Elmentem túrázni, majd jövök

Mental Weekdays vol.3 - Keletiből a Városligetbe (és vissza).

Megvolt a heti harmadik menet is. Ez volt a legkevésbé izgalmas, érdekes. A Keletitől oda-vissza szakasz elég lepra. A városliget pedig erős szélsőségeket mutat az ultramodern és a szoci maradvány között ingadozva. Azért így is lőttem szép és érdekes képeket, miközben podcasteket hallgattam.

Strava link: https://www.strava.com/activities/18961552945

Mental Weekdays vol.2 - Hidak és (Kolodko) szobrok (is) Budapesten.

Tegnap folytatódott a Mental Weekdays. Gondoltam egyet és szét turistáskodtam az agyamat Budapest legszebb részein. Szabi-hídtól indultam, át a Bözskén, útközben csináltam vagy 150 fotót (aminek mondjuk a fele kuka). Lánchídon is átkeltem, majd irány a Margit, onnan pedig átellenes oldalakon oda (ide) vissza. Összesen 6x keltem át, közben volt egy fain kis napnyugta és egy kis esti séta. Lábam egész jól bírta ahhoz képest, hogy 11 km nettó aszfalt. Képeket nézzétek, egészen jók lettek.

Mivel a belvárosban átlag 100 deciben zaj van, így fejhallgatóval és Az utazási podcast hallgatásával tettem kellemesebbé az élményt.

Strava link: https://www.strava.com/activities/18948720690

Mental Weekdays vol.1 - Wekerle-telepi tekergés

Kicsit lementem offline-ba, de hamar rájöttem, hogy akkor nincs kinek megosszam a bennem lévő (végtelen sok faszságot) kifinomult és egyedi humort, így inkább hétköznapi túrákkal motiválom magam a mindennapokban - ebből lett a Mental Weekdays.

Első körben a Wekerle-telepre tértem vissza, igazából csak azért, mert erdőbe nem volt kedvem menni. Meg hát közel is van. Közvilágítás mondjuk olyan, mint a Hortobágyon, ha valaki este arra jár, akkor fejlámpával készüljön, mert a járda simán megszopat.

Volt itt amúgy minden. Mini süni, lecsúszott C3PO, ZoLina és Boldog Föld is.

Strava link: https://www.strava.com/activities/18934677003

Blogom (vagy mi ez) szép csendben 4 éves lett.

Ennek örömére a Margit-szigeten töltöttem a délutánt. Jövő hétre meg jó lenne már valami aktívabb foglalkozás (pl. elhúzni 2-3 napra sátrazni). Addig is itt a Zenélő-kút.

Afterparty-afterparty a Szabadság-hídon, mint a régi szép (vagy nem olyan szép) egyetemista időkben 🥹

Amikor megkérdezed ChatGPT-t, hogy miért nem tölt be a Facebook Messenger, de előtte túrázós és párkapcsolati tanácsokat kértél tőle... 😅

Amikor még másképp láttam a világot - sátorral a Börzsönyi kéken.

2019-ben 1-2 év aktív természetjárással a hátam mögött fordult meg a fejemben, hogy jó lenne elkezdeni a Kéktúrát. Meg is vettem a füzetet, tervezgettem is az útvonalat, de csak nem akart összeállni a dolog, mert sem sátrazásban, sem szállásfoglalásban nem voltam rutinos (mondjuk azóta sem vagyok). A Dunakanyart viszont akkoriban már egész jól ismertem, így lett Országos helyett Börzsönyi kék.

Előzetes tervem az volt, hogy kimaxolva a 4 napos hosszú hétvégét már pénteken kimegyek és megteszem az első kilométereket. Hát nem így történt, szokás szerint addig hezitáltam, hogy végül csak kora délután indultam útnak Szobról, az akkor még működő RÉV mellett lerakva a kocsit. Ma már utóbbit otthagyom bárhol, bármikor (volt már, hogy kb. meg se találtam), akkoriban viszont belém tett 3 napi félelmet, hogy vajon jó helyen állok-e, nem-e viszik el, nem-e törik fel stb. Kellenek az ilyen felesleges stresszhelyzetek.

Emlékeim szerint 14-15 kilós felszereléssel vágtam neki az útnak az augusztusi melegben,. Rövid aszfalt menet után elhagytam a települést és Márianosztra felé haladtam tovább szántóföldek mellett egy széles földúton. Sukola-keresztnél jegyeztem fel füzetembe az első igazoló kódot.

Alsómajor mellett erdei ösvényre kanyarodtam. Érintettem a Vasutas-forrást, majd Zuvár mellett, az egykori kisvasút mentén elhaladva elértem a következő kódot Piribék-tisztáson. Gondolkodtam, hogy felmászom a Gallára, de ennyi cuccal esélytelennek tűnt a művelet. Főleg, hogy akkoriban még botjaim sem voltak, így a látvány kimaradt.

