Fuss-Nevess-Szeress

A tegnapi Vérkör története

Tegnap Szilvivel elindultunk, hogy élesben is teljesítsük a 77 kilométeres Vérkört. A célunk az volt, hogy 10 órán belül érjünk körbe. Zoli barátunk és futótársunk vállalta, hogy útközben hozza nekünk a frissítést, amit ezúton is nagyon köszönünk neki! ❤️

Reggel 7 órakor indultunk, kitűnő futóidőben. Az első frissítőpont 19 kilométernél volt. Minden úgy ment, ahogy elterveztük. Az elején hosszú kilométereken keresztül enyhén emelkedett az út, de akadtak komolyabb emelkedők is. Gyors frissítés, a kulacsok újratöltése, és már mentünk is tovább.

A következő frissítőpont Csákváron volt, körülbelül 18 kilométerrel később. Ez a szakasz lazábbnak tűnt, de azért itt is akadt emelkedő. Ekkor már kezdtem érezni a sajgó Achillesem és a vádlim találkozásánál jelentkező fájdalmat. Próbáltam jobban odafigyelni a lépéseimre, de ahogy haladtunk előre, egyre erősebben fájt.

Ráadásul ezen a szakaszon az emelkedők jobban estek, mint a lejtők. Volt egy hosszú, meredek völgy is, tele fahordalékkal, sziklákkal és vízmosásokkal. Itt elég nehézkesen haladtunk. Miután leértünk a völgy aljára, már lejtőn és síkabb részeken jutottunk el Csákvárig, ahol Zoli lelkesen várt bennünket. Frissítettünk, a kék kútnál újratöltöttük a kulacsokat, és mentünk tovább.

A következő megállót Gánt végére terveztük, körülbelül 13 kilométerre. Ekkor már rendesen éreztem az Achillesem és a vádlim sajgását, de mentünk tovább. Ezen a szakaszon sok emelkedő és lejtő váltotta egymást, rendesen hullámvasutaztunk.

Amikor Gántnál kiértünk az erdei útról, már tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben. Csak sántikálva, komoly fájdalommal tudtam futni. Szilvi megkérdezte, hogy jól vagyok-e. Először nem akartam bevallani, de látta rajtam, hogy baj van. Végül elmondtam neki, hogy már nagyon fáj.

Nagyon nehéz döntés volt. Szerettem volna továbbmenni vele. A lelkem még bírta volna, de a testem nem engedte. Szilvi mondta ki, hogy nem mehetek tovább, mert nincs értelme kockáztatni a további egészségemet.

Nehéz volt kimondanom, hogy kiszállok. Nem is elsősorban magam miatt, hanem azért, mert nem akartam Szilvit cserben hagyni, és nagyon rosszul esett, hogy innen egyedül kellett továbbmennie. Szilvi elpityeredett, majd azt mondta:

„Legközelebb lefutom veled.” 🥰

Megbeszéltük, hogy Kőhányáspusztánál várjuk, ami még körülbelül 18 kilométerre volt. Innen egyedül indult tovább, és tudtam, hogy nem lesz könnyű. Az útvonalat ismertük, mert a felkészülés során minden szakaszát lefutottuk már. Ezen a részen a Géza-pihenő volt a mumus.

Amikor megérkezett Kőhányáspusztára, frissített, és mondta, hogy már fárad, de inkább lelkileg. Nagyon hiányzott neki, hogy nem tudtam vele menni. Én pedig rettenetesen sajnáltam, és rosszul éreztem magam amiatt, hogy nem tudtam folytatni. De el kellett fogadnom, hogy ez most így alakult.

Innen még az utolsó, körülbelül 13 kilométeres szakasz volt hátra. Mondtuk neki, hogy Majkpusztánál is frissítjük, de azt mondta, ott már ne várjuk, inkább menjünk a célba. Mi azért elmentünk oda is, hogy szurkoljunk neki. Nagyon jó tempóban haladt! Utána Zolival még futnunk kellett körülbelül egy kilométert az autóhoz, én sántikálva, hogy időben odaérjünk a befutóhoz.

Elmentünk Oroszlányba, leparkoltunk, és Szilvi már érkezett is. Gyorsan kipattantunk az autóból, és az utolsó néhány száz méteren együtt futottunk vele a célba.

