Másik Ajtó

Páros Kapcsolatápoló Élményelvonulás

Régen dédelgetett álmom egy olyan kapcsolatápoló hétvége meghirdetése, ahol a párok kiszakadva a hétköznapok monotonitásából, csakis egymásra figyelhetnek. Nem a világot akarják felfedezni, hanem egymást, újra és újra. Megérteni a másik vágyait és álmait és a miérteket. Segítünk újra meglátni mindazt, amiért egymást választottátok.

Időpont: 2026. augusztus 7-9.
Helyszín: Cardoner Hotel**** Dobogókő
Jelentkezési űrlap: https://forms.gle/GyPi9STVdJ6wT9B37

Régen dédelgetett álmom egy olyan kapcsolatápoló hétvége meghirdetése, ahol a párok kiszakadva a hétköznapok monotonitásából, csakis egymásra figyelhetnek. Nem a világot akarják felfedezni, hanem egymást, újra és újra. Megérteni a másik vágyait és álmait és a miérteket. Segítünk újra meglátni mindazt, amiért egymást választottátok.

Időpont: 2026. augusztus 7-9.
Helyszín: Cardoner Hotel**** Dobogókő
Jelentkezési űrlap: https://forms.gle/GyPi9STVdJ6wT9B37

Minden megosztást köszönök!

Edith Eva Eger él

Él, míg van, kit élni tanít. Tanít az önszeretetről, a bizalomról, a megbocsátásról, gyógyulásról, de az emberi gyengeségekről, a haragról és dühről sem hallgat. Édesanyámnak erőt adott, nekem a reményt, hogy soha nem késő valami újba belevágni. Ma olvastam Az ajándék utolsó két fejezetét, készülve a május 4-i önfejlesztő könyvklubunk záró alkalmára. Online több városból, sőt két orszából vagyunk jelen kéthetente a könyvén keresztül önmagunk életét lapozgatva. Amióta a Szüleim elmentek, nem hiszek az elmúlásban. Ami értéket őriz, az örök. Aki életet ad, soha sem tűnik el.

A gyűrűk aranya

Éppen ma 50 éve, hogy létezésem ígéretté lett.

A két egymásba fonódó gyűrű, mely méltó volt aranyához, túlélte az időt, mi megadatott. Egykor mennyben köttetett, s most mennyben ünnepelt. Igaz volt a szó, örök a hűség, szeretet szövevényükből szőtt fészek az otthonom. S most az én szívem az övék, az utódok teste, lelke a földi lakásuk.

Ma ki-kinéztem a Danubianum ablakán, gyakorlatokat végeztünk kognitív szociálpszichológia órán, hogy ott lehetek egy réges régi álom, és mégis, mély vágyat éreztem, hogy helyette Kiskőrösön tüsténkedjem a jól megtervezett aranylakodalmon, egykori szomszédokkal, barátokkal. Talán csak most is a helyszín változott, s Hozzájuk oda, hol örök az ünnep és végtelen az idő, dolgom végeztével majd egyszer én is eljutok.

Isten áldjon Benneteket Drága Szüleim!

Az év utolsó napján volt egy éve, hogy ablakot nyitottál a végtelenre, letetted földi életed és tőlem elmentél... Mégis benne élsz a szóban, az engem körülölelő minden jóban, a mosolyomban másra. Tanításod örök táptalajom. Minden rezdülésemet figyelted, lépésemet óvtad, tiszta szeretetből szőtt elnyűhetetlen védőhálód Odafentről IS érzem. Visellek az orrom görbületében, a szívem szeretetében, karjaim ölelésében. Velem vagy, s nem egy emlékkép csupán. Míg élek lüktetsz bennem tovább, Drága Édesanyám.

A jövő árnyai

Vajon lehet-e nosztalgiázni a jövőre gondolva? Szivacsként boldog tudattal átitatódni, hogy még a jelenünk, mit örökké megőríznénk?

Lombkorona terebélyesedik az étkező ablaka elé. Bozontos ágait a szél kopácsolva veri az üveghez. Foltos cica álmából riad, majd nagy fekete bogárszemeit a hangforrás felé szegezi, úgy mint, mikor kis madárkák csőrének koppanását hallja a párkányra kitett etetőből. Múlnak az évek megállíthatatlanul rohanva. Amióta a gyerekek egyedül járnak iskolába, ezen az ablakon át kísérem távolodó lépteiket. A kanyarnál még visszapillantanak, integetésbe kódolt, távolról már láthatatlan “szorítok”, ”minden rendben lesz”, szép napot”, “haza várlak” mosolyt dobunk egymásnak. Ha én megyek el is visszatekintek az ajándékba kapott kézmozdulatért, mellyel néha engem lep meg az éppen otthonmaradó. Egy cseppnyi szomorúsággal kevert elfogadással tekintek az egyre csak növekvő fára, mely mintha homokóraként az évek múlását és az elválás előszelét idézné. Gyermekeimmel cseperedik, s talán már csak egy év és végleg eltakarja a távolból búcsút intőt. A kislányom már szeptembertől más irányba jár, s a gimnázium nagyfiamnál is hamarosan zárja kapuit, mígnem az integetés a tovatűnő gyerekkorral az emlékek közé kerül.

