Futószakáll

Egyedül. Csendben. Kilométerről kilométerre. 🏃‍♂️🌿

Szeretek egyedül futni.

Nem azért, mert nem szeretek társaságban lenni, hanem mert a futás számomra sokszor kikapcsolódás.

Kint a természetben megszűnik körülöttem egy kicsit a világ.

Nincs rohanás, nincs zaj.

Csak én, a futás és az út előttem.

Mostanában pedig különösen szeretem azokat az edzéseket, amikor nemcsak a kilométereket, hanem a szinteket is gyűjtöm.

Le és fel.

Megint le és fel.

Újabb emelkedő, újabb lejtő.

Sokszor ugyanazt az emelkedőt futom meg többször is.

Kívülről talán monoton és unalmasnak tűnik, pedig szerintem pont ezekben az edzésekben van az egyik legnagyobb érték.

A sok ismétlés erősít.

A monotonitás megtanít kitartani.

A szint pedig megtanít küzdeni.

Nem minden edzésnek kell gyorsnak vagy látványosnak lennie.

Van, amikor csak gyűjtöd a kilométereket.

Van, amikor a szinteket gyűjtöd.

És van, amikor egyszerűen csak mész tovább.

32 év futás után is ezt szeretem benne.

Mindig van még egy emelkedő és mindig van miért felmenni rajta. 🔥

🍵 Lassan két hónapja matcházom és azt hiszem, most már kijelenthetem: megszerettem.

Amikor elkezdtem, egyszerűen csak kíváncsi voltam.

Kipróbáltam többféle ízt, kísérleteztem vele, és meglepően hamar megtaláltam azokat, amelyek igazán ízlenek.

A matcha története jóval régebbre nyúlik vissza, mint a mostani népszerűsége.

A matcha több száz éves japán hagyomány része.

A tealeveleket árnyékolják, szárítják, majd finom porrá őrlik.

A japán teaszertartásban nem egyszerűen italként tekintenek rá, hanem egyfajta rituáléként, a jelenlét és a nyugalom részeként.

Talán ezért is érdekes számomra.

Mert miközben ma egy modern, divatos ital lett, mögötte ott van egy több száz éves hagyomány és vannak olyan tulajdonságai is, amelyek miatt könnyen beilleszthető egy tudatos életmódba.

A matcha természetes módon tartalmaz koffeint, L-theanint és polifenolokat, köztük katechineket.

☕ A koffein támogathatja az éberséget és a koncentrációt.

🧠 Az L-theanin a koffeinnel együtt hozzájárulhat egy kiegyensúlyozottabb, fókuszáltabb érzéshez.

🌱 A benne található antioxidánsok pedig hozzájárulnak a szervezet oxidatív stresszel szembeni védelméhez.

Nem hiszek a csodaszerekben.

Hiszek a jó szokásokban.

Abban, hogy amit ma teszünk magunkért, annak lehet jelentősége évek múlva is.

Egy futás.

Egy pihentető éjszaka.

Egy tudatos étkezés.

Egy matcha. 🍵

Apróságoknak tűnnek.

De az életünk nem egyetlen nagy döntésből épül fel, hanem abból a több ezer apró döntésből, amit nap mint nap meghozunk.

Én pedig 46 évesen már nem csak azt nézem, hogy mennyit tudok ma teljesíteni, hanem azt is, hogy mire leszek képes 10, 20 vagy akár 30 év múlva.

Nem rekordokat szeretnék építeni, hanem egy olyan életet, amit minél tovább szeretnék teljes erőből megélni.

Ez az én célom, ez az én utam.

Nem szeptembertől. Most.

Hányszor mondtuk már?

„Majd szeptembertől rendszeresen sportolok.”

„Majd ha elkezdődik az iskola, több időm lesz.”

„Majd ősszel újrakezdem.”

„Majd hétfőtől…”

Ismerős?

Én 32 éve futok, és egy dolgot biztosan megtanultam:

a tökéletes időpont nem létezik.

Mindig lesz valami.

Munka.

Család.

Fáradtság.

Kevés idő.

Rossz idő.

Egy nehezebb időszak.

És ha mindig arra vársz, hogy minden körülmény ideális legyen, könnyen eltelik egy év úgy, hogy semmi nem változik.

Nem kell azonnal nagyot vállalnod.

Nem kell heti öt edzés.

Nem kell egyből lefutnod 10 kilométert.

Kezdd azzal, amire ma képes vagy.

20 perc séta.

Egy könnyű futás.

