Másik Ajtó

Edith Eva Eger él

Él, míg van, kit élni tanít. Tanít az önszeretetről, a bizalomról, a megbocsátásról, gyógyulásról, de az emberi gyengeségekről, a haragról és dühről sem hallgat. Édesanyámnak erőt adott, nekem a reményt, hogy soha nem késő valami újba belevágni. Ma olvastam Az ajándék utolsó két fejezetét, készülve a május 4-i önfejlesztő könyvklubunk záró alkalmára. Online több városból, sőt két orszából vagyunk jelen kéthetente a könyvén keresztül önmagunk életét lapozgatva. Amióta a Szüleim elmentek, nem hiszek az elmúlásban. Ami értéket őriz, az örök. Aki életet ad, soha sem tűnik el.

A gyűrűk aranya

Éppen ma 50 éve, hogy létezésem ígéretté lett.

A két egymásba fonódó gyűrű, mely méltó volt aranyához, túlélte az időt, mi megadatott. Egykor mennyben köttetett, s most mennyben ünnepelt. Igaz volt a szó, örök a hűség, szeretet szövevényükből szőtt fészek az otthonom. S most az én szívem az övék, az utódok teste, lelke a földi lakásuk.

Ma ki-kinéztem a Danubianum ablakán, gyakorlatokat végeztünk kognitív szociálpszichológia órán, hogy ott lehetek egy réges régi álom, és mégis, mély vágyat éreztem, hogy helyette Kiskőrösön tüsténkedjem a jól megtervezett aranylakodalmon, egykori szomszédokkal, barátokkal. Talán csak most is a helyszín változott, s Hozzájuk oda, hol örök az ünnep és végtelen az idő, dolgom végeztével majd egyszer én is eljutok.

Isten áldjon Benneteket Drága Szüleim!

Az év utolsó napján volt egy éve, hogy ablakot nyitottál a végtelenre, let***ed földi életed és tőlem elmentél... Mégis benne élsz a szóban, az engem körülölelő minden jóban, a mosolyomban másra. Tanításod örök táptalajom. Minden rezdülésemet figyelted, lépésemet óvtad, tiszta szeretetből szőtt elnyűhetetlen védőhálód Odafentről IS érzem. Visellek az orrom görbületében, a szívem szeretetében, karjaim ölelésében. Velem vagy, s nem egy emlékkép csupán. Míg élek lüktetsz bennem tovább, Drága Édesanyám.

A jövő árnyai

Vajon lehet-e nosztalgiázni a jövőre gondolva? Szivacsként boldog tudattal átitatódni, hogy még a jelenünk, mit örökké megőríznénk?

Lombkorona terebélyesedik az étkező ablaka elé. Bozontos ágait a szél kopácsolva veri az üveghez. Foltos cica álmából riad, majd nagy fekete bogárszemeit a hangforrás felé szegezi, úgy mint, mikor kis madárkák csőrének koppanását hallja a párkányra kitett etetőből. Múlnak az évek megállíthatatlanul rohanva. Amióta a gyerekek egyedül járnak iskolába, ezen az ablakon át kísérem távolodó lépteiket. A kanyarnál még visszapillantanak, integetésbe kódolt, távolról már láthatatlan “szorítok”, ”minden rendben lesz”, szép napot”, “haza várlak” mosolyt dobunk egymásnak. Ha én megyek el is visszatekintek az ajándékba kapott kézmozdulatért, mellyel néha engem lep meg az éppen otthonmaradó. Egy cseppnyi szomorúsággal kevert elfogadással tekintek az egyre csak növekvő fára, mely mintha homokóraként az évek múlását és az elválás előszelét idézné. Gyermekeimmel cseperedik, s talán már csak egy év és végleg eltakarja a távolból búcsút intőt. A kislányom már szeptembertől más irányba jár, s a gimnázium nagyfiamnál is hamarosan zárja kapuit, mígnem az integetés a tovatűnő gyerekkorral az emlékek közé kerül.

