A futkosó mohikán - Mohi

54 km és picivel több, mint fél perc híján kilenc óra. Nem 111, és nem is 84 km, ahogy az tavaly még tervben volt, amikor neveztem az idei Ultra-Trail Hungaryra. Nyolvannégy kilométeres távra neveztem, mert úgy gondoltam, illetve az edzőmmel együtt úgy gondoltuk, az után, hogy közel másfél órát javítottam a szintidőmön az Obala UT-n, a 84 egy szép, teljesíthető táv lesz.

Papíron. Aztán jött az élet és elsodort. Egészen pontosan a kislányunk, illetve az állapota. November végétől egészen február végéig gyakorlatilag megjártuk az emberi lélek poklainak egy érezhető, nyomot hagyó részét. Osztottunk, szoroztunk gazdimmal (az edzőm) is, ha a hétvégi hosszú futások nem is férnek bele, azért hétköznap próbáljak meg minél többet.

Próbáltam. Csináltam is, volt rá talán egy-két alkalom, amikor még "zöldet" is tudtam produkálni a Training Peaksben. De nem sok kedvem, s még kevesebb energiám volt a futóedzésekre. Pláne a téli hidegben-sötétben. Amikor leesett az első tartós hó, Magyarország nagy részével ellentétben én nem bosszankodtam, hanem örültem, mint egy kisgyermek: végre van valami világos a sötétben! Azok a futások, amikre ekkor ki tudtam menni, sokat segítettek abban, hogy valamennyire tartsam a tavalyi formám egy (kisebb) részét.

Aztán tavasz elején, amikor már stabilabbak lettek az otthoni körülmények, egy hosszabb hétvégi futás utolsó perceiben megbotlottam és telibe vertem a sípcsontommal egy kiálló követ. Üvöltöttem, majd kb. egy percig csak meredtem a lábamra, hogy az ott most a csont?! Szerencsére nem, csak épp akkorát kapott, hogy kifutott az összes vér az ütés helyéről és csak percekkel később kezdett gyöngyözni belőle a vér. Elsántikáltam az autóig, majd hangosan káromkodva a bénaságom miatt hazavezettem.

Volt aztán még stabil(nak tűnő), 5.5-6.0 mmol/L közötti vércukor mellett is percekig tartó zavarodottság egy 45 kmes edzés 18. kilométerénél, de legalább megtanultam a neuroglycopenia kifejezést (na meg a kiszállást - home made DNF -, mert 23 km után nem indultam újabb körre az autótól). Egyszóval rögös volt kissé a felkészülés. Ezt pedig egyszerűen jó volt kiírni magamból, nem kérek érte elnézést. Igazából kezdhettem volna azzal is az egészet, hogy ha csak a verseny érdekel, tekerj még jó sokat lefelé...

Pár nappal a határidő előtt (edzőmmel való többszöri egyezkedés után) végül beláttam, hogy ha valami csoda folytán menne is a 84, nagy valószínűséggel nem úsznám meg komolyabb sérülés nélkül, így ment a levél Csanyának, hogy legyenek szívesek, tegyenek át a "csajosabb", babyultrára.

És ez nem a táv lekicsinylése. Tényleg így éreztem akkor, hogy feladok ezzel valamit, de megpróbáltam az élét venni ezzel a gagyi poénkodással. Elég sokáig rágtam magamat rajta, hogy vajon helyes döntés volt-e ez így, de vasárnap erre egy elég erős igen választ kaptam a pályán.

A rajt előtti percekben minden feszültség, izgalom és paranoid félelem (lezuhanok, infarktust, agyvérzést és hasonlókat kapok közben típusú irreális agymenések) elszállt belőlem és nyugodtan vártam, hogy elinduljon a mezőny. A nap már elkezdte éreztetni, nem fog velünk szarozni közben, nem lesz kegyelem, nagyon örültem, hogy a dupla kulacsos mellényt hoztam magammal. Majd végre elrajtoltunk és a következő órákban mindent magam mögött hagytam, csak léteztem és haladtam előre.

Az első szakasz elég könnyedén ment, a Lajos-forrásig csak arra kellett figyeljek, ne fussam el túlságosan. Ez mondjuk nem mindig sikerült, az emelkedőkön meg-megszaladt a pulzus, de teljesen jól éreztem magamat, nem fájt semmim, a cukrom is teljesen szépen alakult, a közel sem percre precíz frissítések mellett. Tapostam a kilométereket, volt aki lehagyott, volt akit én hagytam magam mögött. Olykor váltottunk pár szót a többiekkel, egy pazarabb panoráma (kolléga eddig mindig csak hosszú távokon indult, így nappal soha nem látta még az adott részt) apropóján elmélázva felakadtam egy ágon, a mire észbekaptam, már suhant is hátrafelé az ág, innen is még egyszer bocsánat az áldozatoktól!

