Digital Huns

Sziasztok!
Pár hete már, hogy ismét elhagytuk Magyarországot és kezdünk egyenesbe kerülni itt, Grúziában. Terveink szerint rövidesen elkezdünk mesélni róla milyen is itt kint, Európa keleti szélén; mi történik velünk és miket látunk/tapasztalunk.
Itt a Facebook csoportban rövidebb, képekkel tarkított bejegyzéseket fogunk megosztani, míg van egy másik, igazi oldschool csatorna amit ismét használatba veszünk: a hírlevél. Régebbi követőink talán még emlékeznek rá, hogy ez a csoport létezése előtt, több mint 3 éve már, amikor a Portugáliába költöztünk, nyomon követhettétek kalandos történeteinket többékevésbé rendszeres email-ek formájában. Most, 2026-ban újra írni fogunk leveleket, amik kicsit más jellegűek lesznek, mint az itteni posztok: hosszabb, kifejtősebb, néhol érzelgősebb, néhol fejvakarósabb. Azoknak ajánlom, akik jobb szeretik a sztorizósabb és "lassú" kontentet, a pörgős(ebb) posztokhoz képest. A kettő szerintem szépen kiegészíti majd egymást.
Általában azt képzelem, hogy megbeszélünk egy találkozót egy kávézóban és a következő órában mesélek neked arra válaszolva, hogy "na mi a helyzet, mi történt veletek mióta utoljára nem hallottam felőletek?" - csak éppen írásban. Ha van kedved nyomon követni a kalandjainkat hírlevélben is, akkor itt tudsz feliratkozni: https://tinyurl.com/v58swcca
Hamarosan jelentkezünk az élménybeszámolókkal. Itt is, a hírlevélben is.
Kellemes időtöltést a hétvégére!
PusziPacsiÖlelés
Kukárék

Sziasztok!
Nagyon régóta nem jelentkeztünk, egy elég nagy hullámvölgyön vagyunk túl. Olyannyira, hogy a legutóbbi, tavaly nyár elején írt posztomban még ez az oldal szükségességét és további létezését is megkérdőjeleztem. Az alkotói válság erősen összefügg a Magyarországon töltött idővel. Valamiért itt nehéz megemelni a tollat, ölbe kapni a klaviatúrát. Nem akarok senkit megbántani vele, de itthon nekem egyre inkább nyomasztó, szinte már foljotgató a légkör. Görcsösen feszült leszek és a kreatív energiák helyett sokkal többet aggodalmaskodom, panaszkodom - mint, ahogy régen is t***em mielőtt még először elköltöztünk 3 éve. Visszazökkentünk egy korábbi élethelyzetünkbe sok szempontból. És a régi énem nem írt, nem nomádkodott. Apropó, a kettő összefüggése - ezen az oldalon az utazásinkról szoktunk hírt adni és úgy gondoltam ha nem utazunk, akkor nincs is miért és miről írni. Na már most ennek vége és egy hónapon belül újra elhagyjuk az országot (a költözésnek csak a gondolata is már olyannyira felszabadító, hogy ismét érzek erőt az íráshoz és íme: ismét olvashattok tőlem gondolatokat).
10 hónap Magyarországon töltött idő után ismét szedjük a sátorfánkat és elköltözünk. Nem meglepő, hiszen mi magunk is így terveztük, hogy csak ideiglenesen jövünk vissza és nem itt fogunk letelepedni. Nekünk azért mégiscsak nagy dolog ismét összepakolni és új életet kezdeni valami más vidéken - habár egyre rutinosabbak vagyunk benne. A nagy kérdés, hogy mégis hova? De ehhez kell még egy kis körítés, egy kis magyarázkodás.

Legtöbbször két tényező határozza meg valakinek azt, hogy kiköltözik-e egy másik országba: a szerelem vagy a munka. Ismerjük talán mind azokat a sztorikat, hogyan csavarta el végzetesen a fejét egy másik náció ellenkező nemű tagja (pl egy Erasmus-os félév során), aminek végül költözés lett a vége. Vitathatatlanul erős motiváció és a rendszer is támogatja, hiszen házastársi s/vagy családegyesítési vízum szinte minden országban van. A másik pedig a munka. Vagy mert a munkáltatója áthelyezte egy új projekt miatt, vagy mert valaki a vállalkozását szeretné új piacokra léptetni vagy nemes egyszerűséggel ott kapott egy jó lehetőséget, ami miatt az adott országba kell költözni.
Jelen helyzetben faramuci módon, de mégis hasonlóképpen a munka miatt fogunk mi is költözni.

