A 10-es mez

A veretlen, nyeretlen, a minden bizonnyal az egyre népszerűbb Somogyi-testvérekkel felálló kispestiek és a szárnyaló, Urblik-bombákkal is készülő angyalföldiek csatájával folytatódik az NB I.

A 10-es mez szurkolói csoportjának tagjait a 4. forduló várakozásairól kérdeztem. Persze, ahogy eddig mindig, tippekkel is megfűszereztük a véleményeket, hogy legyen mibe "belekötni" vagy csak úgy szimplán elgondolkozni rajta.

Budapest, Bozsik Aréna, 8. 14., péntek 17.30

Kispest-Honvéd
„Le a kalappal, eddig jó a Vasas, de ellenünk nem szokott villogni: a Bozsikban előz a Kispest.”

TIPP: 3–2

Vasas
„Ennyit tesz a tudatos nyári építkezés: februárban (Magyar Kupa) még kevesek voltunk a ZTE ellen, szombaton pedig csillagos ötös a Fáy utcában. Ellenben kísért a déjá vu, tavaly kétszer is önbizalomtól duzzadva várt ránk a Honvéd, az eredményeket nem ismertetném...”

TIPP: 2–2

➖➖➖➖➖➖➖➖➖➖➖➖➖➖➖

Budapest, Szusza Ferenc Stadion, 8. 15., szombat 16.30

Újpest
„Legutóbb a csapat igen nagy extra kényszerbe került, hiszen Imi báért is küzdeni kellett, a lelátó emiatt sokkal nagyobb energiával szurkolta végig a 90 percet, azonban sajnos most nem lehetnek ott az ultrák a lelátón, így ez a fontos extra löket hiányozni fog a fordulóról fordulóra javuló tendenciát mutató csapatnak, azonban reméljük így is sikerül itthon tartani majd a három pontot”

TIPP: 3–1

MTK
„Mindenféleképpen sokgólos mérkőzésre számítunk. Pinezits Máté taktikája eddig kívülről úgy látszik arra megy ki, hogy lőjünk több gólt, mint amennyit kapunk. Viszont, ha nem ez a terve, csak így jön ki, akkor nagy a baj, s ez látszott, hogy a Puskásnak és a Honvédnak is adtunk ajándékba egy félidőt. Ki kell használni az Újpest instabilitását, ha nem tudunk nyerni ellenük sem, akkor érdemes újra gondolni sok mindent mielőtt beleesünk egy gödörbe.”

TIPP: 2–4

➖➖➖➖➖➖➖➖➖➖➖➖➖➖➖

Nyíregyháza, Városi Stadion, 8. 15., szombat 17.30

Nyíregyháza
„Az előző meccs nem csak a pályán hagyott nyomot – a vezetőség felé megfogalmazott kemény kritikák után most más hangulatban várjuk a folytatást. A feszültség érezhető, a kérdések ott vannak. Nyíregyháza–Kisvárda: egy mérkőzés, amely ezúttal jóval többről szól, mint 90 perc a pályán. Az elmúlt mérkőzések negatív eredményei után most újra minden szem a csapatra és a vezetőségre szegeződik. Most minden történésnek, hangnak súlya lesz!”

TIPP: 0–2

Kisvárda
„Harmadik fordulóban jött az első vereség, ámbár a küzdő szellem, fel nem adás most is megvolt a csapatban. Jön a szabolcsi rangadó, ami mindig annyira szoros, hogy legutóbbi 5 összecsapás mind döntetlennel zárult. Ez most sem lesz másképp valószínűleg.”

TIPP: 1–1

➖➖➖➖➖➖➖➖➖➖➖➖➖➖➖

Debrecen, Nagyerdei Stadion, 8. 16., vasárnap 16.30

DVSC
„Az első győzelmet ugyan elkönyvelheti magának a csapat viszont ezt sem a körülményei sem pedig a hétközi KL-meccs csúfos eredménye nem segíti; ideje lenne már most elgondolkodni az átigazolások miértjén és a szezon további részén, mert ahogy most áll: kevés!”

TIPP: 1–3

ETO
„A két "sebzett ""vad"" közül mi nem csak törve, hanem megfogyva is vagyunk - reméljük ez már a gödör alja.”