Hamarosan elértem Széles-hegyet, ahol eredetileg sátrazni terveztem. Feljegyeztem az újabb kódot, de mivel fiatal volt még az idő (4 óra volt pontosan), így a továbbhaladás mellett döntöttem. Egy órás meneteléssel értem el Koppány-nyerget, ahol szintén egy kód várt rám.

Innentől kék helyett pirosra váltottam, felmásztam a nem kevés szintet jelentő Gömbölyű-kő felé, ahonnan pazar panoráma nyílt a Bizmet-rét és Magas-Börzsöny irányába.Úgy döntöttem, hogy itt fogom tölteni az éjszakát, így felállítottam Tesco-s sátramat. Első nap mérlege 16-17 km 6-700 méter szinttel, ami ennyi felszereléssel azért combos lett.

Az éjszaka, bár csendes volt, de rettenetesen telt. Emlékeim szerint azt álmodtam, hogy emberi hangokat hallok a sátor körül (lehet nem is álmodtam?), a messzi távolból bulizós zenét fújt oda a szél. Szokatlan volt, hogy hallok minden apró neszt, zörejt. Még a legapróbb bogarak lépteit is a sátor ponyváján. Felszerelésem ekkoriban elég puritán volt. Egy fél centis polifoam és egy névtelen nyári hálózsák. Még csak hallomásból sem ismertem ilyen kifejezéseket, hogy R-érték, meg komfort hőmérséklet. Éreztem a derekam alatt minden gödröt, minden faágat (amit nem vettem észre a magas fűben, mielőtt ráfeküdtem). De hát letudtam, hogy a sátrazás már csak ilyen. Valahogy azért sikerült elaludnom.

Hajnalban úgy ébredtem, mint akit agyonvertek. Vissza is aludtam kb. 8 óráig. Így már vállalható állapotban indultam neki a napnak. A piros mentén leereszkedtem Nagybörzsönybe, ahol az emlékeim szerint nem túl gazdag kínálatot nyújtó kisboltban bevásároltam mindenféle szemetet. Megreggeliztem és feljegyeztem az igazoló kódot.

Tíz óra magasságában hagytam el a települést, az alattomos emelkedőket rejtegető Rustok-hegy és Magyar-hegy között, völgymenetben követtem a Börzsönyi-patakot egészen Bányapusztáig, ahol a “nyalókás” bélyegző elfogyott, kódtábla meg nem is volt. Pontosabban volt, csak a fűben feküdt kidőlve. Akkoriban elég ramaty állapotban voltak a Börzsönyi kék jelzései, táblái. Rövid pihenés után dél tájban indultam tovább.

Kaptatós emelkedő, majd hosszú ereszkedés következett. Elértem a Csarna-völgy végét, Hamuházat. Megnéztem az azóta is ott pihenő csillekocsikat, majd kezdetét vette a kalandtúra. Elhagyatott sínek mentén haladtam, vagy 10x átkeltem a patakon és végtelen mennyiségű fotót készítettem a természet erejéről. Egyre több túrázóval futottam össze, ami jelezte, hogy már nincs messze Fekete-völgy panzió, ahonnan kilométereket spórolva kisvasúttal utaztam tovább Csarnapuszta megállóhelyig, ahol biztonság kedvéért feljegyeztem a kódot. Utólag visszatekintve érdemesebb lett volna a végállomásig utazni és megtekinteni az ottani kis kiállítást, hiszen a menetjegy is igazolja a szakasz teljesítését.

Nem túl izgalmas szakasz következett. Kemencén végighaladva kellett átsétálni Bernecebarátiba. Ez nagyjából egy órás művelet volt. Az ottani kódot délután 3 órakor jegyeztem fel. Itt erősen elgondolkodtam, hogyan tovább. Végül (alul kalkulált) vízvételezés után egy szép emelkedővel bevetettem magam a “vadonba” a verőfényes napsütésben. Ja azt nem említettem, hogy amúgy pusztulat meleg volt minden egyes nap.

Hamarosan elértem Csitári-keresztet, majd nem sokra rá Ötholdas mezőt, ami annyira megtetszett, hogy végül ott vertem fel a sátramat, elég korán, délután 5 óra környékén, szóval hosszasan vártam, hogy eljöjjön az este. Második nap mérlege 24-25 km és 600 méter szint lett. Ez sem volt rossz mai szemmel nézve sem.