Az elmúlt egy évben 3-szor fordult meg velünk a világ, ami miatt újra kellett tervezni mindent: augusztusban kiderült, hogy most azonnal nem fogunk tudni kiköltözni Ausztráliába (4 cégtől is elutasítást kaptam: háromszor az utolsó körben azért mert nincs vízumom és másik jelöltet vettek fel végül akinek volt - vagy egyszer azért mert az felvétel időszakában csődbe ment a cég). Ahelyett, hogy csak pár hónapra hazajövünk, amíg a jelentkezést gyorsan lezavarom és a nyár végén már itt se leszünk - ebből az lett, hogy bizonytalan időre maradunk Magyarországon. Megegyeztünk, hogy mielőtt tovább próbálkoznánk/gondolkodnánk az Ausztráliába letelepedés megvalósításával mihamarabb munkát kell találnunk. Hónapokon át tartó sikertelen magyar munkaerőpiacon tett próbálkozásaim után kiderült, hogy visszavesznek a dél-afrikai céghez akinél korábban dolgoztam és lesz ismét távmunkám. Tavaly novemberben elhagytuk azt a lakást, amit Budapesten használhattunk mint bázist, amikor itt voltunk és eddig fix pontot jelentett amikor hazajöttünk ideig-óráig. Illetve januárban kiderült, hogy mekkora adó terheket kell vállalnom itthon és Kincső bő fél év aktív munkakeresésének se lett eredménye, tehát megdőlt az a teória hogy jöjjünk haza mert itthon könnyebb lesz majd munkát találni.
Szóval a konklúzió az, hogy jelenleg nekünk kimondottan nem éri meg itt maradni, viszont továbbra is fennáll a lehetősége, hogy bárhol máshol legyünk. Tehát megyünk.

Természetesen nagy előnye a Magyarországon töltött hosszabb időnek, hogy dögivel volt lehetőségünk időt tölteni azokkal az itthonmaradotakkal, akik közel állnak hozzánk; és kerestük is rendszeresen ennek a lehetőségét. Minden találkozó alkalmával kivétel nélkül jól érezhettük magunkat, és megadta azt az extra értéket a találkozásoknak, hogy mindannyian tudjuk - ez egy véges lehetőség és érdemes kihasználni minél inkább. Örüljünk egymásnak, mert legközelebb lehet megint nagysokára fogunk tudni személyesen találkozni. Viszont abban is megerősített minket, hogy igenis lehet távolról is tartani a kapcsolatot és amikor itthon vagyunk a többséggel ugyanonnan folytatjuk, ahol legutóbb abbahagytuk.

Kis kitérő után visszatérve az előző gondolatmenethez: miután az idei év elején megjelent az igény, hogy menni kéne elkezdtem utánajárni a lehetőségeknek és megkeresni a kellemes metszetét annak, hogy melyik országot néznénk meg / tapasztalnánk meg szívesen és honnan éri meg digitális nomádként adózni. Az eredmény pedig az lett, hogy nekünk az lesz most a legjobb, ha Grúziába költözünk. Bádum-tsss!

Grúzia egy olyan ország, ami régóta rajta van a bakancslistán és olyan inspiráló utazók, mint Szabi (akinek kalandos történetei és életvitele a családjával nagy hatással vannak azóta is ránk) a világ legjobb helyei között tartják számon. Bárkinek, akinek eddig meséltünk róla mindenki kíváncsisággal vegyes pozitív fogadtatással viseltetett a hír iránt.
Felesleges és kár lenne tagadni, hogy ebben a döntésünkben benne van egy jókora adagnyi "muszáj", de továbbra is a kalandvágy és a lehetőség a fő motiváció.
A Kaukázus epikus látványa, a módfelett különleges és felfedezésre csábító kultúra (amiről tervezünk sokat és részletesen beszámolni), az ott állomásozó más digitális nomádok és egyéb sorstársainkkal való közösség lehetősége és a lokáció arbitrázs előnyei. Főleg ezek miatt esett a választásunk erre az országra. Plusz ez nem egy szokványos úticél és remélhetőleg kevesebb tömegturizmust kell majd kerülgessünk.

Szóval előkerültek a szekrény tetejéről a bőröndök, elkezdtük ismét dobozokba pakolni azt a kevés ingóságunkat, amit nem tudunk/akarunk magunkkal vinni és elkezdtünk búcsúzkodni.
Mostantól tervezek jelentkezni gyakrabban, lesz téma ismét, hiszen egy új fejezet kezdődik a Kukár család életében: a grúz kaland.
Ráadásul ez a fejezet valami nagyobb egységnek a kezdete, az előszele amiről hamarosan írni fogok.

Köszönjük, hogy itt vagytok velünk, a szüntelen támogatást és biztatást amit kapunk Tőletek

A leghosszabb repülőút

Miután hüppögve elhagytuk Ausztráliát, előttünk állt a következő nagy kaland. Viszont mielőtt még beléphetnénk a következő ország, Mauritius területére, van egy magától értetődő köztes állomás is: el is kell jutni odáig. Ezúttal egy eseménydús és irtózatosan hosszúra sikeredett utazásról fogok beszámolni.