Szivárvány

Évekkel ezelőtt lázas izgalommal készültem erre a napra. Idén félelemmel, de már csak önmagam miatt. Édesanyám iránt érzett féltés már eloszlott, ami tavaly költözött be és kevesebb mint egy évig maradt.
Tavaly ezen a napon egy nagy vászonképet ajándékoztunk neki, amin legalább együtt láthatta önmagát Édesapával... Tehetetlenül nézve fájdalmát akkor azt kívántam, bárcsak még együtt lehetnének. Az álmok gyakran válnak valóra, még ha kisebb torzítással is élnek.
Kicsit olyan ez, mint amikor egy fergeteges, mozgalmas és megható színdarab után állva tapsol a közönség, de a szereplők már nem térnek vissza, a legördült vörös függöny méltóságteljesen mozdulatlan.
A közönség még egy ideig feszült figyelemmel és vágyakozással tapsol, hogy talán még egy pillanatra a művészek egy főhajtásra előttünk állnak majd, aztán lassú sorban elhagyjuk a termet, fülünkben a dallamokkal, a szemünkbe égett jelenetekkel és a szívünkön éket vert mondatokkal, amiket egyre nagyobb összhanggá koptat az idő.
Pénteken szakadt az eső amikor két megrakott szatyorral indultam hazafelé. Az "új" otthon felé, ahol már engem várnak haza az éhes gyerekek.
Sütött a nap, mégis bőrig áztam a földig érő szivárvány alatt. Az üres utcán Édesapa kedvenc dalát dúdolgattam, illetve dúdolgattam volna, ha ezzel beértem volna, de itt-ott bele is énekeltem. Emlékszem, ahogy két kezén egy-egy ujjal pötyögött a zongorán, miközben hangosan dalolta Dorothy dalát a vasárnapi ebéd után. Talán valóság volt, talán csak egy szép illúzió, hogy hárman énekelünk a szakadó esőben üzenve egymásnak a szivárványon át.
Úgy érzem, hogy jól vannak, jobban, mint ha még az általunk jelenleg életnek megélt valóságban léteznének egymás nélkül.
Ma reggel a gyerekeim virággal köszöntöttek. Színes csokruk mellett illatoznak a nyiladozó bazsarózsák is Nagyika kisfalusi kertjéből, amit még a Nagypapa ültetett neki. Ahogy öregszem egyre nagyobb csodálattal figyelem a természetet, a vén diófát, a virágokat, amik generációkon átívelve nekünk illatoznak, a gyümölcsfákat, amik idén már csak nekünk, utódoknak teremnek. Mélységes szeretettel nézek vissza és hálával a hit ajándékáért, hogy úgy érezhetem, hogy a földről elköltözött szeretteim valahol, valahol messze, a lelkemhez mégis közel élnek tovább... Somewhere over the Rainbow...

Fekete

Nem hittem, hogy valaha hálás leszek ennek a színnek, az üresség, bánat, végtelenség és mélység szimbólumának. Most más oldaláról ismertem meg, mely befogad magába, kiszűri a külső zajt és egy védelmező burokba rejt, ahol tisztábban hallhatom az önmagamhoz leginkább hű belső hangokat.

Talán nincs olyan ember, akinek kiszolgáltatott kisgyermekként ne jutott volna eszébe szüleinek esetlegesen bekövetkező halála.
Legkorábbi emlékem erről egy őszi-téli sötét nap, abból az időből, amikor még a hátam közepéig ért a gázkonvektor. Nem lehetett még olyan késő, de már erősen beszürkült mire Édesanyáék a munkából hazaértek. Emlékszem a sírás kerülgetett, megijedtem az árnyaktól, aggódtam, hogy bajuk esett, s féltettem önmagamat is, hogy árvaházba fogok kerülni. Ahogy nagyobb lettem, néhány negatív bevillanásban már attól tartottam, hogy életem fontos eseményeim talán egyszer már nem lehetnek jelen. Az idő nagytöbbségében viszont valahogy halhathatlannak éreztem őket. Stabil, masszív, biztos pontoknak. Nem sokkal a bekövetkezett tragédia előtt cikázott át rajtam, hogy ha egyikük elmegy, mindkettőjüktől búcsúznom kell. Aztán elborzadva elöntött a fekete színtől való idegenkedés is. Bár kamaszként nekem is volt egy sötétebb ruhákat favorizáló korszakom, attól eltekintve viszont a magamra öltött színkavalkádban találtam meg az éltető erőt, a vidám hangulatot, mely pozitív indítása a napnak.
Felnőttként egyenesen kerültem a komor, sötét színeket. Feketében mindig önmagam bánatosabb kiadásával néztem farkasszemet a tükörben. S, ha mégis felvettem egy-egy ilyen darabot, amilyen gyorsan csak lehetett kimenekültem belőle. Így már a gyászruha elképzelt viselése is elrettentett, attól tartva, hogy általa egyszer még inkább elmerülök majd a fájdalom ingoványában. A két eddigi legnehezebb napomon viszont nem volt kérdés a színválasztás. A tisztelet, a fájdalom magától érthetőségével, Édesanyám gyászruhás emlékeit idézve ez hozott egyedüli ismert keretet a megfoghatatlan és kilátástalannak tűnő káoszban. Az elmúlt hónapokban így beleburkolóztam. Ami bent, az lett kint. Megtapasztaltam, hogy segít elmélyülni a gondolataimban. Elveszi a fókuszt a külsőségektől és befelé fordítja a figyelmet. A fájdalom megélését nem érdemes megúszni, sem az elvárt örömet idő előtt magunkra erőltetni, de a szomorúságot sem kényszeredetten állandósítani. A gyász és annak színe, nem feszélyez, nem másnak, nekem szól... Mint ahogy gyászfeldolgozásról szóló írásaim sem, amik nem valami általános igazságot kívánnak kimondani, csupán személyiségfejlődésem kronológiai sorrendbe állított szeletei. Ma így látom. Ma itt tartok. Pillanatnyi érzelmeim és megéléseim lenyomatai mindössze, amik újabb kérdéseket vetnek fel, melyre saját válaszokat keresek.