TIPP: 1–1

➖➖➖➖➖➖➖➖➖➖➖➖➖➖➖

Felcsút, Pancho Aréna, 8. 16., vasárnap 17.30

PAFC
„Mumusunkat fogadjuk, és ha a sormintát nézzük, pont nélkül maradunk, azonban bízunk a tudatosan felépített játékunkban és a jónak tűnő fiatal-rutinos-légiós arányban!”

TIPP: 2–2

PAKSI FC
„Felcsútra látogat Bognár György zöld - fehér gárdája, és a találkozóval kapcsolatban, az ég világon semmi sem biztos, talán csak, az, hogy nem lesz gólnélküli a meccs, hiszen a két csapat eddig a lejátszott 3 mérkőzés alatt rúgott és kapott összesen 13 - 13 gólt, a paksiaknak ott a jelenlegi házi gólkirályuk Szalai József, a házigazdáknál meg a tény, hogy . . . hát a fene tudja miből meríthetnek erőt, de az igaz, hogy a fogadó irodák egyelőre őket tartják esélyesebbnek.”

TIPP: 1–2

➖➖➖➖➖➖➖➖➖➖➖➖➖➖➖

Zalaegerszeg, ZTE Aréna, 8. 17., hétfő 17.30

Zalaegerszeg
„A sereghajtót azért illene megverni… 😉”

TIPP: 1–2

Ferencvárosi Torna Club
„Megmutatta a csapat, hogy rossz játékkal is tud jó eredményt elérni. Bár nem írnának róla annyit, de ideje lenne a bajnokságban is 3 pontokat szerezni, az se baj, ha ugyanolyan szenvedéssel, mint csütörtökön...”

TIPP: 0–2

➖➖➖➖➖➖➖➖➖➖➖➖➖➖➖

Lehet azt mondani, jogosan, részben, hogy a magyar bajnok, az NB I aranyérmese, aktuális címvédője a "védett" ágon annyi erőforrást nem tudott magából kisajtolni, hogy valamelyik, UEFA által kiírt sorozat csoportkörébe bejusson, csak közben van egy kis bibi.
Nézzük meg a bejegyzéshez feltöltött képet, és elmélkedjünk kicsit, nézegessük jobbról, majd balról, fentről, lentről, mert hát ez volt a csütörtök esti ETO kezdője a Riga ellen.

Petrás – Décsy, Urblík N., Krpics – Selyem B., Gavrics, Szép M., Stefulj – Bumba – Njie, Djukanovics.
Vezetőedző: Efrain Juarez

Ez pedig a Kisvárdán három pontot és azzal bajnoki címet szerző 11.

Petrás – Bíró, Csinger, Krpics, Stefulj – Vitális, Tóth – Njie, Gavrics, Schön – Benbouali.
Vezetőedző: Borbély Balázs

És most itt nem a személyeken van a hangsúly, hanem a csapatrészeken.
Védelem szétverve.
Középpálya kiherélve.
Támadósor lefejezve.
Ez az augusztusi ETO nem a májusi ETO.
Ez a csapat nem az NB I bajnoka, címvédője.
Ez a csapat egy totálisan másik együttes. Nagyjából a jelenlegi problémákat ismerve, a játékosmozgások számát nézve, a kulcsemberek folyamatos távozást tekintve úgy a középmezőny alja. Ezt pedig így nem lehet, bármekkora is a mellényünk izlandi és lett ellenfelekkel szemben, és bármennyire is védett ágnak hívjuk a bajnoki ágat, ezt így nem lehet, ez így totális vakvágány. Ez a nemzetközi porondon nem fér bele. Bajnokok ellen.
Hogy? Hogyan?
És akkor a szakmai stábban bekövetkezett változásról, a szurkolók edző viszonyáról, a sportigazgató távozásáról ne is beszéljünk.
Itt most nem arról van szó, hogy Győrben elfogyott volna a motiváció vagy hogy a klubvezetés ne akarna továbbra is valami maradandót, szépet és jót alkotni, hiszen az előző idényben valódi értéket teremtett. Olyat, amire méltán lehet büszke és hasonlóan érezhet a város és a drukkerek hada is. Arra viszont valamilyen tervnek lennie kellett volna, hogy mi lesz a folytatásban, hogy az új idény kötelező kihívásaira meg legyen a megfelelő, már előre bekészített válasz. Nekem úgy tűnik, ilyenből nagyon kevés akadt, helyette pedig káosz van. A káoszból pedig nagyon nehéz szintet lépni. Nekem személy szerint nem a tegnapi búcsú fáj leginkább, hiszen a Rigát a sorsolás napján is esélyesebbnek tartottam a továbbjutásra, hanem a "rombolás".
Az, ami egy bajnokcsapatból pár hónap alatt kiírtja annak minden valódi erényét, úgy hogy közben ideje és esélye sincs az új identitását a radikális változások mellett megtalálnia.
Ez az ETO nem hogy nem az a csapat, amely májusban volt, hanem konkrétan még nem is csapat. Az ETO jelenleg csak egy csoport.
Egy csoport, amely jelenleg csak együtt van, de még nem egy közös célért dolgozik.
Mert hát: bár minden csapat csoport,
de nem minden csoport csapat.
Az ETO ebben az állapotban volt/van és lesz még egy darabig, mert ez egy folyamat, amit bár lehet sürgetni, lehet türelmetlennek lenni vele, de a lépcsőfokokat, a fázisokat nem lehet átugrani.
Azokat meg kell élni, fel kell dolgozni és megfelelő válaszokat találni a kihívásokra. Épp ezért volt nagy falat hetekkel ezelőtt az elsőként hibásan lesajnált Víkingur és ezért volt szintén nagy falat a csapatként funkcionáló Riga is. Az ETO problémája most tehát nem csak az, hogy sokkal gyengébb lett. Hanem az is, hogy még nem tudja pontosan, micsoda és hová is tart.