Van egy ökölszabály az utazások kapcsán: a kényelemért fizetsz. Lehet úgy is megtenni sok-sok ezer kilométert, hogy az ember alig (ha egyáltalán) fizet érte. De ezek általában kellemetlenséggel járnak. Pl Európán belül nagyszerűen és biztonságosan lehet stoppolni. Nyilván, nem ugyanaz a kényelmi faktor, mint ahogy felül az ember egy vonatra - pláne repülőre. Az időddel fizetsz, a rugalmasságoddal és néha a biztonságérzeteddel. Nem csak a pénz az egyetlen érték. Amint az embert ezt megérti, elkezdi máshogy látni a világot megnyílnak a lehetőségek. A kérdés leginkább az, hogy minek van híján az emberfia. Vagy épp' miben bővelkedik éppen.
A tény, hogy végre az én munkámnak is vége lett, azt hozta magával, hogy nem vagyunk többé időkeretek közé szorítva. Korábban általában hétvégi napokon váltottunk országot lehetőség szerint, hogy ne zavarjon be a munkaidőbe. Most viszont nem rohanunk sehova, megyünk amikor tudunk és akarunk.
Kerestünk hát repjegyet, amivel eljövünk Sydney-ből és mivel ráérünk teljesen, ezért most inkább a legolcsóbb opciót kerestük meg. Találtunk is egy igazán pénztárcabarát opciót, viszont az ára ennek az útnak az időtartam volt: 3 átszállással, több mint 2 napnyi lenne az út. Kuala-Lumpurban pár óra átszállás, Szingapúrban éjszakázás, majd hajnali tovább indulással több mint 20 óra dekkolás Indiában és az indulástól számított második nap hajnalán ülünk fel az utolsó járatra, ami végül Mauritius-on tesz le. Horribilisen hosszúnak hangzik, ugye? És az utazás hossza miatt legalább ennyire kényelmetlennek is ígérkezik. Viszont cserébe pár száz euróért elvittek minket hatalmas kerülővel, a fél világon át az Indiai óceán másik oldalára. Szóval rábólintottunk. Szeretjük feszegetni a határokat, ez is egy újabb komfortzóna átlépés volt számunkra, ilyen hosszú időt korábban még sosem utaztunk a kiinduló hely és a célállomás között. Összepakoltunk hát derekasan, felkészítettük magunkat a nagy útra és kiléptünk ismét az ismeretlenbe.

Az út eleje zökkenőmentesen zajlott, Szingapúr-Ausztrália viszonylatban már többször is repültünk, a visszafelé irány is kb ugyanolyan, még akkor is ha közben meg kellett állni egy rövid időre Kuala Lumpurban. Egyel bővült a "majd egyszer visszajövünk" helyek listája, mert alapvetően szívesen megnéznénk magunknak a maláj fővárost is, de ezúttal nem volt lehetőségünk rá. Megérkezünk Szingapúrba és a reptér már ismerősnek hat. Tudjuk milyen szolgáltatások elérhetőek, pl az early check in, tehát a feladott poggyászokat jóval hamarabb is fel lehet adni, mint a szokásos "3 órával indulás előtt" szabály értelmében és vannak publikusan használható mérlegek is. A mérleg mindig jól jön, hiába vagyunk tapasztalt bőröndlakók, még mindig szorongással tölt el minket a reptéri mérlegelés pillanata, olyan mélyen beivódott (köszi büntetés-orientált fapados légitársaságok). Szóval Szingapúrban egészen kellemesen éreztük magunkat és megvacsoráztunk. A vacsora költsége egyértelműen kisebb, mint a szállás egy éjszakára, amit megspóroltunk a reptéren alvással és szükséges is volt egy kiadós meleg étel a sok túlélésre épphogy elegendő dobozos kaja után, amit a repülőgépen adtak. A reptéren ismerősként sétáltunk egy nagyot, megnéztük ismét a központi szökőkutat, kirakat shoppingoltunk és sokadjára állapítottuk meg mennyire menő ez a szingapúri repülőtér. Az időeltolódás miatt már koraeste elkezdtünk megálmosodni, illetve stratégiailag is érdekünkben állt hamar lepihenni, mert másnap hajnalban indult a járatunk Bangalorba. Kerestünk hát egy alkalmas félhomályos, nem túl hangos zugot és egymást váltva aludtunk pár órát. Ha sosem éjszakáztál még reptéren, akkor hadd áruljam el: ez nem az a pihentető fajta alvás. Álmatlan, sokszor megzavart és rendszerint kényelmetlen pózban gyakorolt idegrendszer kalibrálás ez, mintsem valódi alvás. Vagy legalábbis a mi megélésünk leginkább ez szokott lenni.