Visegrádra lefelé már érezhető volt, hogy Pap rétre fel, na meg utána a két tüske "kellemes" lesz. A hangulatom továbbra is pozitív volt, még kacérkodtam a gondolattal, hogy behúzom nyolc órán belülre, ha így megy tovább (kis naiv én, pályaszűzen). Más futásokból, kerékpáros túrákról ismerős volt pár helyszín, viszont mikor felértem a hegyoldalba, kezdett kicsit kockásodni a homlokom, mert Pap rét csak nem akart megérkezni, pedig az óra szerint már 34 kilométer volt a lábaimban. Itt már kb. 20-30 perce egyedül haladtam, félhangosan káromkodva kocogtam, remélve: a következő kanyar után már látni fogom a kereszteződést, ahol évek óta annyiszor irányítottam már a futókat a frissítő pont, majd Vörös-kő felé, s kb. csukott szemmel le tudtam volna onnan menni a pontig. De a kereszteződés előtti részek ismeretlenek voltak a számomra, így minden kanyar egyben csalódás is volt, hogy ez még mindig nem az.

Majd végre meghallottam a crew hangját, meg kolompját és felbukkant az ismerős helyszín. Gyorsan lerongyoltam - én így képzelem, minden más tapasztalás, miszerint már trottyos papaként cammogtam, valótlan állítás lehet csupán - a rétre, ahol már várt a család is (az elmúlt években őket is becsaltam a Crewba), nagyon jó volt megölelni őket, meg látni, ahogy a kislányunk vidáman segít a jégosztásban a csapatnak. Megkaptam a várva várt nyakonöntést is (mondtam már, hogy úgy egyébként a Csanya féle versenyek full extrás ellátást nyújtanak?), majd szépen ott is ragadtam, Zotya többszöri odaszólása ellenére is (Még mindig itt vagy? Indulj már!), egyrészt mert marhára nem esett jól felállni, másrészt mert a cukrom nem volt hajlandó elindulni felfelé. Kb. 20 percbe telt, mire rendeződött a vércukrom, ekkor nagy nehezen feltápászkodtam, elbúcsúztam a crewtól, családtól és cseppet sem acélosan elindultam Vörös-kő felé.

Hát kérem szépen, azt sejtettem, hogy meg leszek b.szva, de azt nem, hogy ennyire. Többedmagammal, mint valami rokkantnyugdíjas kiránduló csapat, halkan anyázva, nyomorunkon hangosan nevetve küzdöttük fel magunkat a gyökerek között, latolgatva, mennyi van még előttünk az "emelkedőből". Ezek azok a helyzetek, amikor tényleg végleg magad mögött hagysz minden gondot, problémát, mert minden energiádat a következő lépésre tudod csak fordítani, apránként haladva a csúcs felé. Itt nincs visszanézés (hja, a tériszony nem sok választást hagy), de van amikor messzebbre sem tekintesz előre, tényleg csak a közvetlen előtted lévő métereket nézed, mérlegelve merre indulj előre. Azzal a tudattal, hogy ebből lesz még egy.

Aztán véget ért, jött a hosszú, egyre inkább urbanizált lefelé. Ekkorra már rég elengedtem a nyolc órát, csak az mozgatott, hogy beérjek szintidőn belül. Skanzen frissítőpontra már egy balettozó elefánt kecsességével érkeztem, messziről láttam Lippit, az ismerős - és váratlan - arcnak végtelenül megörültem. Pár perc, kulacsok töltése ("Igen, mindkettőt légy szíves, mert szerintem locsolnom kell majd magamat."), cukorcheck, frissítés, még pár mondat Lippivel, kézfogás, hajrá Mohi... Pár méterrel később még egy kollégával is összetalálkoztam, most már tényleg csak pár szó, haladni kell, amíg van bennem szufla. Lefelé. Egyre kevesebb volt az árnyékos hely, szinte méterenként locsoltam a fejemet az egyik kulacsból, de kb. percek alatt száradtam meg a tűző napon.

Érdekes módon, ezután mintha kiürült volna a pálya, csak nagyon elvétve találkoztam másokkal. Szentendre felé közeledve már tudtam, hogy mindenképp beérek szintidőn belül, még ha csak sétálok is, de akkor már inkább legyen meg valahogy a kilenc órán belüli teljesítés, elvégre ez már alig pár kilométer, bírnom kell, mert bírni akarom és kész.