Amikor Hajdú B. István azt mondta, vagy valami ilyesmit, a meccs hajrájához érkezve

"egy kis szerencsével, de valahogy préseljünk be egy gólt",

akkor átfutott az agyamon, hogy hazánk futballfolklórjának egyik legismertebb sportriportere néha vagy gyakran, pro és kontra olyan ütemben dobja be kívánságait, jóslatait, félelmeit, hogy azok többsége bejön.
Ülnek,
Tudom, nem csak én így érzem így.
Ugye?
Ugye!
Most is ez lett.
Most is így történt.
Szerencsére.
Most a kérés a vágy teljesült.
Mert hát a Ferencvárosi Torna Club egy kis szerencsével, de bepréselte a lengyelek kapujába azt a bizonyos továbbjutást érő gólt. Futballklisék szakzsargonával mondva: megérdemelten.
Mert bár a Górnik vezető gólja kicsit demoralizáló volt, a semmiből jött és talán nem is volt egy bölcs mozdulat Rommenstől, a gerinc megmaradt.
Hiszen és főleg azért, mert a 0-1 a budapesti 1-0 után adott annyi tartást az FTC-nek, hogy ne érezzük mi sem nézők, hogy kezd elúszni a hajó. A Fradi pedig, ahogy Borbély Balázs a meccs előtt harsogta, kérte, a hátrány ellenére továbbra is okosan, szervezetten és ami talán a legfontosabb volt, higgadtan játszott.
Ez a három erény pedig többnyire már elég ahhoz, hogy Fortuna megjutalmazza a kitartó csapatot. Csütörtökön így lett. És nem azért, mert magyar vagyok, és egy magyar csapat sikerének mindig szurkolni, örülni fogok, de a két párharc alapján azt kell mondanom, futballból többet kaptam, kaptunk a Ferencvárostól, mint a Górniktól. A jobb jutott tovább.
A KL ezzel már megvan, újabb csoportkör, a sokadik, az El-ben pedig megmaradt a remény. Habár a feladat nemes és nehéz lesz, akár még feküdhet is a Fradinak, hiszen a napokban Mohamed Salah-val erősítő Trabzonspor stílusa és az, hogy a török alakulat a favorit nem jön rosszul a nemzetközi porondon átmenetekből roppant veszélyes FTC-nek. Jó lesz, ha mégsem, akkor is lehet majd tovább szurkolni az ősszel és tavasszal is.
Borbély Balázs pedig bár az elsődleges és vágyott célt MÉG nem érte el, de néhány hét alatt bizonyos szempontból: jött, látott és győzött a IX. kerületben.
Most pedig megyek és szurkolók annak, hogy az ETO-nak is sikerüljön egy lépéssel közelebb kerülni a csoportkörhöz.

