasznod belőle. Rossz napod van? Bosszuld meg a futópályán!

Ma egy kicsit másról...

Olyan hírt kaptam ma, aminek nagyon örülök. A pajzsmirigyemmel kapcsolatos legfrissebb eredményeim teljesen negatívak. Egy év kezelés után lezárult egy olyan időszak, amit tavaly ilyenkor még nagyon másképp láttam. Természetesen ezután is rendszeresen ellenőriztetnem kell, de most kimondhatom: rendben vagyok és közben a tavalyi trombózisom is rendeződött.

Pont egy éve egészen más volt a helyzet. Akkor derültek ki ezek a problémák és többek között az addig várt Wizz Air Félmaratont is le kellett mondanom.

Nem fogok úgy tenni, mintha könnyedén vettem volna. Padlót fogtam. Aki ismer, tudja, mennyit jelent nekem a futás, a versenyek, az, hogy mindig legyen előttem egy következő cél. Hirtelen pedig nem az volt a kérdés, hogy milyen tempót fussak, hanem az, hogy mikor és hogyan tudok ebből felállni.

Aztán lassan elkezdtem. Orvosok, kezelések, kontrollok. Volt, amikor lehetett futni, volt, amikor vissza kellett venni. Voltak jobb és rosszabb napok, de próbáltam mindig keresni valamit, ami előre mutat.

Nem szeretném azt mondani, hogy minden nehézségből fel lehet állni pusztán akarattal. Vannak betegségek és élethelyzetek, ahol ez sajnos nem ilyen egyszerű. Azt sem gondolom, hogy aki nehezebben viseli, az kevésbé erős. Én most csak a saját történetemet tudom elmesélni.

Nekem szerencsém volt. Megkaptam a megfelelő kezelést, vigyáztak rám, én pedig megpróbáltam megtenni azt, ami rajtam múlt.

Közben megtanultam valamit. Bizonyos helyzetekben a cél nem egy célvonal, nem egy érem. Nem egy időeredmény, hanem egyszerűen az, hogy újra jól legyél.

Ma úgy érzem, végre magam mögött hagyhatom ezt a nehéz időszakot és ezért nagyon hálás vagyok. Tavaly ilyenkor egy rajtvonalról maradtam le, ma viszont egy sokkal fontosabb célba értem.

Lehet, hogy nem is a futást utáltuk!

A tegnapi posztom kommentjeit olvasva feltűnt valami. Meglepően sokan írtátok, hogy gyerekként utáltatok futni. Utáltátok a tornaórát, a Cooper-tesztet, a kötelező köröket. Aztán eltelt 20-30-40 év és ugyanazok az emberek ma önként felveszik a futócipőt. Sőt, van, akinek szenvedély lett belőle.

Ezen azért érdemes elgondolkodni. Lehet, hogy annak idején nem is a futást utáltuk, hanem azt, ahogyan futnunk kellett. Fuss gyorsabban! Ne sétálj bele! Ennyit sem bírsz? Stopper, osztályzat, összehasonlítás a többiekkel.

Senki nem mondta, hogy nyugodtan fuss lassan, bele lehet sétálni, először 500 méter is elég, nem kell gyorsabbnak lenned annál, aki melletted fut.

Aztán felnőttként egyszer csak rájöttünk valamire: a futás nem vizsga. Nem kell megfelelni senkinek. Lehet lassan, lehet gyorsan, lehet 3 kilométer vagy 30. Lehet néha megállni és lehet újrakezdeni.

Talán ezért szeretjük most azt, amit gyerekként annyira utáltunk, mert most már végre a saját futásunkat futjuk.

Nem az számiít, mikor adják fel mások!

A futásban nagyon könnyű körbenézni. Ő gyorsabb. Ő többet edz. Ő már maratont fut. Ő ennyi idősen is jobb nálam.

Csakhogy van egy apró probléma: Te nem az ő versenyét futod.

A Te futásodnak megvan a saját története. A saját tempója. A saját jó és rossz időszakai.

Az igazi kitartás szerintem nem az, hogy tovább bírod, mint mások, hanem az, hogy nem mondasz le arról, amit egyszer magadnak elhatároztál. Lesznek kihagyott edzések, lesznek rossz versenyek. Sérülések, betegségek, olyan hónapok, amikor minden nehezebben megy és lehet olyan időszak is, amikor egyáltalán nem futsz.