Nagyon jó volt látni, ahogy beérkezett, és elöntötték az érzelmek. Büszke vagyok rá, hogy megcsinálta a 77 kilométert, ráadásul 9 óra 37 perc alatt! 💪

Hatalmas gratuláció neki, óriásit ment! 🥰

Zolinak pedig hatalmas köszönet a frissítésért és a segítségért! ❤️

Részemről nincs para: legközelebb sérülés nélkül megcsinálom! 😁

Fuss🏃‍♂️ Nevess😊 Szeress❤️

„ÉN NEM TUDOK FUTNI…”

Sokszor hallom ezt. 😊

Pedig legtöbbször nem az a baj, hogy valaki nem tud futni.
Hanem az, hogy amikor elkezdi, túl gyorsan akar túl sokat.

Felveszi a futócipőt, elindul…500 méter után már kapkodja a levegőt. 1 kilométernél azt érzi, hogy mindjárt meghal. 😅 Másnap pedig fáj mindene.
És megszületik a következtetés:

„NA, A FUTÁS NEM NEKEM VALÓ.”

Pedig de. 😉

Csak nem úgy kell elkezdeni, hogy az első napon megpróbálsz 5 kilométert lefutni.

Sétával kezdünk. Bele-belekocogunk. Ha kell, újra sétálunk. És szépen, fokozatosan haladunk előre.

Nem az számít, honnan indulsz.

AZ ELSŐ LÉPÉS SZÁMÍT. 🏃‍♀️🏃‍♂️

Ezért kapta a szeptemberben induló program is ezt a nevet:

ELSŐ FUTÓLÉPÉS

Hamarosan jövök a részletekkel. 😊

Fuss🏃‍♂️ Nevess😊 Szeress❤️

Szeptemberben valami új kezdődik… 🏃‍♀️🏃‍♂️

Ha már sokszor megfordult a fejedben, hogy „el kellene kezdenem futni”, de mindig volt valami, ami miatt elmaradt, akkor ez most neked szól.

Nem kell futónak lenned.
Nem kell jó kondiban lenned.
És az sem baj, ha jelenleg úgy érzed, hogy 500 métert sem tudnál lefutni egyben.

Pont innen indulunk. 😊

Szeptemberben elindul az ELSŐ FUTÓLÉPÉS Program

Egy program azoknak, akik szeretnének végre elkezdeni futni fokozatosan, teljesíthető lépésekkel.

Hamarosan elmondom a részleteket. 😉

Addig csak egy kérdésem van:
Ha tudnád, hogy néhány hét múlva képes leszel megállás nélkül lefutni az első kilométereidet… belevágnál?

🏃‍♂️ Fuss😊 Nevess❤️ Szeress

A szombati Vérkör Trail szakaszbejárás margójára🏃‍♀️🏃‍♂️

A terv egyszerű volt: lefutjuk a Vérkör 2–5. szakaszát, nagyjából 30 kilométert.

Két autóval indultunk. Az egyiket leraktuk a tervezett célnál, a másikkal pedig elmentünk a rajthoz. Már itt jött az első meglepetés: autóval is csak körülbelül 5-6 kilométerre tudtunk megállni az utolsó 5. ellenőrzőponttól. Tudtuk, hogy így biztosan hosszabb lesz a futás, de azt még nem, hogy mennyivel.

A következő kihívás az volt, hogy egyáltalán megtaláljuk a Vérkör útvonalát. Keresgéltünk, tanakodtunk, próbáltuk követni a tracket, de nem voltunk biztosak benne, hogy jó irányba megyünk. Körülbelül 7 kilométeren keresztül bolyongtunk.

Már majdnem feladtuk, amikor szembejött egy futó srác, aki éppen ezt az útvonalat teljesítette. Megszólítottuk, és mondta, hogy egy darabig velünk jön, mert a környéken lakik, aztán majd lecsatlakozik. Úgy éreztük, tényleg a Jóisten küldte nekünk. 🙏

Pedig korábban már jött szembe egy túrázó is, akitől megkérdezhettük volna az utat, de az egónk akkor még nem engedte. Ha akkor segítséget kérünk, megspóroltunk volna jó pár kilométer felesleges kerülőt.

Végre rákerültünk a helyes útvonalra. Innentől már csak futni kellett, vagyis azt hittük.