Megállapítottam, hogy a vékony polifoam nem lett kényelmesebb. Cserébe az éjszaka egyszerre volt ijesztő és érdekes. A sátorból éjfél körül kinézve csillagos ég és telihold fogadott. Ijesztő volt a tudat, hogy a sátram kb. világít a réten, miközben a túlsó felén sötét árnyékként vonultak a fák a szélben. Az előző esti tücsökciripelést itt felváltotta az egész estés szarvasbőgés. Attól féltem, nehogy a sátramat lebontsa valamelyikük az éjszaka folyamán (ilyen jellegű rémálmaim azóta is vannak, ha kint alszom). Amúgy valószínűleg erdőlátogatási korlátozás is volt, amiről akkoriban még pont semmit nem tudtam, de hát új voltam még a vadkempingesek világában.

Harmadik napon ugyanúgy korán ébredtem. Végighallgattam, ahogy a tücsökciripelést felváltja először a csend, majd a nappali rovarok irgalmatlan zaja. Érdekes átmenet volt. Először csak egy-egy zümmögés, egy-egy légy zúgása hallatszott, majd az egyre több apró zaj egyetlen hatalmas nyüzsgésbe fordult át. Meg is hozta a kedvem egy jó reggeli szundításhoz.

Kilenc óra tájban indultam (volna) útnak, viszont a vizem az reggelre elfogyott. Némi újratervezéssel leereszkedtem a Kalakocs-pataki pihenőhöz, ami rendesen odavágott a térdemnek (ismétlem: nagy súly, semmi bot). Odalent ébredező kempingezőkkel találkoztam, akiktől megkérdeztem, merre van a forrás. A csalános felé irányítottak, ahol forrást azt találtam, csak ki volt száradva. Ettől olyan ideges lettem, hogy még vizet is elfelejtettem kérni tőlük. Pedig meg is kérdezték, hogy sikerült-e megtalálni a forrást. Ja bazmeg sikerült. Gondoltam magamban.

Legközelebbi vízvételi hely Oszlopó-kút lett volna, így arra indultam el a Bernece-patak mentén. Itt már picit feladtam a Börzsönyi kék teljesítést. Tervem az volt, hogy feltankolás után a piros sáv mentén, völgymenetben haladva “fogom meg” Drégelyvár kódját. Végül vizet itt sem találtam. Nem tett jót a természetnek a száraz, aszályos nyár. Ott álltam hát a Börzsöny kellős közepén körülbelül két korty vízzel a rettentő hőségben és gondolkodtam, hogyan tovább.

Ha keletre indulok, akkor legközelebb vizet Nagyorosziban találok, ami 3+ órás menetet jelentett volna. Öngyilkos meg akkoriban nem akartam lenni. Így hát visszafordultam, hogy segítséget kérjek a kempingezőktől. Ők viszont már árkon-bokron túl voltak. Ennek nem örültem, viszont utólag megnyugtatóan hatott a tudat, hogy tőlem fél kilométerre (és 100 méterrel lentebb) , gyakorlatilag kiabáló távolságra töltötték az éjszakát.

Győzött a józan ész. Bernecebaráti felé vettem az irányt, ahol a helyi kocsmában felfrissültem és eldöntöttem, hogy bár még csak délelőtt van és lenne még plusz egy teljes napom, de feladom a túrát, mert sem a kilométerek, sem a kint alvás gondolata nem esett jól. A buszmegálló felé vettem az irányt, ahol kiderült, hogy 2-3 óránként járnak a buszok. Ekkor lettem újra ideges, hogy bárcsak mentem volna mégis tovább. Végül levezetésként Kemencére sétáltam át, hogy hasznosan teljen az idő és gyűljenek a kilométerek, amiből utolsó napra is jutott 12, elhanyagolható szinttel.

Busz érkezett, én pedig elbúcsúztam a Börzsönyi kéktől. Eldöntöttem, hogy én biztos nem fogok sátrazós kéktúrára menni. Szerencsére azóta sok víz lefolyt a Dunán, kiáradt a Tisza is. Én pedig túl vagyok több vándortúrán és vadkempingezésen. Ma már rutinosabban vágok neki az erdőnek, de mindig szívesen gondolok vissza a régi szárnybontogatásokra.

Túra helyett... irány a reptér.

Ha már pihenésre vagyok kárhoztatva, gondoltam megnézem milyen a világ egykor legnagyobb repülőgépének a kis testvére. Aki azért szintén nem kicsi. Dokumentációs jelleggel meg is örökítettem, bár valószínűleg raktak fel róla ezer fotót és videót.

Például ezt, ahol 0:45-nél premier plánban nyomom a telefont:
https://www.youtube.com/watch?v=1TORbGwda0k

Aeropark amúgy csinált róluk jó kis videókat:

Antonov An-124:
https://www.youtube.com/watch?v=tRid3LAGM7k
Antonov An-225:
https://www.youtube.com/watch?v=WL4yt1-yTIM
In memoriam An-225:
https://www.youtube.com/watch?v=8cKmWTC4SC4

Egy kis lépő történelem: utcai cipőtől a Hokáig 😀

Első túráimat 2017-ben még “az erdőben nem kell jól kinézni” alapon egy kopott utcai sportcipővel kezdtem. Annak minden hátrányával együtt. Akkor még hírből sem ismertem a tapadást, bokatartást, méretválasztást. Ki is végeztem néhány túra alatt. Igaz már akkor is becsúszott 40 km-es Pilis-átkelés aminek a végén a lábujjam lógott a cipőből.