Tegnap még “megúsztam” a sürgősségit, ma már nem.
Szurkoljatok, legalább úgy, ahogy a kedvenceiteknek szoktatok! 🙏🏻🙏🏻🙏🏻

Nem az összesítésben 1-8 miatt, persze kicsit azért is, de továbbra is azt gondolom, ez a debreceni projekt nagyon naiv és ingatag lábakon áll. Az, hogy a dán csapat jobb tudtuk, ahogy a sorsolás napján is tudni lehetett, hogy tényleg egy másik szint egy 180 fokos fordulatot vett NB I-es együtteshez képest, de a koppenhágaiaknak ez a továbbjutás tálcán lett kínálva. A Lokinak alapból csak akkor lett volna esélye egy ilyen, nemzetközi porondon roppant rutinos alakulat ellen, ha van egyfajta állandóság a szakmai munkában, de akkor is kisebb csodára lett volna szüksége. Látom és értem is, mit szeretne a DVSC vezetőedzője elérni a csapatával, a keretre erőltetni, de csak a vak nem látja, hogy ez így ebben a formában "öngyilkosság". Mostantól marad az NB I, már nem lehet a "kettős terhelésre" hivatkozni, amelyben legutóbb nagy csatában a három pont ugyan be lett szákolva a Szpari ellen, de tartok tőle, hogy a jelenlegi állás szerint a Nyíregyháza a mezőny (másik) legsebezhetőbb tagja. Roncsderbi.

"Apa, még mindig nem tudom elhinni, hogy elmentél. Nem fogom fel, vagy inkább úgy mondom: nem akarom felfogni. Nagyon nehéz elképzelnem, hogy többé nem látlak, hogy nem beszélünk többé. Tudom, hogy szenvedtél, és hogy így a legjobb neked, de túl korán mentél el. Még annyi mindent élvezhettünk volna együtt. Annyiszor kérted tőlem, hogy játsszak még ezen az utolsó világbajnokságon, és néhány nappal a kezdete előtt lettél igazán rosszul. Ez volt az első alkalom, hogy nem lehettél ott egy tornán, de anya azt mondta, jobban leszel, rendbe jössz annyira, hogy el tudj utazni. Én pedig azt mondtam neked, hogy eljutunk a döntőig, hogy oda már el tudj jönni.

Minden meccs után vártam az üzenetedet, és hiányzott, hogy nem írtál. Akkor értettem meg igazán, hogy nagy a baj. Ennek ellenére végig arra gondoltam, hogy a lehető legtovább kell jutnunk, hogy időt adjak neked, és még láthass egy mérkőzést. Eljutottunk a döntőig, de már nem tudtál ott lenni. Meg akartam nyerni, hogy hazavihessem neked, és megmutathassak neked egy újabb trófeát. Nem sikerült. A lábaim már nem bírták tovább. Ezúttal megpróbáltam szembemenni a saját testemmel, de nem ment. Egyszer sem tudtam igazán jól érezni magam. Amikor hazaértem, azt hitted, hogy tizenegyesekkel elveszítettük a döntőt. Semmiről sem tudtunk már beszélni abból, ami történt. Semmit sem tudtál igazán átélni belőle. Nem lettünk világbajnokok, de el sem tudod képzelni, mennyire megéltünk minden egyes mérkőzést. És megint igazad volt: ott kellett lennem, és játszanom kellett ezen a világbajnokságon.

Azért mesélem el ezt neked, mert ez volt az egyetlen dolog, amiről már nem tudtunk beszélni. Minden mást úgyis tudsz. Mindennap beszéltünk, és amikor a kötelezettségeim engedték, találkoztunk is. Nem tudom, mit fogok csinálni nélküled. Nem tudom, hogyan tovább. Én csak futballoztam, most pedig már abban is erősen kételkedem, hogy még sokáig folytatni fogom. A kezdetektől mellettem voltál, és már olyan kevés volt hátra a végéig. Miért nem bírtad még ki azt a kicsit, hogy együtt fejezhessük be? Tudom, hogy neked az jelentette a boldogságot, ha jól láttad a családodat, a feleségedet, a gyerekeidet, és – csak a többiek meg ne tudják – mindenekelőtt azt, ha engem láthattál játszani…

Gyerekkorom óta mindig így volt. Amint hazaértél a munkából, vittél az edzésekre. Sokszor anya vitt, mert te még dolgoztál. A meccseimről viszont természetesen egyetlenegyről sem hiányoztál. Mennyit szenvedtél, amikor néztél engem, és mennyire élvezted közben – még akkor is, ha dicséretből sosem adtál túl sokat. Apa voltál, barát és menedzser. Mindig pontosan az az ember voltál, akire az adott pillanatban szükségem volt, és soha semmiben nem tévedtél. Voltak persze szemrehányások és veszekedések, de végül mindig neked lett igazad. A végén valahogy mindig úgy alakult minden, ahogy mondtad. Nagyon fogsz hiányozni, de mindig velem leszel. Leginkább abban, ahogyan a gyerekeimet nevelem, mert ugyanazt próbálom nekik megtanítani, és úgy próbálom őket nevelni, ahogyan ti neveltetek engem.