Egy kutyáját sétáltató hölgy odakiáltott az addigra pár fősre duzzadt, többféle táv összekeveredésével, nyomokban futómozgást prezentáló mindannyiunknak, hogy csak egy kicsit kell még lefelé menni, aztán jön a patakpart, meg az árnyék, hajrá! Hát szerintem Frodó nem caplatott annyit Középföldétől Mordorig, mint amennyire az a patakpart volt! Mire ráfordultam arra a bizonyos árnyékos patakpartra, már teljesen meggyőzően hoztam C3PO mozgáskultúráját és összeszorított fogakkal próbáltam legalább kicsit gyorsabban menni, mintha sétálnék. Már csak hétszáz méter, kiáltott valaki, de baszki annak a vége macskakő, meg felfelé. És nem is hétszáz, sose lesz vége, leszegett fej, koncentrálva a k.rva macskakövekre, pofáraneessek, a fülemben dübörög a szívverésem, már látom az utolsó kanyart, már csak bő perc hatig, valahonnan összekaparok egy 100-150 méterre elég sprintet, üvöltve esek be (vagy csak tátott szájjal, belül üvöltve?) a célon, megvan, kb. fél perccel kilenc órán belül, megvan!!!

Belecsapok a velem együtt érkező futónő tenyerébe, az éremért úgy botorkálok oda, hogy igazából nincs benne semmi tudatosság, egy segítő odalép, hogy kérek-e vizes törülközőt, naná, hogy kérek, lerogyok egy padra, fejemen a törülközővel, zihálva meredek magam elé percekig. Megcsináltam. Megvan!!!

Úton hazafelé olykor sírás folytogat, hullámokban jönnek az érzelmek. Az elmúlt hónapok minden gondját-baját mintha átrostálta volna valaki, majd a maradékot is kilúgozta volna belőlem... Nagyon elfáradtam, nem is annyira testben, mint lélekben. Nem konkrétan ebben a napban, hanem az elmúlt fél évben. Ez a nap viszont sokkal többet adott vissza nekem, belém, mint amennyit kivett belőlem. Nem csak maga a futás, a fizikai és mentális erőfeszítés, hanem a teljes egész így, egy csomagban: a terep, a többi futó, a frissítőpontok önkéntesei, a családom, az ismerősök és az ismeretlenek, akik vadul tapsoltak egy sosemlátott, pocakos öregembernek... Valamikor útközben Viktorral is találkoztam, a maratoni távról ért utol, de már lövésem sincs, melyik szakaszon. Egyébként ő volt az, aki összerakott a verseny előtt, szadizott, tapelt, ezer hála érte még egyszer!

Köszönök mindent.



Tricikli by Anna Fürész Viktor Zsolt Lippai Roland Lippai Judit Halápi Csanya Csányi

Ha HIIT van az edzéstervben és sikerül is kijutni edzeni, akkor nincs mese, hó ide, jeges utak oda, csapatni kell.
Ja, mondjuk hómacskával könnyű. 😝

Prepare for the competition

"Ember, te normális vagy?" - nézett rám Dharma kb. húsz méter megtétele után. Pedig épp, hogy csak esett. Normál esetben utálom az esőt, kb. fizetni kell azért, hogy kidugjam az örömöt a szutyokba, de a futás valahogy más. Írtam már erről évekkel ezelőtt is, amikor még a Nyócker aszfaltját koptattam, hogy valahogy felszabadító érzés esőben futni, mintha belülről tisztítana meg.
Dharma otthon maradt, amit azért sajnálok, de ha egyszer ilyen mimóza, nincs mit tenni. 😝

Készülök az megismétlésére, az idei cél behozni 10 óra alá a célbaérést a 64 kilométeres távon. A lehetőség adott, elég sok szintet gyűjtöttem az elmúlt hónapok edzései során, a Vadlán 53-as távján a frissítéssel kapcsolatban is szereztem új tapasztalatokat (a dehidratáció ennyi év után is összejött). Kár, hogy Dharma nem jöhet velem, mondjuk sok lenne ez még neki, eddig a max. két órát toltunk le együtt (16 km), de nagyon úgy tűnik, élvezi, mert múltkor nem vittem el egy rövid aszfaltos edzésre, hát fél órát sírt utánam az ajtóban. Motiváló vele futni, még ha kicsit döcögős is olykor az egyelőre még előforduló hirtelen megállásai miatt.