Szivárvány

Évekkel ezelőtt lázas izgalommal készültem erre a napra. Idén félelemmel, de már csak önmagam miatt. Édesanyám iránt érzett féltés már eloszlott, ami tavaly költözött be és kevesebb mint egy évig maradt.
Tavaly ezen a napon egy nagy vászonképet ajándékoztunk neki, amin legalább együtt láthatta önmagát Édesapával... Tehetetlenül nézve fájdalmát akkor azt kívántam, bárcsak még együtt lehetnének. Az álmok gyakran válnak valóra, még ha kisebb torzítással is élnek.
Kicsit olyan ez, mint amikor egy fergeteges, mozgalmas és megható színdarab után állva tapsol a közönség, de a szereplők már nem térnek vissza, a legördült vörös függöny méltóságteljesen mozdulatlan.
A közönség még egy ideig feszült figyelemmel és vágyakozással tapsol, hogy talán még egy pillanatra a művészek egy főhajtásra előttünk állnak majd, aztán lassú sorban elhagyjuk a termet, fülünkben a dallamokkal, a szemünkbe égett jelenetekkel és a szívünkön éket vert mondatokkal, amiket egyre nagyobb összhanggá koptat az idő.
Pénteken szakadt az eső amikor két megrakott szatyorral indultam hazafelé. Az "új" otthon felé, ahol már engem várnak haza az éhes gyerekek.
Sütött a nap, mégis bőrig áztam a földig érő szivárvány alatt. Az üres utcán Édesapa kedvenc dalát dúdolgattam, illetve dúdolgattam volna, ha ezzel beértem volna, de itt-ott bele is énekeltem. Emlékszem, ahogy két kezén egy-egy ujjal pötyögött a zongorán, miközben hangosan dalolta Dorothy dalát a vasárnapi ebéd után. Talán valóság volt, talán csak egy szép illúzió, hogy hárman énekelünk a szakadó esőben üzenve egymásnak a szivárványon át.
Úgy érzem, hogy jól vannak, jobban, mint ha még az általunk jelenleg életnek megélt valóságban léteznének egymás nélkül.
Ma reggel a gyerekeim virággal köszöntöttek. Színes csokruk mellett illatoznak a nyiladozó bazsarózsák is Nagyika kisfalusi kertjéből, amit még a Nagypapa ültetett neki. Ahogy öregszem egyre nagyobb csodálattal figyelem a természetet, a vén diófát, a virágokat, amik generációkon átívelve nekünk illatoznak, a gyümölcsfákat, amik idén már csak nekünk, utódoknak teremnek. Mélységes szeret***el nézek vissza és hálával a hit ajándékáért, hogy úgy érezhetem, hogy a földről elköltözött szeretteim valahol, valahol messze, a lelkemhez mégis közel élnek tovább... Somewhere over the Rainbow...

Fekete

Nem hittem, hogy valaha hálás leszek ennek a színnek, az üresség, bánat, végtelenség és mélység szimbólumának. Most más oldaláról ismertem meg, mely befogad magába, kiszűri a külső zajt és egy védelmező burokba rejt, ahol tisztábban hallhatom az önmagamhoz leginkább hű belső hangokat.