Nyugodj békében, és vigyázz ránk odafentről úgy, ahogyan itt vigyáztál ránk. Köszönök mindent.

Szeretlek, Apa."

A Zalaegerszeg újabb játékost adott el, Skribek Alen az azeri bajnokságban folytatja pályafutását a Neftci Baku támadójaként. A magyar futballista új csapat idén pályára lépett a nemzetközi porondon is, de a KL-ben a fehérorosz Dinamo Minszk július végén búcsúztatta. Amikor a képet először láttam, és nem figyeltem a logókat, címert, azt hittem, Paulo Dybala a AS Romatól visszatért a Juventushoz. Hát nem.

Felírtam magamnak, a képzeletbeli füzetembe pár nevet, akik ezért vagy azért, de felkeltették az érdeklődésemet az NB I új idényének első három fordulóját tekintve. 24 év alattiak, magyarok (vagy magyar állampolgárok) és olyanok, akiknek ez a bajnoki kiírás akár az áttörést is meghozhatja vagy már meg is hozta. Kíváncsian várom a folytatást.
Íme, posztonként.

Kapusok:
Erdélyi Benedek (DVSC)
Lehoczki Bendegúz (Puskás Akadémia)
Engedi Márk (Vasas)
Molnár Mátyás (Nyíregyháza)

Védők:
Urblik Norbert (ETO)
Csontos Dominik (Kispest-Honvéd)
Lapu Andor (Paksi FC)
Kovács Patrik (MTK)
Selyem Bálint (ETO)
Csorba Noel (ETO)
Umathum Ádám (ETO)
Mikolay Timóteus János (MTK)

Középpályások:
Sztojka Dominik (Vasas)
Pető Milán (Paksi FC)
Ésik Ákos (Kisvárda)
Varga Zsombor (Puskás Akadémia)
Kern Martin (Puskás Akadémia)
Krupa Zsolt (Puskás Akadémia)
László Krisztián (MTK)
Rab Boldizsár (Vasas)
Somogyi Ádám (Kispest-Honvéd)
Somogyi Tamás (Kispest-Honvéd)
Szamosi Ádám (Kispest-Honvéd)
Győrfi Milán (PAKSI FC)
Cibla Flórián (DVSC)

Támadók:
Kerezsi Zalán (MTK)
Szalai József (Paksi FC)
Wiesner Balázs (Paksi FC)
Klausz Milán (MTK)
Varga Zétény (Ferencvárosi Torna Club)

A meccsek utáni edzői nyilatkozat szerintem a futball egyik legnehezebb és leginkább alulértékelt műfaja.
Mondom, hogy szerintem miért egyik és miért másik.
Nem azért, mert különösebben bonyolult lenne elmondani, mi történt kilencven perc alatt, hanem mert ezt általában éppen attól az embertől várjuk el, aki abban a pillanatban talán a legkevésbé alkalmas arra, hogy higgadtan, pontosan és minden következményt mérlegelve beszéljen róla.
Az edző ugyanis, első sorban, alapvetően
futballszakember,
és nem kommunikációs szakember,
ráadásul a lefújás után még érzelmileg is benne van a mérkőzésben.
Adrenalin,
kortizol,
düh,
csalódottság,
tehetetlenség,
sérült igazságérzet,
öröm vagy eufória dolgozik benne, és néhány perccel később már az arcába van tolva a mikrofon. Tulajdonképpen azt várjuk tőle, hogy egyik pillanatról a másikra váltson át
„versenyzőből” elemzővé,
vezetőből kommunikátorrá,
érzelmileg érintett emberből objektív megfigyelővé.
Nem egyszerű. Szinte lehetetlen.
Legutóbb Bódog Tamás, a Nyíregyháza vezetőedzője szolgáltatott ehhez tökéletes példát. A mérkőzés végén kiállították, előtte látványos szócsatát vívott a játékvezetővel, majd odaállt nyilatkozni az M4 Sport kamerái elé, aligha lehetett teljesen érzelemmentes állapotban. Aztán jött (többek között, de nem a leginkább emlegetve) ez a mondat:

„..𝐡é𝐭 𝐜𝐬𝐚𝐭á𝐫𝐨𝐦 𝐯𝐚𝐧, 𝐚𝐛𝐛ó𝐥 𝐧é𝐠𝐲 𝐡𝐚𝐬𝐳𝐧á𝐥𝐡𝐚𝐭𝐚𝐭𝐥𝐚𝐧…”

Szurkolóként,
nézőként,
újságíróként pontosan az ilyen mondatokért szeretjük a meccs utáni interjúkat. Végre valaki nem azt mondja, hogy „dolgozunk tovább”, „levonjuk a tanulságokat”, „voltak pozitívumok”, „a futball ilyen”, „készülünk a következő mérkőzésre”. Végre hús-vér ember áll előttünk.
Aki dühös (mint mi).
Csalódott (mint mi). .
Kimond valamit (mint mi).
Csakhogy ami kívülről üdítő őszinteségnek látszik, belülről könnyen kézigránát lehet, mert nem mindegy, nagyon nem mindegy, hogy a teljesítményt minősíted vagy embert.
Ráadásul az edző soha nem kizárólag a játékosainak beszél.
Hallja a sportigazgató.
Hallja a tulajdonos.
Hallja a játékos ügynöke.
Hallja a következő ellenfél.
Hallja a teljes futballközeg.
Egy tíz másodperces mondatnak így lehet hetekig vagy hónapokig tartó következménye. Mégsem gondolom azt, hogy ebből az következne, az edzőknek ezentúl beszélő sajtóközleményekké kell válniuk. Sőt. Engem is borzasztóan zavar a futball steril kommunikációja. A szurkoló nem hülye. Ha látott kilencven perc borzalmat, majd az edző kijön és elmondja, hogy „voltak biztató jelek, de dolgoznunk kell tovább”, akkor nem megvédte a csapatát, hanem lassan elveszíti a hitelességét. A választás azonban nem az, hogy vagy hazudunk klisékben, vagy mindent kimondunk, ami éppen átfut az agyunkon.
Szerintem létezik egy harmadik út. Egy edző nyugodtan elmondhatja,
hogy dühös,
hogy elégedetlen,
hogy hol látja a problémát,
hogy hol vár változást.
Ez ugyanolyan emberi, de közben egyetlen játékosát sem dobta a busz alá.
Talán ez lehet az aranyközépút.
Talán.
És van itt még valami.
Vezetőként szerintem nem lehet megkerülni, valamennyi felelősséget az edzőnek is magára kell vennie. Nem kell minden vereség után rituálisan felnégyelnie magát, hogy „mindenért én vagyok a hibás”, mert abból ugyanúgy üres klisé lesz, de nem szerencsés, ha a vereség okai mindig lefelé mutatnak: játékos, játékvezető, balszerencse, pálya, időjárás. Mert ha ki merem mondani, hogy bár nem kaptam meg néhány játékosomtól azt a teljesítményt, amit várok, de az én feladatom IS, hogy megtaláljam, hogyan hozzam ki belőlük, akkor az másképp csapódik le. Ugyanaz a kritika, csak közben az edző nem lép ki a saját felelősségi köréből. Éppen ezért szerintem erre fel lehet készülni.
Nem húsz előre betanult klisére gondolok, inkább arra, hogy egy edző tudja,
milyen állapotban van közvetlenül a lefújás után,
felismerje, amikor a düh beszél belőle,
és legyen néhány kapaszkodója, mit láttam, mit tudok biztosan, mit érzek, és mi az, amit ebben az állapotban nem szabad kimondanom.
Amit most mondok, segíteni fogja a csapatomat holnap reggel vagy sem?
Mert a mérkőzés utáni interjú a következő meccs első mozzanata.
Bódog Tamás mondata azért volt egyszerre remek televízió/média és veszélyes vezetői kommunikáció, mert ez az érdekes, a néző ezt jegyzi meg, mert ez emberi. Viszont minél őszintébb/érdekesebb vagy a külvilágnak, annál nagyobb kárt okozhatsz odabent, a legfontosabb helyen, az öltözőben. És nem, és nem, és nem még mielőtt, nem az érzelmeket kell kiirtani a futball kommunikációjából.
Sőt!
Ellenkezőleg, kellenek.
Düh, öröm, csalódottság, szenvedély nélkül ez az egész semmit sem érne. Az edző igenis mondja el, mit érez, mondja el, mit látott, akár mondja ki azt is, hogy elfogadhatatlan volt a teljesítmény, de a kamera előtti túlzott őszinteség csak órákig izgalmas, míg egy játékos bizalmát néha hónapok alatt sem lehet visszaszerezni, és egy ilyen szűkös kerettel rendelkező, sok gonddal bíró csapat esetében, mint a Szpari, akár visszafordíthatatlan folyamatokat is beindíthat.

