Dina fejlesztés

Kedves Szülők!
Nagyon szívesen támogatom és segítem gyermekeiteket az alábbi terüketeken!🥰 Keressetek bizalommal!
A megosztásokat és ajánlásokat hálás szívvel köszönöm!🤗

"Jó lenne, ha a mozgássérült gyerekeddel nem lifttel mennétek, nem kellene folyton kerekesszékben ülnie, a világban mindenhol lépcsők vannak, ideje megszokni!" "Minek az a hallókészülék? Más gyerekek sem használnak, mi lesz így a többiekkel?" "Tedd már le azt a fehér botot! Ha nem gyakorlod a látást, sosem fogsz látni!"

Ugye, mekkora butaság? Az autista és ADHD-s gyerekektől mégis sokan elvárják, hogy megtanuljanak úgy csinálni, mintha nem lennének autisták vagy ADHD-sok. Hogy ne használják azokat az eszközöket, amivel kompenzálni tudják a nehézségeiket.

Ideje leszámolni azzal a tévhittel, hogy a neurodivergens gyerekek direkt, a pedagógusaik bosszantására "neurodivergenskednek". Egyáltalán nem. És ugyanúgy joguk van az akadálymentes környezethez, mint mindenkinek.

💎

– Hol a kulcsom?
– Ahol szokott lenni.
– De ott nincs. Már háromszor megnéztem.

Ő nagy sóhajtva feltápászkodik a kanapéról, odalép a szokott polchoz, és elegáns mozdulattal leemeli a kulcsot. És te ott állsz, értetlenül.

🤌 Na, ez az, amit ADHD-vakságnak hívunk.

A jelenség szorosan összefügg a munkamemória és a szelektív figyelem működésével. Míg neurotipikusoknál ez ritkán fordul elő, az ADHD-s agyban ezek a funkciók nagyon gyakran akadozhatnak. Amikor keresel valamit, az agyadnak több dolgot kell egyszerre csinálnia:

👉 előhívni a tárgy képét,
👉 fenntartani a figyelmet,
👉 kiszűrni a többi vizuális zajt,
👉 és összeilleszteni a látottat a keresett emlékkel.

Ha ebben a folyamatban bárhol hiba csúszik – például túl sok az inger, stressz alatt vagy, vagy egyszerűen nincs elég üzemanyag a figyelmi rendszeredben –, akkor a kulcs konkrétan láthatatlanná válik.

🤌 A szemed látja, de az agyad nem ismeri fel.

Kutatások szerint (pl. Barkley, 2015) az ADHD-soknál a vizuális feldolgozás és a végrehajtó funkciók közötti együttműködés gyakran sérül. Ez az oka annak is, hogy egy ADHD-s ember rá tud nézni valamire anélkül, hogy az agya beazonosítaná. Mintha egy szűrő lenne a fejedben, ami pont azt a tárgyat takarja el, amit keresel.

Ezért fordul elő rendszeresen a telefon a kézben, miközben keresed, szemüveg az orrod előtt, miközben mindenhol kutatod, kulcs a polcon, miközben háromszor is átnézed.

👉 Ez nem figyelmetlenség, hanem az ADHD egyik tipikus kognitív sajátossága.

És pont ezért fontos, hogy a környezet megértse: amikor azt mondjuk, hogy „nem láttam”, az szó szerint igaz. Nem azért, mert lusták vagyunk, nem azért, mert nem figyelünk. Hanem mert az agyunk néha kihagy egy lépést abban a folyamatban, ami másoknál automatikusan működik. Ez egy idegrendszeri sajátosság, ami ugyan vicces helyzeteket is szülhet, de belülről nagyon is frusztráló.

"Nagyon fontos a neurodiverz családokban az, hogy a szülők egyéni rekreációja folyamatos legyen, és önök is tudjanak pihenni. Ezért kérem önöket, hogy amennyire csak lehetséges, biztosítsanak minél több olyan napot önmaguknak, ami 100 %-ban mentes a saját gyermekeiktől! Cseppet sem viccelek most! Gyermekeik kihívást jelentő viselkedésének korrekciója úgy kezdődik, hogy a szülők kihívást jelentő viselkedéseit előzzük meg, és biztosítjuk azt, hogy legyen tartalék energiájuk, hogy önök hamarabb tudják rendezni lelki állapotukat."

Eredetileg kommentár nélkül akartam idézni Joci barátom Autizmus ADHD Tourette PDA - támogatás, edukáció, konzultáció posztjának ezt a részletét, de hát nem bírom ki... 😄

Tudom, tudom, nagyon is tudom, hogy a neurodivergens családok sokszor magukra maradnak, és senki (még az intézmény sem!) vállalja a gyerekeik felügyeletét.

Mégis tökéletesen egyetértek abban, hogy muszáj, ha teljes napokat lehetetlen is, de legalább órákat szerezni a feltöltődésre! Ez nem ciki, nem a gyerekünk "lerázása", nem "sz@rszülőség", hanem létszükséglet!

Ezekben a családokban gyakran a szülő maga is érintett, ezért még inkább tekintettel kell lennie a saját maga szükségleteire is. (Természetesen a neurotipikus szülőknek is, csak nekik általában ez könnyebben megy.) Ráadásul a példánkkal tanítunk is - ha mi magunk ismerjük a saját határainkat és tudjuk azt képviselni, hogy jogunk van azokra figyelemmel lenni, akkor ezt a gyerekünk is könnyebben természetesnek veszi velünk és magával kapcsolatban is.

Az eredeti poszt linkjét kommentbe teszem.