Utazási nap 2/3, hajnali 3 óra. Közepesen mosottszar állapotban indultunk neki a következő állomásnak: India, Bangalore. Ekkor még mit sem sejtettünk arról, ami ezután következett és az egész másfél éves utazás egyik dobogós sztorijává nőtte ki magát: negatív értelemben. Még most, hónapokkal később is őszintén felzaklat a történtek emléke.
A becsekkoló pulthoz érve az ügyfélszolgálatos úriember megmérte a bőröndjeinket, elkérte az útlevelünket és feltett egy olyan kérdést, amire egyáltalán nem számítottunk: "Láthatná-e a kiutazásunkat garantáló repülőjegyeket, és az országban eltöltött időre szóló szállás foglalásainkat?" Értetlenkedve kérdeztünk vissza, hogy "Tessék?" és tényleg nem ért***em elsőre mit is szeretne ezzel mondani. Mint kiderült a következő pár perc beszélgetése során, hogy Mauritius területére belépésének vannak bizonyos feltételei. Ez azért teljesen váratlan és érthetetlen, mert a vízumot megnéztük előre, és EU-s állampolgárként nincs szükségünk vízumra. Viszont! A vízumtól függetlenül, meghatároztak pár feltételt az országba beutazni vágyók számára. Ami alapvetően nem jelent nagy kihívást, ha az ember szokásos/egyszerű utazását tölti a szigeten: mikor jössz, mikor mész, és melyik szálláson fogsz majd tartózkodni? De nekünk ezt előre megmondani közel lehetetlen. Pláne ha az ember meglepetésszerűen találkozik ezzel a ténnyel, hajnali fél 4-kor. Legutóbb, amikor erre volt szükség (Vietnámban), akkor heteken keresztül gondolkodtunk, hogyan lenne a legjobb, terveztük és szerveztük az utazás részleteit. Most ugyanez az igény, derült égből villámcsapásként. Nem mondanám amatőrnek magunkat, mindig meg szoktuk nézni a vízum helyzetet mielőtt egy országba utazás egyáltalán szóba kerül. De ezúttal az fogott ki rajtunk, hogy nem vízumként hivatkoznak rá, aminek feltételei vannak (ez volt Vietnámban), hanem vízumól függetlenül "az országba való beutazás feltételei"-ként hivatkoztak rá. Na ezt valóban nem néztük, mert nem is tudtunk róla, hogy ilyen létezik egyáltalán. Erre való általában a vízum, a mi eddigi felfogásunk szerint. Tanultunk ismét valamit, mostantól felvesszük ezt is a listára, hogy miket kell megnézni egy utazás szervezése során.
A hidegzuhany után próbáltam még kicsit erősködni, elmondta emberünk, hogy a felelősséget nekik kell vállalni hogyha netalán visszafordítanak a Mauritius-i határról és saját költségükön kéne visszahozni majd minket Szingapúrba. Ezért nem engedhetik meg, hogy felszálljuk a repülőgépre, hiába kérik majd ezeket az adatokat hivatalosan csak a Ricis határőrök. Kő törik, víz hajlik - nincs mit tenni, ha el akarjuk hagyni Szingapúrt, akkor hát muszáj lesz nekünk engedni és gyorsan találjuk ki hogyan tudunk megfelelni ezeknek a hirtelen kapott elvárásoknak. A pánik pillanatából felocsúdva megkérdeztük mennyi időnk van még a becsekkolás elvégzésére. A válasz: 40 perc. Kicsit megkönnyebbültem, az menni fog. Ilyenkor áldom a hülye szokásaimat, hogy inkább mindenre hagyjunk több időt, értelmet nyer a máskor felesleges várakozással töltött idő. Tehát van 40 percünk kitalálni mennyi időt szeretnénk Ricin tölteni, melyik országba megyünk tovább és foglaljunk szállást erre az időszakra. Ez utóbbi lesz a legkönnyebb, hála a Booking-on keresztül foglalható rugalmas szállásoknak, az első két hétre már megvan a szállásunk és az utána lévő időszakra bármit is találhatunk, később probléma nélkül lemondható úgyis. Szóval csak rá kell bökni majd valamelyikre, hogy legyen valami bemutatható foglalásunk, még fizetni se kell érte semmit.
Oké, 3 feladatból egy p**a. Következő izgalmasabb két kérdés, ami összefügg: meddig leszünk ott és mikor jövünk el. Hasraütés-szerűen azt mondtuk: legyen 2 hónap. 3 hónap lenne a maximum, 1 hónap tuti kell majd a kite szörfözés miatt, akkor a kettő között legyen az igazság, szóval 2 hónap. Április egytől számolva, akkor június 1. Mauritius elhelyezkedése miatt relatíve közel van Indiához, ha lehet hinni az adatoknak, az ott élők 60%-a indiai, szóval elég szoros a kapcsolat a két ország között. Ez meglátszik a repülőjáratok gyakoriságán és árán is. Oké, legyen India. Szinte minden nap megy járat az ország rengeteg repterére, egész emberi áron. Eddig egyáltalán nem terveztünk oda menni, de ha már így alakul, hogy muszáj, akkor kérdés: melyik részére mennénk akár csak kicsit is szívesen? Legyen akkor a Taj Mahal, nézzük meg egy villámlátogatás keretében és ha az eddig eltelt két hónap alatt bejön Mauritius, akkor menjünk majd vissza egy további hónapra. Ha nem gyere be, akkor majd onnan állunk tovább.