Talán nincs olyan ember, akinek kiszolgáltatott kisgyermekként ne jutott volna eszébe szüleinek esetlegesen bekövetkező halála.
Legkorábbi emlékem erről egy őszi-téli sötét nap, abból az időből, amikor még a hátam közepéig ért a gázkonvektor. Nem lehetett még olyan késő, de már erősen beszürkült mire Édesanyáék a munkából hazaértek. Emlékszem a sírás kerülgetett, megijedtem az árnyaktól, aggódtam, hogy bajuk esett, s félt***em önmagamat is, hogy árvaházba fogok kerülni. Ahogy nagyobb lettem, néhány negatív bevillanásban már attól tartottam, hogy életem fontos eseményeim talán egyszer már nem lehetnek jelen. Az idő nagytöbbségében viszont valahogy halhathatlannak éreztem őket. Stabil, masszív, biztos pontoknak. Nem sokkal a bekövetkezett tragédia előtt cikázott át rajtam, hogy ha egyikük elmegy, mindkettőjüktől búcsúznom kell. Aztán elborzadva elöntött a fekete színtől való idegenkedés is. Bár kamaszként nekem is volt egy sötétebb ruhákat favorizáló korszakom, attól eltekintve viszont a magamra öltött színkavalkádban találtam meg az éltető erőt, a vidám hangulatot, mely pozitív indítása a napnak.
Felnőttként egyenesen kerültem a komor, sötét színeket. Feketében mindig önmagam bánatosabb kiadásával néztem farkasszemet a tükörben. S, ha mégis felvettem egy-egy ilyen darabot, amilyen gyorsan csak lehetett kimenekültem belőle. Így már a gyászruha elképzelt viselése is elrettentett, attól tartva, hogy általa egyszer még inkább elmerülök majd a fájdalom ingoványában. A két eddigi legnehezebb napomon viszont nem volt kérdés a színválasztás. A tisztelet, a fájdalom magától érthetőségével, Édesanyám gyászruhás emlékeit idézve ez hozott egyedüli ismert keretet a megfoghatatlan és kilátástalannak tűnő káoszban. Az elmúlt hónapokban így beleburkolóztam. Ami bent, az lett kint. Megtapasztaltam, hogy segít elmélyülni a gondolataimban. Elveszi a fókuszt a külsőségektől és befelé fordítja a figyelmet. A fájdalom megélését nem érdemes megúszni, sem az elvárt örömet idő előtt magunkra erőltetni, de a szomorúságot sem kényszeredetten állandósítani. A gyász és annak színe, nem feszélyez, nem másnak, nekem szól... Mint ahogy gyászfeldolgozásról szóló írásaim sem, amik nem valami általános igazságot kívánnak kimondani, csupán személyiségfejlődésem kronológiai sorrendbe állított szeletei. Ma így látom. Ma itt tartok. Pillanatnyi érzelmeim és megéléseim lenyomatai mindössze, amik újabb kérdéseket vetnek fel, melyre saját válaszokat keresek.

Tudatosan azt terveztem, hogy egy előre kijelölt határidőig - ahonnan már csak előre tekintek - elengedem a fájdalmat, lezárom a múltat, feldolgozom veszteséget. Pénteken eljött a nap, Édesapa évfordulója, de nem jött el az idő... A szándék ritkán hat az érzelmekre... A két szeretett személy elvesztése valahogy összemosódott, mintha csak együtt mentek volna el. Most, hogy Édesapa éve letelt, válik szét a két gyász. Édesanyáé még intenzíven jelen van. Vannak még kimazsolázásra váró legszebb pillanatokat, amiket konzerválni szeretnék, hogy soha ne vesszenek a feledés homályába. Mintha csak memoritert tanulnék. Mintha a rövidtávú memóriából táplálnám át az adatokat a hosszúba, hogy egyetlen mozzanatát se feledjem annak, ami már csak bennem él elevenen.

Nem tudhatom...

Az idő múlásának van valami keserédes bája, relativitása talán az érzelmekkel átitatott történések mentén figyelhető meg leginkább. Hol cammog, hol elszáguld mellettünk vagy velünk. A héten volt a költészet napja. Egy versrészlet valahogy beragadt, beégett még gyermekkoromban, és ha úgy általában a költészetre gondolok, talán ez a néhány sor tolakszik előre elsőként:

"Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,"

Egy tojást forgatok a kezemben. Ha ránéznél, csak egy gondos munkával megfestett kalocsai mintázatú hímest látnál. A húsvét már elmúlt. A tojásfa aranyeső ágai már elhullatták sárga virágaikat, már elillant szépségük. Ha belépnél hozzám és rápillantanál, gondolhatnád, hogy hanyagság, hogy ottfelejtve még mindig az asztal közepén áll. Ha az asztalon túlra tévedne tekinteted, az ablakpárkányon még hómanót is találnál és karácsonyt idéző szarvaspárt. A belső ajtón hó borította tobozokkal függő girlandot végképp nem tudnád hova tenni. Nem értenéd... Nincs szívem leszedni, bár mondhatnád már éppen eljött az ideje. De nálam most másként ketyeg az óra. A girlandot egy fényfűzés pislákoló kis égői ölelik körül, melyet csak késő este látni a fénytelen szobában. December 23-án gyújtottam meg, ezek adtak fényt Édesanyának az utolsó karácsonyán. Amíg halványan lüktet bennük a Duracell ceruzaelemnyi élet, a jeleneim, itt van helyük ebben a térben és időben. A kalocsai minta nem az én világom - gondoltam eddig. Most forgatom a pingált tojásokat és eszembe jut két kislány, akik hajnalban kelnek, hogy iskola előtt még segítsenek kihímezni a varrót, amit drága Nagyika aznapra vállalt. Eleven mozgó képeket látok, melyek fantáziám szülöttei, egy régi elképzelés emlékei úgy hatvan évvel korábbról. Abban a szobában látom őket, melyet már én ismertem. Nagyika Öregcsertőn terítőket rajzolt elő, melyet az asszonyok szorgos munkával hímeztek aztán. Ott kapta örökül, tanulta meg az a kislány a formákat és mintákat, melyeket aztán már édesanyaként a tojásra festett. Nincs az a vágy, amiért cserébe most önként megválnék tőlük. Amint a fények kialszanak, a tojások is visszakerülnek a tartóba. A szarvas és hómanó a girlandon pihennek majd a következő télig. De addig még feltankolom a lelkem azzal a megnyugvással, hogy az ünnepek újra és újra lehetőséget nyújtanak a kézzelfoghatóbb emlékezésnek.

