07/05/2024
🏃♂️ Ibrányi Zoli (edzője: Várdai Zoli) ultrafutónk NN Ultrabalaton-beszámolója igazán megindító. Brutális mentális erő van - minden egyéb mellett - egy ilyen "tókörben". Így élte meg ő ezt a 211km-t:
💬 Egy éve, amikor párban futottuk le ezt a távot fele-fele arányban, kedvet kaptam, hogy egyedül is megpróbáljam. Évek óta futogatok és inkább a tempós futások érdekeltek, de tudtam, hogy teljesen más felkészülést igényel részletekben futni 106 km-t pihenőkkel, mint dupla annyit egyben. 211 km alatt annyi minden történhet, hogy a felkészülést nem lehetett félvállról venni. Rendelkeztem némi alapállóképességgel, egy nagy adag céltudattal és ezeket kellett az edzőmmel az ultrafutásra hangolni mindössze egy év alatt. A felkészülés legnagyobb kihívása nálam is a futásnak a családdal, munkával, és egyéb kötelező dolgokkal történő összehangolása volt. Nálam alapszabály, hogy a gyermekeim nem láthatták kárát a felkészülésnek. Ezért kénytelen voltam az egyik legfontosabb dologból, az alvásból és a regenerációs időből lecsippenteni. Rendszeresen keltem 4 óra előtt, és kb. ugyanolyan sokszor kezdtem az edzéseket 20 óra után. Ez hosszútávon semmiképpen nem kifizetődő, de sajnos abból kell főzni ami van. Futottam esőben, szélben, hóban, jégen... Nem volt a napnak olyan órája, amiben ne futottam volna a felkészülés alatt. Az edzőmmel sikerült kitapasztalni a számomra megfelelő frissítést, továbbá felhívta a figyelmem olyan apróságokra, amikre egy ultratávon különösen kell figyelni.
A felkészülést több körülmény is nehezítette az időhiány mellett. Többször voltam hetekig beteg, a kevés alvás és egyéb dolgok miatt nem tudtam megfelelően regenerálódni stb...
A rajt előtt 1 hónappal a fentiek miatt sajnos bekaptam egy makacs sérülést és vissza kellett venni a futásból. Gyorsan áttértem a tornatermi edzésekre, hogy a futás során használt egyéb izomzatom minél tovább bírja. Hetente többször jártam masszőrhöz, aki a legkomolyabb eszközökkel és odafigyeléssel segített felkészíteni a testem. Döntenem kellett az indulásról. Úgy voltam vele, hogy bármi történik, az az én döntésem, az én felelősségem lesz. Az eltelt idő alatt összeszedett tapasztalataimat, az önismeretemet és az elszántságomat összegyúrva úgy döntöttem, hogy nekimegyek a 211 km-nek. Szokták mondani, hogy nehéz időkben mérettetik meg az ember.
A rajt előtti napon a kis csapatunk elfoglalta a szállást, ahol összekotyvasztottam a 31 órára (szintidő) elegendő szénhidrátot és a sótablettákat. A két rettenthetetlen bringás kísérőm és a logisztikát összehangoló szuper sofőrünk átbeszélte a stratégiákat, a váltásaikat, logisztikát, felszereléseket stb. Nagyon elszántak voltunk mindannyian. Tudták, hogy nem vagyok csúcsformában, de egy percig sem próbáltak lebeszélni. Ezt a fajta bizalmat nagyon nehéz elnyerni oda-vissza és mérhetetlenül boldog vagyok, hogy nekem sikerült ilyen értékes emberekkel körülbástyáznom magam.
A rajt reggelén jégeső fogadott, de szerencsére a rajtig visszaváltott sima esőre. Indulásnál leghátra álltam, nyakamban az összes félelmemmel. Nem tudtam meddig és hogy fogok eljutni, de abban biztos voltam, hogy addig megyek amíg tudok. Többek között olyanokkal állhattam egy rajtzónában, akik már akkor legendának számítottak, mikor én még futni sem kezdtem el. Ez óriási érzés. Kicsinek, de roppant büszkének éreztem magam elsőbálozóként csupa ilyen elszánt emberrel körülvéve. Tudtam, hogy az utolsó gyenge hónapom és a több hetes betegségem miatt nagyon nehéz lesz, ezért az órámat úgy állítottam be, hogy kilométerenként jelezze mennyivel kell futnom, hogy időben beérjek. Az első 40 km viszonylag simán ment. Vonyarcvashegy-Gyenesdiás környékén egy hosszan tartó felhőszakadás áztatott rommá. A kíséretem sebészi pontossággal hajtotta végre minden kérésemet legyen szó cipőcseréről ruhacseréről vagy bármiről.
Balatonfenyvesnél éreztem egy erősebb mentális mélypontot, amiből egy régi ultrás példaképem rángatott ki és kísért féltávig. Onnantól mentem ahogy tudtam, a fájdalmaim viszont erősödtek. Egyre sűrűbben sétáltam bele, de mindig jött egy kedves vagy segítő szó, egy hasznos tanács a sporttársaktól. Balatonlellénél egy szintén ultrafutó kollégám lepett meg, majd kísért egy darabon. Ezek az apró meglepetések további kilométerekre adtak hatalmas energiát. Közben beesteledett. Édesapámékkal is találkoztam, ő nagyobb részben aggódott kisebb részben szurkolt. Ahogy nyúlt az éjszaka, egyre fáradtabbak lettünk.
A Balatonfűzfő előtti erdős szakaszon majdnem elaludtam futás közben. A kísérőm is be-be bólintott, úgyhogy amikor sétáltam ő is inkább sétálva kísért. A felkelő nap gyorsan eloszlatta a hűvös időt és megajándékozott a tűző nappal, de szerencsére ezzel sosem volt gondom. Ahogy közeledtünk a cél felé, a fájdalmak miatt már egyre nehezebben ment a mozgás. Minden 5 percben az órám lestem, hogy mennyi időm van hátra. Alsóörsnél már alig éltem. Ekkor jelentek meg a volt kollégáim, akik a csapatrajtra igyekeztek. Egy kisbusznyi ember lélekszakadva ugrott a bringaútra, hogy mellettem futva támogasson. Úgy éreztem magam, mint egy félholt, akit egy csapat angyal segít újra életre kelni. Megindító volt minden értelmében. Arra a pár száz méterre voltam képes utoljára futómozgásra. Ez után már egyre lassabban fogytak a kilométerek, az ismerős útszakaszok meg egyre hosszabbnak tűntek, de kitartottam a végsőkig. Csak az utolsó 1 km-en voltam benne biztos, hogy ez meglesz. És szintidőn belül meg is lett.
A fájdalmak idővel enyhülnek, de az élményt nem tudják elvenni. 100%-ig megérte a befektetett időt és energiát. A felkészülés magányos volt, de az úton soha nem voltam egyedül. Később tudtam meg, hogy mennyien követték a haladásom és mennyien aggódtak értem a háttérben. Még olyanok is, akik nem közvetlen ismerőseim. Nagyon megható és felemelő érzés.
Óriási köszönet illeti a segítőimet és mindenkit, aki támogatott menet közben. Köszönet illeti az edzőm, aki a felkészülés alatt megmutatta mire lehetek képes és egyszer sem kételkedett bennem. 💬