Továbbra sem nagyon posztolgatok ide (sem), de ezt most úgy gondolom, meg kell osszam. Szóval, kemények vagyunk, mint a kád széle, mindent is megfutunk, meg belehalunk az edzésbe, mert no pain, no gain (hülyeség, csak mondom, ez a szlogen), aztán olykor elfelejtjük a fontosabb dolgokat. Mint pl. A család. Én rengeteg támogatást kapok a családomtól, pontosabban a feleségétől, az elmúlt évek alatt emlékeim szerint soha nem volt még olyan, hogy hazahívott volna edzés közben. Ma viszont igen. Nem volt baj, egyszerűen csak szerette volna, hogy otthon legyek. Jó pár percig matekoztam, hogy menjek-e vagy se, így 8 km-el a vége előtt, de aztán pont azért, mert szinte soha nem helyezi az igényeit az én edzéseim, versenyeim elé, szerintem természetes, hogy hazaindultam. Nyilván, ha előre tudjuk, hogy ez lesz, akkor máshogyan tervezzük a napot, de nem tudtuk.

Hogy mi a lényeg? Ja, nagy bölcsesség az nincs, simán csak legyetek azokkal minél többet, akiket szerettek és akik szeretnek.

Eltelt jó pár hónap, csendben, de nem eseménytelenül. Az Obala 64k-ról sem posztoltam, ingerem se volt rá, meg ihletem sem. Szerencsére nem hiányoztam senkinek, legalábbis kutya nem keresett, hogy miért nem posztolok, ami először nyilván bántott, de kb. két hónap után már felszabadító érzés volt, mert azért van az emberben megfelelési kényszer 😉
Most viszont úgy érzem, hogy az elmúlt pár hónap híg fos után van mondanivalóm: megcsináltam baszki! Január végén benyaltam valamit (sanszosan COVID-ot), nem volt erő, állóképesség, semmi hosszú heteken át, aztán jöttek ezek miatt a pánikrohamok, kihagyott edzések, orvosi vizsgálatok, labor, kardiológus stb.
Még ma reggel is úgy voltam vele, hogy kedvem sincs menni a tavaszi VTM-re, aztán már úgy voltam, legyen meg szintidőn belül, esetleg 3 órán belül. Elindultam, kb. 15 km-en át szenvedtem, nem volt erő, szarakodott a cukrom stb.
Aztán átkattant valami és toltam. Magamhoz képest durván. Addig se néztem a tempót, ezután se, néha a kilométereket sem tudtam követni, hogy hol járok épp. Az utolsó, aszfaltos szakaszt padlógázzal nyomtam, a rohadt nagy szembeszél ellenére (köszi még egyszer 😘🤘), utólag láttam, hogy öt perc alatt mentem. A vége 2:30-on belüli idő lett, ami jelenleg több, mint szuper a számomra. A mezőnyben meg az első feléhez volt elegendő, ezzel is elégedett vagyok.
Talán van remény az UTH-ra is ☺️

Tegnapi hegymászás 😅 Több, mint 500 méter szintet hoztam össze, kevesebb, mint 4 km alatt, mondjuk tempó, mint olyan nem nagyon volt. A ritkább levegő is megtette hatását, 47-re csökkent vissza a VO2max 50-ről 🫣😂 Ma lesz egy 3 órás edzésem, jó lenne összehozni egy 20 km-es távot, de most nem sípálya irányba megyek, az biztos 😅
Kipróbáltam az Speedgoat 6-ost, egyelőre tetszik. 👍

A pózolás ellenére nem sok szuperhősiesség volt a tegnapi terepezésben, hacsak az nem, hogy elmentem és letoltam a 20 km-t. Mondjuk a feladat is “csak” annyi volt, hogy: “Nincs feladat, fusd le, éld túl” 🤗😂
Utóbbi végülis megvolt, a futás olykor összejött, de kb. annyi energiám volt, mint egy részeg lajhárnak 😣🫣
A terhelés egyébként leginkább az éjszakai cukromon látszott, óránként riasztott a Dexcom, hogy hypozok, cirka 100 gramm szénhidrát ment le így az éjjel az életbenmaradás érdekében.
Cserébe szumma 70 + az apró kilométerrel zártam a hetet, igen rég volt már ilyen, így összeségében elégedett vagyok.

Tegnap sikerült végre egy egész értelmes hosszabbat futni. Jó pár héttel ezelőtt 12 km után kiszálltam a hosszú terepedzésből, azóta volt beállt derék, arcideg bénulás miatti sztereoid kúra, így az acélos edzések, hosszú futások teljesen kimaradtak. Most viszont, ha nem is túl sok szinttel (pár méterrel 800 méter alatt maradtam), de letoltam a 28 km-t, mondjuk a vége kicsit para volt, mert továbbra is fosok kicsit sötétben egyedül terepen lenni, viszont valamennyi erő is akadt és fájni sem fájt semmim ami hab a tortán. 😉
Nektek mi volt a leghosszabb kihagyás bármilyen okból és milyen volt a visszatérés?