Megszültük hát a tervet a maradék agykapacitással, jöhet a kivitelezés. Felmegyek a honlapra, hogy lefoglaljam a jegyet, magadok minden adatot, közben mint egy rossz akció filmben feszült figyelemmel nézem az óramutatók állását, pörög a visszaszámlálás és izzadságcseppeket a halántékomról letörölve konstatálom hogy hány perc maradt még hátra ahhoz, hogy biztosan be tudjunk csekkolni. Oké, sikerült, következő oldalon következik a fizetés. Nyomom a gombot, nem reagál semmit a honlap. Biztos csak rosszul látok, nyomom a gombot még egyszer. Semmi. Elkezd izzadni a tenyerem is, mondom ilyen nincs, hogy a célegyenesben fogunk elhasalni. De csak nem tudok továbblépni a fizetéssel és lefoglalni a jegyet. A második szívinfarktust hordom ki két lábon és még mindig nincs 4 óra. Megadom magam, itt már többet tenni én nem tudok, kérjünk akkor segítséget. Visszamegyünk a légitársaság pultjához, mutatom neki, hogy mi történt és megkérem, hogy akkor legyen szíves és vegye meg nekem a repjegyet a saját rendszerében és kifizetem. Félszeg mosollyal mondja: "nem muszáj megvenni a jegyet", neki az is elég, ha csak beadja a járatszámot és időpontot a rendszerbe de igérjük meg, hogy mihelyst Indiában leszünk megvásároljuk a jegyet. Vagy ha nem ezt, hanem másikat választunk, akkor tájékoztassuk róla majd az ügyfélszolgálatot. PERSZE!! Mindent, báááármit megígérek, csak engedj fel a repülőre!
Katartikus pillanat, amikor végre a feladott poggyászok eltűnnek a futószalagon és kezünkben foghatjuk a repjegyeket. Na ez aztán kemény volt.

Irány India, ott pedig úgyis majd lesz egy majdnem teljes egész napunk a reptéren, hogy találjunk valami jobb opciót ennél.
Apadó adrenalin szinttel szálltam fel a repülőre és huppantam be a székbe. A mellettünk lévő harmadik széken egy hozzánk hasonló korú srác ült, akivel elkezdtem kicsit beszélgetni és kiderült, hogy kanadai állampolgár, jön haza családlátogatásra. Állítása szerint a bangalori repülőtér régóta nagy forgalmat bonyolít le a belföldi közlekedésben, viszont a nemzetközi részlegét nincs egy éve, hogy átadták. Nagyon modern, még szinte üres és nagy elvárásokat támasztottak felé. Ez sokkal inkább biztatóan hangzott, mint amit egy indiai repülőtérről elképzeltünk a sztereotípiák alapján.