Egy egészségesebb vacsora.

Egy korábbi lefekvés.

Egy döntés, hogy ma nem halogatod tovább.

Én sem azért futok 32 éve, mert mindig motivált vagyok.

Azért futok , mert megtanultam elindulni akkor is, amikor nincs kedvem.

Talán ez a legfontosabb különbség a „majd egyszer” és a „megcsinálom” között.

Nem szeptembertől.

Hanem ma.

Mert az élet nem attól változik meg, hogy új hónap kezdődik a naptárban.

Hanem attól, hogy te mikor döntesz úgy, hogy elkezded.

Nem vagyok jó terepfutó.

Inkább lelkesnek mondanám magam. 🌲🏃‍♂️

32 éve futok, és büszke vagyok arra, hogy bár vannak rossz napjaim, mind a mai napig lelkesen húzom fel a futócipőt.

Megtanultam, hogy a kitartás sokszor fontosabb, mint a tehetség.

A futás megtanított küzdeni akkor is, amikor nehéz.
Megtanított türelmesnek lenni, és nem feladni csak azért, mert valami nem sikerül elsőre.

És talán a legfontosabbat:

hogy mindig lehet tovább fejlődni – kortól függetlenül.

Két éve kezdtem el terepen is futni.

Megfogott az erdő. Az érzés, hogy itt nem csak futok, hanem közben valahova meg is érkezem.

Miért jó terepen futni?

Mert terepen nem csak a kilométereket gyűjtöd.

A szint, a kövek, a gyökerek, a sár, az emelkedők és a lejtők minden lépést egy kicsit mássá tesznek.

Nem mindig tudod tartani a megszokott tempót.

És nem is kell.

A terep megtanít alkalmazkodni.
Megtanít lassítani, amikor kell, és megnyomni, amikor lehet.

Közben erősödsz, fejlődik az egyensúlyod és a koordinációd, de talán még fontosabb, hogy fejben is kikapcsolsz.

32 év futás után azt érzem, hogy a terep valami olyat ad, amit a rekortán és az aszfalt nem tud.

Nem az órát nézed.
Hanem az utat. 🌲

És talán ezért szeretem.

Mert a terepen néha nem gyorsabb akarsz lenni.

Csak tovább menni.

Most pedig egy új cipő is csatlakozott hozzám, úgyhogy nincs más hátra:

irány az ösvény! 👟🔥

Mert minden új cipő új utak lehetőségét jelenti.
Új kilométereket. Új kihívásokat. Új történeteket.

46 évesen már nem akarok mindenáron gyorsabb lenni.

Inkább szeretnék még mindig kíváncsi lenni.

Kíváncsi arra, mi van a következő kanyar után.
Mi van a következő emelkedő tetején.
És hogy vajon meddig tudok még eljutni.

Mert 32 év futás után egy dolgot biztosan tudok:

nem az számít, milyen gyorsan mész.
Hanem hogy még mindig van kedved elindulni.

Én pedig még mindig felhúzom a cipőt.

És amíg így lesz, addig megyek tovább. 🌲🏃‍♂️🔥

Egy atléta története – 7. rész

400 méter… 1 kör…

Az átlagember a szám láttán csak legyint.

„Ezt bárki le tudja futni, nem nagy kunszt…”

Gondolják sokan.

Azonban aki futott már valaha 400 métert rekortánon, úgy, hogy végig szinte maximális erővel haladt, annak egészen más a véleménye.

Azt gondolom, hogy az atlétikán belül a 400 méter az egyik leggyilkosabb szám.

Jó, talán még a 800 métert is ide sorolnám.

Azt szokták mondani, hogy a 400 méteres síkfutásban az igazi verseny körülbelül 250 méter után kezdődik.

Valahol itt kezdődik a pokol.

A tested egyre nehezebben tudja fenntartani azt az iramot, amit az első métereken diktáltál. A légzésed felgyorsul, az izmaid egyre jobban égnek, és elkezded érezni, ahogy rohamosan fogy az erőd.

Úgy érzed, mintha hirtelen szembeszélbe futnál, vagy lábsúlyokat tettek volna rád.

A lábad elkezd brutálisan fáradni.

Rákanyarodva az utolsó egyenesre a koordinációd is kezd szétesni.

A lábaid ólomsúlyúvá válnak, égnek, és az agyad mindenáron le akar állítani.

A célvonalat tátott szájjal, a levegőért kapkodva, szinte tiszta akaraterőből éred el.

Mit érzel utána?