Tudatosan azt terveztem, hogy egy előre kijelölt határidőig - ahonnan már csak előre tekintek - elengedem a fájdalmat, lezárom a múltat, feldolgozom veszteséget. Pénteken eljött a nap, Édesapa évfordulója, de nem jött el az idő... A szándék ritkán hat az érzelmekre... A két szeretett személy elvesztése valahogy összemosódott, mintha csak együtt mentek volna el. Most, hogy Édesapa éve letelt, válik szét a két gyász. Édesanyáé még intenzíven jelen van. Vannak még kimazsolázásra váró legszebb pillanatokat, amiket konzerválni szeretnék, hogy soha ne vesszenek a feledés homályába. Mintha csak memoritert tanulnék. Mintha a rövidtávú memóriából táplálnám át az adatokat a hosszúba, hogy egyetlen mozzanatát se feledjem annak, ami már csak bennem él elevenen.

Nem tudhatom...

Az idő múlásának van valami keserédes bája, relativitása talán az érzelmekkel átitatott történések mentén figyelhető meg leginkább. Hol cammog, hol elszáguld mellettünk vagy velünk. A héten volt a költészet napja. Egy versrészlet valahogy beragadt, beégett még gyermekkoromban, és ha úgy általában a költészetre gondolok, talán ez a néhány sor tolakszik előre elsőként:

"Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,"

Egy tojást forgatok a kezemben. Ha ránéznél, csak egy gondos munkával megfestett kalocsai mintázatú hímest látnál. A húsvét már elmúlt. A tojásfa aranyeső ágai már elhullatták sárga virágaikat, már elillant szépségük. Ha belépnél hozzám és rápillantanál, gondolhatnád, hogy hanyagság, hogy ottfelejtve még mindig az asztal közepén áll. Ha az asztalon túlra tévedne tekinteted, az ablakpárkányon még hómanót is találnál és karácsonyt idéző szarvaspárt. A belső ajtón hó borította tobozokkal függő girlandot végképp nem tudnád hova tenni. Nem értenéd... Nincs szívem leszedni, bár mondhatnád már éppen eljött az ideje. De nálam most másként ketyeg az óra. A girlandot egy fényfűzés pislákoló kis égői ölelik körül, melyet csak késő este látni a fénytelen szobában. December 23-án gyújtottam meg, ezek adtak fényt Édesanyának az utolsó karácsonyán. Amíg halványan lüktet bennük a Duracell ceruzaelemnyi élet, a jeleneim, itt van helyük ebben a térben és időben. A kalocsai minta nem az én világom - gondoltam eddig. Most forgatom a pingált tojásokat és eszembe jut két kislány, akik hajnalban kelnek, hogy iskola előtt még segítsenek kihímezni a varrót, amit drága Nagyika aznapra vállalt. Eleven mozgó képeket látok, melyek fantáziám szülöttei, egy régi elképzelés emlékei úgy hatvan évvel korábbról. Abban a szobában látom őket, melyet már én ismertem. Nagyika Öregcsertőn terítőket rajzolt elő, melyet az asszonyok szorgos munkával hímeztek aztán. Ott kapta örökül, tanulta meg az a kislány a formákat és mintákat, melyeket aztán már édesanyaként a tojásra festett. Nincs az a vágy, amiért cserébe most önként megválnék tőlük. Amint a fények kialszanak, a tojások is visszakerülnek a tartóba. A szarvas és hómanó a girlandon pihennek majd a következő télig. De addig még feltankolom a lelkem azzal a megnyugvással, hogy az ünnepek újra és újra lehetőséget nyújtanak a kézzelfoghatóbb emlékezésnek.