Megérkeztünk valamelyik korareggeli órában (kezdett az időérzékem elmosódni a sok időzóna váltás és rendszertelen alvások miatt) Bangalore-ba és a kanadai srác elmesélése igaznak bizonyult. A reptér maga tiszta, rendezett, patika új és izgalmasan dekorált. A légifolyosóról kilépve egy reptéri alkalmazott kérdezgetett mindenkit hangosan, hogy "te vagy Bruno Kukár?". Ezen azért meglepődtünk és elkezdtünk integetni a nőnek, hogy bizony akiket keres azok mi vagyunk. Ilyen se volt még, név szerinti fogadtatás. Mint kiderült azért kerestek minket, mert a gép amivel elhagyjuk majd a repteret, az 20 óra múlva, másnap hajnalban indul tovább és azokra akik 12 óránál több időt várakoznak a reptéren más szabályok vonatkoznak. Ahhoz túl sok idő, hogy a tranzit zónában várjuk végig (ez a reptér is olyan, hogy a tranzit zóna fizikailag elkülönül a terminál többi részétől, máshol tartózkodnak akik átszállnak azoktól akik most érkeztek a reptérre az utcáról). Viszont vízumunk sincs, ami ahhoz kéne, hogy elhagyhassuk a repteret. Az nem opció, hogy bemegyünk a városba és majd visszajövünk a repülő indulása előtt. Így hát külön, csak minket egyrutin biztonsági ellenőrzést követően átvezettek a terminálba.
Látványosság lett belőlünk, a biztonsági szolgálatosok kíváncsiskodtak:
- Mégis mit fogtok csinálni majd egy teljes napon keresztül a reptéren?
- Hát ez attól függ főleg, hogy van-e a reptéren wifi!?
- Ja, persze hogy van. De miért olyan fontos ez?
- Akkor nincs miért aggódni, nem lesz gond egyáltalán elfoglalni magunkat :)
- öööö, oké. Kellemes időtöltést akkor hát - zárta le a beszélgetést zavarodott mosoly keretében a határőr. A mi szempontunkból nem sokban különbözik, hogy ezt a keddi napot egy internetes kávézóban töltjük vagy egy reptéren. Felkészült digitális nomádok vagyunk, vagy mifene :)
Örvendetes hír, mert mint megtapasztalhattuk a reptérnek ez a része nagyon menő, vannak éttermek, kényelmes kanapék és munkaállomások is. Ideális körülmények ahhoz, hogy egy teljes napot eltöltsünk itt. Van egy nagy feladatunk: kitalálni hova és mikor megyünk majd tovább Riciről. Ráérünk megbeszélni, kutatni a neten az alternatívák után. A repülőtér ebben a reggeli órában szinte teljesen üres volt. Rajtunk kívül, csak a bolti alkalmazottak voltak szinte. Kiválasztottuk a legkényelmesebb kanapét és szükségszerű alvás után nekiláttunk összeállítani a következő állomás tervét.
Szóba került, hogy elmehetnénk egy hajós kirándulásra. Vagy visszamenjünk Japánba. Menjünk utána rögtön haza Magyarországra. Mindre nem volt a válasz, szóval keresgéltünk még. Ismét a Google Flights jelent***e a legnagyobb segítséget, és feltűnt hogy kimondottan olcsó repjegyeket lehet akasztani a szomszédos szigetre, Reunion-ra. Semmit nem tudtunk erről a helyről, szóval utána olvastunk. Francia gyarmat volt, ami sosem függetlenedett így végül hivatalosan is Franciaország és az EU része. Szóval vízum nem kell. A tájakról készült képek elképesztőek, de inkább drámai túrákat lehet ott szervezni, mintsem tengerparton döglést. Egészen nekünk valónak tűnik, jó lesz majd a kontraszt a Ricin töltött pihenős időszak után. Legyen akkor Reunion. És történt ekkor még egy azóta is hihetetlennek tűnő tény az utazás szervezése során: a retour jegy olcsóbb volt, mint ha csak egyirányba vettük volna a jegyet. Azt hittem először káprázik a szemem, de kiderült, hogy létezik ilyen. Szóval a terv az, hogy elmegyünk Reunion-ra, utána visszarepülünk Ricire és vagy maradunk még egy kicsit, ha tetszett ott. Vagy tovább állunk és Riciről nézzük majd a repjegyeket. A napunk hátralevő részét a Mauritius-on töltendő időnk és a frissiben kitalált Reunion szervezésével töltöttük. Mi mindent szeretnénk majd ott csinálni, milyen szállás lehetőségek vannak, mit érdemes megkóstolni és mik az internet népének benyomásai erről a két helyről.
A feladatot szépen teljesítettük, az utolsó reptéren éjszakázás következett, másnap már rendes ágyban alhatunk. Megvacsoráztunk és mi mást ettünk volna, mint indiait!? Autentikus, horror csípős curry-t ettem én, Kincső ennek a gyomorkímélő változatát, egy klasszikus vajas csirkét. Megágyaztunk a már ismerős kényelmes kanapén és pár órát pihentünk még. Félig sikerült csak, mert este 10 óra után megéledt a reptér, hirtelen tele lett emberekkel: megérkeztek az olcsó, éjszakázós nemzetközi járatok, tele átszálló utasokkal. Eddig se voltunk teljesen kipihentek, de sikerült a következő szintet elérni. Delíriumos félébrenlétben őgyelegve kihúztuk még a hátralévő időt és az utazás harmadik napjának hajnalán felültünk az utolsó gépre: ami végre elvisz minket Mauritius-ra.