Még egyszer utoljára

19 évesen a húsvét egy külön dobozt kapott emlékeim képzeletbeli szobájában. Egészen a mostaniig azt a dobozt vettem elő és porolgattam le, nyitottam ki gondosan, azokat az emlékeket vittem magammal szertartásról szertartásra a templom csendjébe. Juist apró szigetét láttam ilyenkor magam előtt, közepén egy kis kápolnával, ahol katartikus élményként maradt meg a tenger zúgása mellett a templom sarkából egyetlen gyertyáról elinduló és egész templomot kanócról kanócra átadott, pislákoló lánggal bevilágító feltámadási szertartás. Akkor ott, a nagy messzeségben a délszláv háború áldozataiért és a konfliktus mielőbbi rendezéséért imádkoztunk. A szigetet átkaroló Északi-tenger biztonságából aggódtam Drága Szüleimért, akiknek háza felett elhúzó katonai gépek morajlása remegt***e meg a kiskőrösi otthon békéjét. A háború nem terjedt át hazánkba, amiért évről évre hálát adtam. Most 25 évvel később újabb doboz került mellé a polcra, a mi utolsó vacsoránké, ami után szerencsés esetben még hosszú éveket kell várnom a feltámadásig.

Tavaly még haza vártak, még rotyogott a pörkölt, a kocsonya meredten ült a tányérban és a húsleves illata keveredett a frissen sült kalácséval. Mintha a díszszalaggal átkötött ajándékok és mellettük sorakozó sütemények serege is lesben állva várták volna az ajtó nyitódását. Tavaly még Hahóval köszönt Édesapa a tolongva betóduló unokáknak, Édesanya széles mosolyánál csak a karjait tárta nagyobbra. Tavaly még a kamasz fiam is fehér inget húzott és öltönybe bújt... bár megkérte, hogy egy, legalább egy okot mondjak, hogy minek kell a fehér ing. "A papának ez fontos, az ünnep része" - válaszoltam. És ennyi elég is volt. Nem engedtek semmit vinni, mint ahogy Édesapa akkor mondta "Még egyszer utoljára mindent mi csinálunk Anyával, ki tudja, hogy meddig bírjuk." Akkor is megkönnyeztem ezt a baljós gondolatot, ahogy az Édesapámnak ajándékba vitt "hazai" 5 puttonyos Tokaji aszú felbontásánál is átcikázott rajtam egy pillanatnyi rossz érzés, amit azonnal kinyitott, mondván, ha most nem bontom fel, soha sem teszem meg... S már rohant is a kristály poharakért. Ki hitte volna akkor, hogy csupán másfél hét van hátra.