Ettől még nincs vége, mert egyszer csak ott lesz megint a cipő az ajtóban. Felveszed, kimész és megteszed az első kilométert.

24 év futás után talán ezt tanultam meg a legjobban: nem az a kitartó, aki soha nem áll meg, hanem az, aki akárhányszor megállítja az élet, képes újra elindulni.

Egy életed van! Egy egészséged van! Vigyázz rá!

Autót lecserélhetsz Telefont lecserélhetsz. Vehetsz új futócipőt, új órát, jobb felszerelést. Van valami, amiből nem kapsz másikat.

A tested. Ebben születtél és ebben kell végigmenned az egész életen. Mégis furcsa, hogy sokszor minden másra jobban vigyázunk. Az autónkat rendszeresen szervizeltetjük. Ha furcsa hangot ad, rögtön visszük szerelőhöz. A telefonunkat este feltöltjük, mert tudjuk, hogy másnap szükségünk lesz rá. A saját testünknél pedig hajlamosak vagyunk azt gondolni: majd működik.

Egy életünk van, egy egészségünk és egy testünk. Vannak dolgok, amelyeket ha túl sokáig hanyagolunk, később már nem biztos, hogy teljesen vissza lehet csinálni. Az időt pedig biztosan nem lehet visszatekerni.

Ezért a mozgás számomra már régen nem csak arról szól, hogy hány kilométert futok, milyen időt mutat az óra, vagy lesz-e még egy érem a falon. Sokkal inkább arról, hogy tíz vagy húsz év múlva is fel tudjak menni a lépcsőn. El tudjak utazni. Tudjak sétálni, futni, kirándulni, játszani az unokákkal. Ameddig csak lehet, ne csak életben legyek, hanem élni is tudjak.

Fiatalon könnyű azt hinni, hogy a testünk mindent kibír. Aztán ahogy telnek az évek, az ember egyre jobban megérti, milyen érték az, ha még működik.

Nem kell mindenkinek futnia. Nem kell maratont teljesíteni. Nem kell edzőterembe járni, de mozogni kell. Vigyázni kell arra, amiből csak egyet kaptunk. Új cipőt bármikor vehetsz. Új testet nem.

Ezért futok ma már nemcsak a következő célért. Azért is, hogy minél tovább legyen mivel eljutnom oda.

Ha valaki fiatalon azt mondja nekem, hogy rendszeresen futni fogok, valószínűleg kinevetem.

Fiatal koromban gyakorlatilag semmit nem sportoltam. A futást pedig különösen utáltam. Az iskolában, ha testnevelésórán futni kellett, inkább azon járt az eszem, hogyan lehetne megúszni. Ha lehetett lógni, én nem sokat gondolkodtam rajta. Nem volt bennem semmiféle rejtett sportember. Nem álmodoztam maratonokról, nem néztem irigykedve a futókat és egészen biztosan nem gondoltam arra, hogy egyszer majd saját futócipőből több lesz otthon, mint normális cipőből.

A gyerekeim születése után kezdtem valamennyit kondizgatni, de azt sem vittem túlzásba.

Aztán valahogy bekerült az életembe a futás. Először csak egy kicsi. Aztán még egy kicsi és valahol menet közben történt valami, amit előre biztosan nem lehetett volna megjósolni.

Amit gyerekként utáltam, abból az életem egyik legfontosabb része lett.

Számomra még ennél is furcsább: ma már nemcsak futok, hanem másokat is próbálok rávenni arra, hogy induljanak el.

Ha ezt annak az iskolás srácnak elmesélném, aki azon gondolkodott, hogyan lehetne ellógni a futást a tornaórán, szerintem egyetlen dolgot kérdezne: Te normális vagy?

Talán ezért nem hiszek abban, amikor valaki azt mondja: Én nem vagyok sportos Én utálok futni. Ez nem nekem való.

Lehet. Most, de fogalmad sincs, ki leszel tíz vagy húsz év múlva. Én sem tudtam.

Milyen érdekes az élet: néha pont abból lesz fontos része annak, aki vagy, amiről valaha azt hitted, hogy soha nem lesz közöd hozzá.

Verseny előtti utolsó edzés. Szombaton még 16 fokban futottam, ma 30-ban. A szervezetem közben megkérdezte: „Most akkor mi van?” Mondtam neki: jobb, ha ehhez szoksz, vasárnap még szükségem lesz rád.