Mivel akkor még csóró pályakezdőként mint múló hóbort tekintettem a túrázásra, nem akartam drága felszerelésbe beruházni. 2018-ban megvettem a legolcsóbb Quechuát, amit rögtön le is teszteltem a Pilis 50 túra “illegál” többszöri próbálkozásával. Minden esetben vízhólyagosra törte a lábamat a cipő, sírni tudtam volna kínomban. Az olcsó pamut zokni sem segített. Nyomott, szorított. Később száműztem a talpbetétet így már lecsúszott vele 1-2 hosszabb túra, de idővel repült a kukába.

Következő lépőm 2020-ban egy Salomon volt, ami egészen jó vételnek bizonyult. Nem mellesleg Wide, azaz széles verziót fogtam ki, ekkor még nem tudatosan. A gyorsfűzőjét imádtam. A Gore-tex jól vizsgázott a nyirkosabb terepen. Cserébe nyáron megfőtt benne a lábam. A váltás oka a cipő felső részének elhasználódása lett. Szerteszét szakadt, amitől úgy néztem ki, mint egy csöves, így beújítottam egy ugyanolyanra. Amúgy kb. 1 évet bírt.

2021-ben az “ugyanolyan” Salomonról kiderült, hogy nem ugyanolyan. Rettentően szorított, keskeny volt. Mint utólag kiderült azért, mert nem wide verziót szereztem be. 1-2 évet így is elszenvedtem benne. Végül egy Börzsönyi túrán adta meg magát, ahol a komplett talpa vált le a mócsingos sáros Istenverésében.

2023-ban arra jutottam, hogy egy cipő nem cipő. Vettem egy Columbia és egy Merrell típust is. Előbbi kezdetben jó vételnek bizonyult, viszont nagyon merev volt, később pedig elkezdte törni a lábujjaimat, így száműzve lett a szekrény mélyére. A Merrell viszont jó szolgálatot tett, beletettem elég sok kilométert, vittem sárban, hóban, de azt éreztem, hogy megvannak a kilométerbeli határai.

2024-ben szintet akartam lépni, ehhez pedig új lépő kellett. Mivel sokakon láttam, így lett Hoka, abból is Speedgoat 5-ös wide verzió. Bár a bokámat rettenetesen törte, a térd, talp és egyéb fájdalmaknak azonnal búcsút intettem. Jöttek is az eredmények. rekordidő alatt “lefutott” Gerecse 50-es. Sárga 70, instant formában (végigszopott) végigjárt Budai térképkör, majd a híres-neves Kinizsi százas. Szerény fél éves élete alatt beletettem 1650 (!) kilométert, bár a csillapítása már 6-800-nál elfogyott és a talpa sem bírta tovább 1000 km-nél. Megjártam vele Erdélyt, a Magas-Tátrát. Teljesítettem benne hátizsákos vándortúrát, és egy tucat 50-es távot is.

Nem volt kérdés, hogy az utód is Speedgoat lesz, meg is vettem a 6-os verziót, amivel végig túráztam a 2024-2025-ös évet. Boltból kihozva “szűzen” lenyomtam vele egy Szántó 50-et, majd egy százas nem százas alapon az Iszinik 100-on is végig küzdöttem magam. Kemény menet volt, és hát nem a cipő volt a gyenge láncszem (hanem úgy attól felfelé minden). Boka részen sokkal barátibb lett a cipő, és tartósabb is. Cserébe érezhetően rosszabb a szellőzése. Nagyjából 1 éves élettartama alatt 1400 kilométert raktam bele, megjárt több sátrazós és vándortúrát. Legutóbb idén vettem elő amikor haveromnak kölcsönadtam az újabbat Kinizsi 100-ra… Amiben amúgy szintén van már 5-600 kilométer.

És hogy mi jön ezután? Valószínűleg kipróbálom az újonnan kijött 7-es verziót, megnyitok előtte Revolut számlát, hogy tudjatok rá adakozni, mert félévente egy cipő kicsit drága. Na meg fel kellene okosodjak magashegyi bakancs témában is… 😀

Ennyi lett volna a cipő történelem/történetem. Köszönöm a figyelmet.

Instán, meg fészbúkon mindenki felhőket, meg szivárványokat posztol, úgyhogy én is. Jöjjön egy kis Sunset Vibe 🌇