A reptérre megérkezve a határőr valóban megkérdezte, hogy mikor és melyik járattal készülünk elhagyni majd az országot, illetve van-e addig foglalt szállásunk. Dagadó magabiztossággal vágtam rá, hogy igen és igen, sőt meg is tudom mutatni. Mondta, hogy nincs rá szükség. Kicsit elszomorodtam, de aztán felvidított hirtelen, hogy milyen jó: ez nem most ebben a pillanatban derült ki, hanem másfél nappal korábban. Ott sem volt kellemes, így viszont volt lehetőségünk a korrigálásra. Az áprilisban tomboló trópusi meleg nem ért meglepetésként, hiszen az ausztrál nyárból érkeztünk. Szokásos reptéri SIM kártya vásárlás után bevágtuk magunkat a Booking-on előre foglalt taxiba és a szállás felé iramodtunk. Végtelen cukornád ültetvények mellett, majd hegyi utakon kanyargóztunk, mire megérkeztünk a szállásra. A becsekkoláshoz szükség volt még egy rövidke órára, elmentünk hát boltba valami ebédnek/vacsorának valót venni. Őszintén, eléggé hiányosak az emlékeim erről a pár óráról, a szervezetem egésze a túlélésért küzdött a végtelen fáradtság és a megoldandó helyzetekre fókuszálás között. Végre sikerült átvenni a kulcsokat, bezuhantunk az ágyba délután 2 órakor és másnap hajnali 5 óráig kómaszerű alvással láttunk hozzá a Maslow piramis újraépítéséhez.

Megérkeztünk Mauritius-ra, halleluja. Ajtótól ajtóig így végül 61 órát voltunk úton (az időeltolódásokat is beleszámolva), nem kevés kalanddal és tapasztalattal gazdagodva. Nem volt lehetetlenül rossz, de az is biztos, hogy nem ezt a legolcsóbb módot fogjuk keresni a következő útjaink során.
Innen folytatjuk legközelebb arról, hogy milyen élményekkel gazdagodtunk a Mauritius-on töltött idő alatt.

Sziasztok!
Pár hónapja megint nem jelentkeztünk, itt az ideje az újabb beszámolónak.
Mi minden történt velünk május óta és hogyan tovább?
Legutóbb egy hosszabbat arról regéltünk, hogy miért kellett végül eljönnünk Ausztráliából és miért mentünk Mauritius-ra. Azóta megjártunk 3 országot, amiről tartozunk némi híradással és muszáj kicsit beszámolnunk a jövőbeli elképzeléseinkről is.
Most csak zanzásítva írom össze hogyan is telt nálunk az elmúlt időszak:
Mauritius-on úgy alakult végül, hogy 7 teljes hetet töltöttünk, ahol megtanultam kite-szörfözni, petsitting-eltünk ismét és süttetük sokat a hasunkat a trópusi jóidőben.
Utána egy igen-igencsak intenzív hetet töltöttünk a szomszéd szigeten, Réunion-on, ahol gyönyörű túrákat toltunk vulkánok tövében; megtapasztalhattuk milyen, ha egy sziget örökre “francia gyarmat” marad és végül megtaláltuk Madeira megfelelőjét a déli féltekén.
A szigetek után a jó öreg kontinensünk felé vettük az irányt, habár igencsak a szélén sikerült landolni: Azerbajdzsánban, a Kaukázus tövében töltöttünk el még 2 hetet, ahol megtaláltuk kulturális értelemben vett unokatestvéreinket; bezsebeltünk pár olyan sztorit, amik által meg lehet érteni azokat, akik nem szeretnek utazni; illetve megkóstoltunk rengeteg izgalmas és finom ételt.
Tervezünk ezekről az országokról is tartani részletesebb beszámolót - valamilyen formában (lásd később).

A sok kaland után viszont most újra itthon vagyunk, hazajöttünk Budapestre a nyár idejére. Hogy pontosan meddig, azt most még nem tudjuk megmondani. Igazából egy kicsit megfáradtunk most abban, hogy másfél éve úton vagyunk és jól esik a megszokott környezet, a rutin és a barátok közelsége. Na meg hát a budapesti nyár az mindig is hatalmas élmény volt eddig is, szóval még csak azt se lehet mondani, hogy nagy duzzogva, jobb híján vagyunk most itthon. Épp' ellenkezőleg, talán soha nem látott lelkesedéssel jöttünk most haza és örömmel töltjük a következő pár hónapot itthon.

Ezentúl egy olyan változás jelentős következett be az életünkben, ami a jövőbeli utazásaink sorsát nagyban befolyásolja: véget ért a projekt azon a munkahelyen, ami lehetővé t***e az utazásainkat a távmunka jellege miatt és így most egy darabig fel kell függesztenünk az utazásainkat - abban a formában legalábbis biztosan, ahogyan eddig csináltuk. Boldog munkanélküliként vetem bele magam én is a munkakeresés izgalmas időszakába, alig várom, hogy kiderüljön milyen kalandok várnak még ránk. És legfőképp': a világnak melyik pontján? A fókusz változatlan: ideális esetben már mehetünk is vissza a kenguruk közé pár hónapon belül, de nyitottak vagyunk arra is, ha közbeékelődik még egy köztes állomás.