Az órán ugyan rajta volt a track, de több kereszteződésnél csak akkor jelzett, amikor már elmentünk a helyes ösvény mellett. Ez is mindig hozzáadott néhány száz métert a távhoz.

Fejben eleinte inkább a bizonytalanság volt nehéz. Nem tudtuk, pontosan mennyi lesz a vége, elég lesz-e a vízünk és a frissítésünk, illetve hogy mikor érünk végre az autóhoz.

Kanyargós, hol szélesebb, hol keskenyebb ösvényeken haladtunk, mígnem elértük a Sárkánylyuk-völgyet. A kidőlt fák, kövek és fahordalék miatt ez volt az egyik legtechnikásabb része az egész útvonalnak. Néhány kisebb sérülést is összeszedtem, amikor a visszacsapódó ágak végigcsapták a vádlimat.

Miután leértünk a völgy aljára, betonúton haladtunk Vérteskozma irányába, majd egy alig észrevehető ösvény vitt tovább. Kiértünk egy tisztásra, elhaladtunk egy régi harckocsi-beálló bunker mellett, majd újabb tisztás következett a Vadászkápolnával.

Innen már nagyon vártuk Csákvárt.

Nemcsak azért, mert közeledett a következő pont, hanem mert teljesen elfogyott a vizünk.

Csákvárról kifelé ismét meredek emelkedő következett. A dombtetőn frissítettünk, de nekem akkor már késő volt. Éreztem, hogy sokkal több folyadékra és szénhidrátra lett volna szükségem.

Gánton újratöltöttük a kulacsokat a kék nyomós utcai kútnál, majd elindultunk a Géza-pihenő felé vezető hosszú enyhén de alattomos emelkedőn.

Ekkor már egyértelmű volt, hogy a frissítést nagyon rosszul terveztük meg.

Egy banán és fél pogácsa volt nálunk, miközben már bőven 30 kilométer fölött jártunk. Nem erre a távra készültünk.

A Géza-pihenő előtti hosszú emelkedőn már futni sem tudtam. Csak gyorsan gyalogoltam. Egyszerűen elfogyott az energiám.

Nagy nehezen felértünk, ahol találkoztunk egy helyi sráccal. Megmutatta, merre tudunk a legrövidebb úton visszajutni az autóhoz, ekkor már 38 km volt a lábunkban.

Összeszedtem magam, és elindultunk lefelé. A biciklis srác egy darabig kísért bennünket, majd amikor kiértünk az aszfaltos útra, elköszönt. Innen már én is tudtam az utat, mert régebben ezen az útvonalon készültem a maratonra. Azt is tudtam, hogy innen még kb 6-7 km az autó.

Érdekes módon ekkor ismét megjött az erőm. Az utolsó kilométereket már 5:30-as tempó körül futottuk, igaz, még a végére jutott két rövid, de kellemetlen emelkedő.

A nap legnagyobb tanulsága egyértelmű volt:

Ha 30 kilométerre készülsz, akkor is úgy pakolj, mintha 45 lenne.

Ha valami közbejön eltévedés, technikás terep vagy egyszerűen lassabban haladsz, nagyon könnyen elfogyhat a víz és a szénhidrát.

Nálunk pontosan ez történt.

Kevés volt a folyadék, kevés volt az elektrolit és kevés volt a szénhidrát is. Ennek eredményeként az utolsó kilométereken már kisebb görcsök jelentkeztek a térdem környékén is.

Végül 46 kilométer és közel 900 méter szintemelkedés lett a nap vége.

Kalandos volt, voltak mélypontok, volt benne bizonytalanság és szenvedés is, de pont ettől lett emlékezetes. A regeneráció meglepően jól ment, még úgy is, hogy este bementünk a belvárosba egy zenei fesztiválra.

Egy dolog biztos: a Vérkör ismét megmutatta, hogy terepen nem mindig a kilométerek a legnagyobb ellenfelek, hanem a felkészültség, a döntések és az alázat. És ezekből most is tanultunk.

A terep mindig tanít valamit. Most azt tanította meg, hogy segítséget kérni nem gyengeség, a frissítést pedig inkább túltervezni érdemes, mint alultervezni. A következő szakaszbejárásra már ezekkel a tapasztalatokkal indulunk neki. 😊

Fuss🏃‍♂️Nevess😊 Szeress❤️

Ezt most csak így ideteszem😁