Félve kezdek bele ebbe az írásba.
Hiszen mégiscsak a világ egyik legjobb csapata, de az szinte biztos, hogy a világ legnagyobb futballmárkája érkezett – majd jött, látott és győzött –, Budapestre.
A Real Madrid tisztességes meccset játszott a Ferencvárosi Torna Clubbal, értem ezalatt azt, hogy a lehetőségeihez képest, egy vébé utáni időszakban, egy felkészülés közepén nem spórolt a sztárok pályára vezénylésével, még ha, azok nem is 90 perc erejéig mutathatták meg, miért is tartoznak ők az elitbe, míg mások csak álmodoznak róla. Ahogy az FTC-nek sincs semmi szégyenkezni valója, erős kezdővel, de itt-ott kulcsembereket padra ültetve fogadta a habfehéreket habfehér, vadiúj mezben. A 2–1-es vereség becsületes eredmény. Kössön bele, aki tud és akar.
A találkozó kapcsán sok mindenről lehetne beszélni, nekem azonban inkább egy dolog „kattant” be, amivel azóta sem tudok elszámolni.
Mert, lehet beszélni a telt házról.
A jegyárakról.
A marketingértékről.
A bevételről.
A jogdíjakról.
A presztízsről.
A játékosokról.
Arról, mit jelent egy magyar klubnak, ha a világ egyik legnagyobbja besétál az otthonába. Nekem mégis valami egészen más jutott eszembe. Az edző. Pontosabban az, hogy egy magyar edző ott állt a pálya szélén, vele szemben pedig a világ egyik legjobb (oké, oké, lehet leáldozóban van a nimbusza) trénere, José Mourinho egy Bajnokok Ligája-győztes szakember, és elkezdtem vitatkozni magammal. A két klub között ugyanis zongorázni lehet a különbséget.
Pénzben.
Játékosminőségben.
Infrastruktúrában.
Nemzetközi tapasztalatban.
Kapcsolatrendszerben.
Lehetőségekben.
Szinte mindenben.
De vajon a két edző között mekkora lehet a valódi különbség? Fogalmam, fogalmunk sincs. Ez kezdett el piszkálni, mert bár az sem gyakori, hogy egy NB I-es klub Real Madrid-szintű klubbal méri össze az erejét, de az kifejezetten ritka, hogy honi bajnokságból érkezett csapat magyar edzővel a kispadján BL-győztes trénerrel meccselhet (ha nem eset hiba a kutakodásomban akkor eddig nyolcan voltak: Csordás Lajos, Kovács Imre, Novák Dezső, Bozsik Péter, Supka Attila, Herczeg András, Pintér Attila, Borbély Balázs) tét-vagy csak felkészülési mérkőzés keretében.
Mert mi alapján mondjuk meg egy edzőről, hogy valójában mennyit ér?
Trófeák?
Rendben. Talán.
Ahhoz előbb olyan csapat kell, amellyel trófeákat lehet nyerni.
Bajnokok Ligája-siker?
Oda előbb el kell jutni.
Világklasszis játékosok fejlesztése és menedzselése?
Adj neki világklasszis játékosokat és kiderül(het) meg tudja vagy sem oldani.
Persze eszem ágában sincs azt állítani, hogy például a legfrissebb próbázó, Borbély Balázs ugyanolyan jó edző, mint a túloldalon álló kollégája, José Mourinho. Csakhogy arra sincs egyértelmű bizonyíték, hogy pontosan tudjam, mekkora közöttük a különbség.
Ennél a pontnál pedig eszembe jutott egy régi „mániám”. Magyar szakemberek a világ számtalan területén bizonyították már, hogy képesek a legmagasabb szintre jutni.
Orvosok.
Mérnökök.
Kutatók.
Művészek.
Filmesek.
Üzletemberek.
Sőt, sportolók is!
Csak éppen labdarúgóedzőből vagyunk képtelenek a magyar futball süllyedése óta (mondjuk 80-as évek közepe??) világszínvonalút szakembert kitermelni, felépíteni? Pláne mi?
Ebben már régóta nem hiszek, mondjuk bántanak is érte eleget.