Illetve még egy fontos dolog: talán ti is észrevettétek a posztok rendszerességéből fakadóan, hogy igencsak csökkent a lelkesedésünk az oldal fenntartása ügyében. Mostanra inkább nevezném nyűgnek és letudnivaló feladatnak, mintsem hogy élvezettel töltene el bennünket. És hát van nálunk az a mondás, hogy amit erőltetni kell, azt egyszerűen csak ne csináljuk (megannyi életreszóló kalandot okozott ez a kis mondás már nekünk), szóval feltámadtak ismét a változás szelei. Akik régóta követnek bennünket tudják, hogy az oldal előzménye egy hírlevél volt. Visszagondolva, oda sokkal szívesebben írtunk, személyesebb hangvételű üzeneteket olvashattatok és emiatt fenttarthatóbb volt a mi lelkesedésünk is. Nem tartozik a céljaink közé, hogy ebből a Facebook oldalból bármilyen bevételt generáljunk vagy profi szintre emeljük, így inkább egy kísérletnek tekinthető, mennyire alternatívája a hírlevélnek.
Nem tudjuk még mit hoz a jövő, még nem búcsúzom, de szeretném mihamarabb jelezni, hogy hamarosan ismét formátumot váltunk és a Digitális Hun projektet (és ezzel együtt ezt az oldalt is) hamarosan lezárjuk. Valami úgyis lesz majd helyette, csöndben maradni nem fogunk - ha valamit, hát ezt megígérhetem.

Viszont! Borúra derű. A tavaly év végi személyes találkozó többetek visszajelzése alapján is olyannyira jól sikerült, hogy ismétlést kíván, szóval amíg itthon vagyunk, szeretnénk tartani még offline találkozót, ahol sztorizni fogunk arról mi szépet/érdekeset láttunk, megmutatjuk fényképeken is hol jártunk, és élőben fogunk tudni örülni egymásnak. A szervezést már elkezdtük, részletekkel jelentkezünk ismét hamarosan.
Addig is: aki szeretne privátban találkozni, írjon és megbeszéljük, mert most itthon vagyunk egy darabig.

PusziPacsi és szép nyarat mindenkinek!
Kukárék

Burning mountain in Baku

Le Morne Brabant - one of my most dangerous hikes

Sziasztok!
Van nálunk egy családi hagyomány, hogy az aktuális évben készült fotókat kinyomtatjuk és kitesszük a falra. Természetesen nem mindet, hanem kiválogatjuk az emlékezetes és esztétikus pillanatokat őrző képeket. Jó érzés évekkel később is rájuk pillantani - amit nem elég gyakran teszünk meg, ha csak digitális formában van valamelyik merevlemezen.
A tavalyi évben készült fotók átválogatása igazi kihívást jelentett :) Sok ezer fénykép készült, válogatás után is több száz maradt. Élménydús évünk volt, mitagadás.
Kicsit lassabban telnek a mindennapjaink mostanában és ez remek lehetőséget ad a nosztalgiázásra és rendszerezésre.
Úgy gondoltam, hogy kivételesen megérné megosztani szélesebb közönséggel, így a jobban sikerült fotókból készít***em egy közel 10 perces vetítést. Hosszú lett, tudom, de így is vérző szívvel kellett sok tucat fotót kihagynom ebből a válogatásból.
Ha javasolhatom, nagy(obb) méretű képernyőn nézzétek meg az élmény teljessége érdekében. Fogadjátok szeret***el:

https://vimeo.com/1081736150

Megjegyzésként megemlíteném, hogy a képeket kizárólag a telefonommal csináltam, utómunka gyanánt csak méretre igazítást eszközöltem, színkorrekciót nem. Illetve még annyit, hogy talán lejön a képeken: szeretek fotózni, sokat is szoktam. Viszont hivatalosan sosem tanultam fényképezni, videót vágni minden amit tudok azt a saját tapasztalatokon kívül két dolognak köszönhetem. Évek óta a munkám során folyamatosan olyan művészekkel vagyok körülvéve, akiknek számít az igényes vizualitás és sokat hallom a kompozíció, színelmélet és általában vizuális kommunikáció alapelveit. Továbbá pedig természetesen édesapámnak, aki Fotó szakon szerzett diplomát az Iparművészeti egyetemen és gyerekkoromban akarva akaratlanul is sokat tanultam tőle a fényképezés mikéntjéről.

Photo slideshow - Digital Huns 2024 This is "Photo slideshow - Digital Huns 2024" by Domokos Brúnó Kukár on Vimeo, the home for high quality videos and the people who…