🔥 Égő tüdő és torok: olyan, mintha hideg vagy száraz tüzet lélegeznél be.

🔥 „Tejsavas” lábak: a combjaid és a vádlid elnehezülnek, égnek, és szinte képtelen vagy normálisan mozgatni őket.

🔥 Zihálás: percekig csak kapkodod a levegőt, és alig tudsz megszólalni.

🔥 Teljes kimerültség: előfordulhat szédülés, hányinger, és az érzés, hogy egyszerűen azonnal le kell ülnöd vagy feküdnöd.

Ezek vártak rám életem első 400 méteres versenye alatt.

Bevallom, picit tartottam a futástól, mert bár készültem rá, nem éreztem magam jó formában.

Egyszerűen hiányzott belőlem a magabiztosság. Nem volt meg az, hogy nyugodtan, szinte hideg fejjel álljak oda a rajthoz.

A 100 méteres győzelem után volt időm nyugodtan bemelegíteni a 400 méterre.

Mindent ugyanúgy csináltam, mint a 100 méter előtt, csak egy picit több lendületes repülőt tettem bele.

Folyt. kommentben👀

Megyek randizni egy régi önmagammal, és közben megismerem azt, aki ma vagyok.

Talán így tudnám összefoglalni egyetlen mondatba a viszonyomat a futással immár 32 éve.

Neked mi lenne az egyetlen mondatod?

Vannak dolgok, amiket nem lehet elmagyarázni.

Egyszerűen meg kell élni őket.

20 évesen még azt hittem, hogy rengeteg időm van.
30 évesen azt, hogy majd később ráérek.

40 felett pedig egyre inkább azt érzem, hogy nem az a kérdés, mennyi időnk van még, hanem az, hogy mit kezdünk azzal, ami van.

Ma már más dolgokat tartok fontosnak.

A családdal töltött időt.

Egy nyugodt reggelt.

Egy jó beszélgetést.

Az egészséget.

A barátokat és azokat az embereket, akik mellett önmagam lehetek.

És persze a futást.

32 év után már pontosan tudom, hogy a futás valójában soha nem csak a futásról szólt.

Fiatalabb koromban még az időket kergettem.

Másodperceket, kilométereket, eredményeket.

Azt szerettem volna, hogy gyorsabb legyek, jobb legyek, többet tudjak kihozni magamból.

Ma már egészen mást jelent.

Van, hogy egy hosszú futás közben végre elcsendesedik körülöttem minden.

Nincs telefon, nincs zaj, nincs megfelelési kényszer.

Csak én vagyok, az út és a következő kilométer.

Van amikor egy futás emlékeztet arra, hogy még mindig képes vagyok fejlődni és tudok 46 évesen is új célokat kitűzni.

Lehet újra tanulni, küzdeni, elfáradni, felállni és továbbmenni és talán ma már nem is az a legfontosabb, milyen gyorsan futok.

Hanem az, hogy még mindig futok.

Hogy vannak reggelek, amikor felveszem a cipőt, kilépek az ajtón, és tudom: ez a néhány óra most csak az enyém.

A futás megtanított arra is, hogy az élethez hasonlóan itt sincs mindig jó idő.

Van szembeszél.

Van emelkedő.

Van eső.

Van pokoli meleg.

Van olyan nap, amikor minden könnyű, és van olyan, amikor egyetlen kilométerért is meg kell dolgozni.

Talán ezért szeretem még mindig ennyire.

Mert 32 év után már nem egyszerűen futni megyek.

Megyek találkozni egy régi önmagammal, és közben megismerem azt, aki ma vagyok.

Talán ez az egyik legjobb része annak, amikor az ember elkezd igazán megérkezni önmagához.

Már nem feltétlenül többet akarsz.

Csak igazibbat.

Folyt. Kommentben👀

Lassan vége a nyárnak, és talán végre megérkezik az általam olyannyira kedvelt ősz és tél. 🍂❄️

Legbelül azért bízom benne, hogy lesz még jó pár olyan futásom, amikor szemerkél az eső, esik a hó, a szél pedig rendesen az arcomba tolja mindazt, amit csak tud. 😄

Igen, tudom, hogy fura egy fazon vagyok, de nálam az ősz és a tél a námber van! 😂

Ha azonban a kedves hölgyre és magamra nézek, szerintem elég egyértelmű, hogy kettőnk közül ki élte meg kevésbé drámaian az idei nyarat. 😂

ÉSZAKI ÉLETFILOZÓFIÁK 🇩🇰🇸🇪🇳🇴🇫🇮

Lehet, hogy nem lassabban kell élnünk.