A magyar futball ugyanis egyszer már bizonyította ennek az ellenkezőjét. Volt idő, amikor magyar edzők nem azért járták a világot, hogy megtanulják, merre tart a futball, hanem mi mutattuk meg az irányt, diktáltuk a tempót (a neveket szándékosan nem sorolok most fel, tudjuk, ismerjük őket). Egyszerűen hatással voltunk arra, hogyan gondolkodik a világ erről a játékról.
Mi történt azóta?
Eltűnt a magyar edzői tehetség?
A rendszer felzabálta azt, aki igazán jó és a kevésbé jók kerültek a tűz közelébe?
Vagy!!! – és szerintem ez is fontos kérdés csak keveset beszélünk róla – eltűnt az út, amelyen a magyar edzői tehetség eljuthat a világ tetejére? Mert ez nagyon nem ugyanaz.
Egy magyar játékosnak legalább létezik valamiféle tápláléklánc, esély a kitörésre. Legyél jó az NB I-ben. Elvisznek. Legyél jó például és először légiósként Dániában, Belgiumban, Hollandiában, Görögországban, Ausztriában. Ha sikerül. Továbbvisznek. Legyél ott is jó. Megint továbbvisznek.
Ha elég jó vagy, előbb-utóbb megérkezhetsz egy olyan polcra, ahol már az egész világ lát.
Egy magyar edzőnek ezzel szemben milyen "sors" jut?
Megnyeri az NB I-et, megelőzve a toronymagas favoritot, csodát csinál. És? Nem történik semmi.
Valójában mit kell(enne) tennie azért egy magyar edzőnek, hogy egyszer csak egy Bundesligában, Premier League-ben, La Ligában szereplő klub azt mondja: "gyere, itt a keret, itt a stáb, itt az infrastruktúra, itt van több százmillió eurót érő játékosállomány, mutasd meg, mit tudsz?" Mert itt van az egész történet lényege: ahhoz, hogy bebizonyítsd, képes vagy elitcsapatot irányítani, előbb elitcsapatot kellene kapnod. Elitcsapatot viszont azért nem kapsz, mert még nem bizonyítottad, hogy képes vagy elitcsapatot irányítani. A kör bezárult, a kávé lefőtt.
Ráadásul egy edző teljesítményét borzasztó nehéz leválasztani a környezetéről, a futballt körül ölelő közegről, és persze az sem mindegy, milyen tizenegy áll a rendelkezésére. Egy fantasztikus edző tűnhet nagyon ostobának, ha nincsenek hozzá megfelelő játékosai, ahogy egy fantasztikus keret időnként egy átlagos edzőt is sokkal okosabbnak mutathat annál, mint amilyen valójában. Éppen ezért és főleg ez motoszkált bennem végig a szombati FTC–Real Madrid meccsen: vajon mekkora volt a valódi különbség a két kispad között? Lehet, hogy Borbély Balázs szakmailag olyan messze jár a José Mourinhótól, mint gazdasági erőben a Real Madrid a Ferencvárostól? Lehet, sőt, de utóbbit legalább tudjuk, mert valóban gigantikus a szakadék. Magyar edzőként, ha sikerül mindezt kipipálni, sem tűnsz fel senkinek, a szintlépés elérhetetlen, a skatulyából nem tudsz kitörni… Miközben más futballkultúrákból érkező edzők sokkal gyorsabban kerülhetnek arra a futószalagra, amely az elit felé visz, addig a magyar trénerek egy nem létező útról sóvárognak. Nem igazságtalanság ez feltétlenül, de ez a jelenlegi futballpiac.
Egy sztárklub ugyanis, ha edzőt keres majd talál, egyúttal referenciát, kapcsolatrendszert, biztonságot vásárol, és egy portugál, spanyol, német vagy olasz edző mögött maga a futballkultúra a referencia. A magyar szakemberek mögött ez az elmúlt évtizedek alatt elkopott, elillant, eltűnt. Tartok tőle, hogy nincs az a futballcsoda, amt ezt helyrehozza. Jelenleg ez a mi helyünk a világ futballjában. A magunk mögött hagyott évtizedek alatt le- és beáraztuk magunkat. Csakhogy ettől még nem biztos, hogy a rendszer minden egyes szereplőjének a tudása is ugyanott van…