14/09/2026
Azt hittem, hogy a bölcsődei beszoktatás arról szól majd, hogy ő megtanul nélkülem maradni.
Közben kiderült, hogy nekem is sokmindent meg kell tanulnom… többek között elengedni őt.
Az eszeddel előre felkészülhetsz, de az érzéseidre és az övéire nem tudsz.
Azt hiszem, anyaként az egyik legnehezebb dolog elfogadni, hogy vannak érzések, amelyeket nem tudunk és nem is kell azonnal megszüntetnünk a gyerekünkben.
Eljött ugyanis az a pont, amikor már pontosan értette, mi történik: anya elmegy és persze én rögtön azt szerettem volna, hogy ne féljen ettől, ne legyen szomorú, ne hiányozzak ennyire, hogy valahogy elmagyarázhassam neki annyira jól az egészet, hogy egyszer csak azt mondja:
„Jó, anya, menj nyugodtan.”
Csakhogy ezt nem lehet helyette megérteni.
Ezt meg kell tapasztalnia.
Azt, hogy anya elmegy, de visszajön,
hogy közben lehet mérges,
lehet szomorú,
hiányozhatok neki és attól még biztonságban van.
Közben pedig történnek azok az apró dolgok, amelyekből egyszer csak látni lehet, hogy valami mégis épül benne.
Van, hogy engem keres és semmi sem olyan érdekes, mint anya, máskor viszont eszik, fest, figyel, kapcsolódik, elfogad más felnőttet, új kapaszkodókat keres.
Otthon több bújás kell, előkerül egy régen nem fontos nyuszi, egy kispárna vagy akár a cumi, jobban figyeli, ki megy el és mikor jön vissza. Aztán ugyanaz a kisgyerek, aki egyik pillanatban még kapaszkodik, este egyszer csak magától besétál a saját ágyába és ott alszik el, mintha mindig is ezt csinálta volna pedig 8 hónapos kora óta veled alszik…
Talán ilyen az önállósodás.
Nem egy szép, egyenes vonal, hanem egyszerre van benne az, hogy „ne menj el” és az, hogy „megpróbálom egyedül”.
Nekem pedig közben azt kell tanulnom, hogy attól még fontosak az érzései, hogy nem tudom őket eltüntetni, és attól még mellette vagyok, hogy nem oldok meg mindent helyette.
Nemrég ő maga mondta ki:
„Anya mindig visszajön hozzám.”
Aztán egy másik este azt mondta:
„Anya elmegy és nem jön vissza.”
Azt hiszem, akkor értettem meg igazán, hogy most valahol a kettő között jár.
A félelem és a tapasztalat között.
Nekem pedig nem az a dolgom, hogy kirángassam onnan, hanem hogy újra és újra ugyanazt mutassam meg neki:
elmegyek, és visszajövök.
Talán a beszoktatás nem csak arról szól, hogy a gyerekünk megtanul nélkülünk lenni, hanem arról is, hogy mi megtanuljuk elviselni, hogy egyre több mindenre képes nélkülünk.
Nem azért engedjük el, mert már nincs szüksége ránk, hanem azért, mert szeretnénk annyira biztos háttér lenni számára,
hogy legyen bátorsága egyre messzebbre menni.
És közben mindig tudja: van hova visszajönnie. ❤️😭🥲😭🥲🩵
Annyira, de annyira szeretem….