Csak néha meg kellene állnunk.

Évekkel ezelőtt egy hetet töltöttem Dániában.

Versenyezni mentem, de valami egészen mást hoztam haza magammal.

Egy érzést.

Hogy lehet úgy is élni, hogy nem mindig sietünk valahová.

Hogy a természet nem program, hanem a mindennapok része.

Hogy egy kávé, egy beszélgetés vagy egy közös vacsora önmagában is elég jó ok arra, hogy megálljunk.

Akkor még nem tudtam, hogyan hívják ezt.

Később találkoztam a szavakkal:

Lagom. Fika. Hygge. Friluftsliv. Njuta. Sisu. Pyt. Allemansrätten. Gökotta. Koselig.

Tíz szó.

Tíz különböző gondolat.

De mögöttük valami nagyon hasonló:

nem mindig többre van szükségünk.

Néha csak jobban kell észrevennünk azt, ami már a miénk.

Talán ezért érzem magamhoz közel ezeket a filozófiákat 46 évesen.

Mert a futás megtanított küzdeni a következő másodpercért.

Az élet pedig lassan megtanít arra, hogy ne rohanjak el közben a jelen mellett.

A következő 10 posztban 10 északi gondolatot hozok.

Olyanokat, amelyek talán elsőre csak különös szavaknak tűnnek, de ha egy kicsit mögéjük nézünk, lehet, hogy mindegyikben találunk valamit, amit érdemes hazavinni.

Egy gondolatot.

Egy érzést.

Egy új nézőpontot.

Mert lehet, hogy a jó élet nem attól lesz teljesebb, hogy még többet teszünk bele.

Hanem attól, hogy megtanuljuk észrevenni azt, ami már benne van.

Talán nem az a kérdés, hogyan tudnánk még többet kihozni az életből, hanem az, hogy mennyit veszünk észre abból, ami már most is ott van benne.

Hozzad melyik skandináv filozófia áll a legközelebb?

Egy atléta története – 6. rész

Amikor Tóth Béla tanár úr az egyik edzés végén azt mondta, hogy számol velem a városi bajnokságon 100 és 400 méteren, nagyot fordult velem a világ.

Legbelül irtó büszke voltam.

Hatalmas megtiszteltetésnek éreztem, hogy mindössze fél év edzés után az edzőm már versenyen is számít rám.

Ahogy közeledett a verseny napja, egyre izgatottabb lettem.

Rengeteget járt a fejemben, hogy milyen lesz majd versenyezni.

Vajon hogyan fogok futni?

Milyen lesz a mezőny?

Lesz szembeszél vagy hátszél?

Egy dologban bíztam: beletettem a munkát.

Sok lemondással járt az a fél év, és hittem benne, hogy ennek meglesz az eredménye.

A verseny előtti napon a patikában megvettem életem első saját Nicoflex krémjét.

Az illatára a mai napig emlékszem.

Este szépen kikészítettem a másnapi versenyzős szettemet.

Az íróasztalomra került a szögescipő, a fekete laza rövidnadrágom és a fehér pólóm, amin pirossal állt: Bercsényi Győr.

Mellé tettem a futócipőmet, a melegítőnadrágomat és a pulcsimat.

Elalvás előtt még sokat gondoltam a rajtra.

Elképzeltem, ahogy kijövök a rajtgépből, fokozatosan felgyorsulok, és végigfutom a távot.

Aztán eljött a verseny napja.

Nyugodtan keltem.

Aznap nem volt tanítás, így reggeli után buszra pattantam, és elindultam a pályára.

A városi bajnokságot a győri Dózsa salakos pályáján rendezték.

Ismerős hely volt, hiszen minden nap itt edzettem.

Mégis, amikor beléptem az atlétikapályára, valami megváltozott.

Elkezdtem izgulni.

Beneveztem a két versenyszámra, közben pedig figyeltem a többi versenyzőt.

Ahogy akkoriban mondtam volna: felmértem őket.

Ez már nem egy iskolai felmérő volt.

Itt Győr leggyorsabb diákjai álltak rajthoz.

A két versenyszámom között körülbelül két óra volt, így volt időm pihenni és felkészülni.

A 100 méter volt az első.

A rajt előtt egy órával kezdtem el melegíteni.

Fél év alatt kialakult egy saját bemelegítési rutinom, amit később aktív pályafutásom végéig követtem.

Folyt. kommentben👀