Úgy jöttünk haza, hogy mind azt éreztük, hogy ennél szebb közös ünnepünk nem is lehetett volna. Átfutott rajtam, hogy lehet-e ezt még valaha hasonlóan széppé tenni... ? Költői kérdés marad... A kocsonyahús egy része még mindig a jégen, mert Édesapa sosem tudott vendéget várva valamiből is mértékkel venni. Mivel gyerekként sokszor éhes volt, Ő mindenből, amije volt nagy kanállal osztott. A családi étkezések olaszosak voltak, hangos kacagástól és egymás szavába vágó sztorizástól, melyet Édesapa mindig félbeszakított az "egyél még, vegyél még, ezt még meg sem kóstoltad, csak az én kedvemért, Édesanyád olyan finomat főzött" közbeszólásaival. Milyen mérges is voltam, hogy mindig beleszól. De bárcsak most is megtenné még. Bárcsak, bárcsak, bárcsak! Könnyes szemmel írok, van bennem fájdalom bőven, a jóból sosem elég... ugyanakkor öröm is, hogy megélhettem, hogy ilyen családot kaphattam.

Tiszta szívből kívánom mindenkinek, hogy legalább egyszer az életben éljen át ehhez hasonló mély és őszinte szeretetet. Akár családdal, akár barátokkal, mert ez az egyetlen, ami az életnek igazán értelmet ad.

Áldott Húsvétot kívánok Mindenkinek!

Hétköznapi Jelenések

"Tiszteld jobban a kanyarokat és a patkákat Kislányom!" - hasít belém egy mondat, miközben kellemetlen csikorgás szűrődik be a kocsi felhúzott ablakán. Számat harapdálva, fejcsóválva kiszállok, sandítva merek csak odanézni, mint egy félelmetes filmbéli jelenetnél a párna biztonságos takarásából kikukucskálva. Kidudorodott a kerékgumi. - Már csak ez hiányzott... fut rajtam végig számok halmaza. "Ez csak pénz" - Hallom újra. "Ott egye meg a fene azt a kereket, szerencse, hogy nem esett bajod!" - szólal meg egy másik bennem békét és rendet teremtő, most már égi hang. Könnycseppek sodródnak a szememben. Nem a kerék, nem a pénz... az emlék - Igazatok van... ebben is.

Sokszor eltöprengem azon, mennyire is összetett érzelmek megélésére vagyunk képesek. Akár egy másodperc tört része alatt megélhetünk bosszúságot, kétségbeesést, de akár megnyugvást is. Sokszor nem is maguk a konkrét történések hatnak ki a jövőnkre, hanem az, hogy érzelmekkel való felruházásuk után, milyen emlékként visszük tovább őket.

Néha egy nem kívánt esemény hívja elő a legmélyebb és legtisztább gondolatokat. Adott esetben a hálát azért, hogy úgy nőhettem fel, hogy a hibáim és tévedéseim soha nem lettek megtorolva, csak szeret***el terelgetve voltam, abba az irányba, ami szüleim szerint a helyes út volt. Talán nem mindig találták el tűpontosan, és mint minden egészséges tudattal élő egyén, én is néhány dolgot megkérdőjeleztem, felülbíráltam, módosítgattam. De nagy könnyebbség azzal a tapasztalattal felnőni, hogy a legjobbat akarták nekem mindig, minden helyzetben, akiknek az életemet is köszönhetem. Szerencsém volt!
Most szülőként ott a lehetőség az én kezemben is, hogy ne szúrjam el, ne kérjem folyton számon, ne csupán a hibákat lássam! És ott van Édesanya alapszabálya: a véletlenért nem haragszunk! Egyszer személyesen is hallhattam Édesanya mellett ülve Dr. Ranschburg Jenő óvónőknek tartott kiskőrösi előadását a gyereknevelésről. Nagyon megfogott a gyerekek felé irányuló gyengédsége, a szakmája iránti alázata és emberséggel átszőtt bölcsessége. Úgy fogalmazott, hogy igenis terelgetni kell a gyereket a helyes irányba, de mindig figyelni kell a helyes arányra. Mércéje szerint ez azt jelent***e, hogy minden nap végére többnek kell lennie a dicséretnek, mint az elmarasztalásnak. Így a gyerek nem sérül csak a becsületes, jó útról tanul. Ha tudatosan keressük és figyeljük másokban a napi jót, rendszeren többet is találunk, mint amennyi a hibájukon éppen csak túlmutatna. Csak rajtunk áll, melyiket akarjuk észrevenni. És mennyire jólesik nekünk is a vígasz, mikor a percnyi önsajnálatot éppen önvádba fojtanánk.

A függöny két oldalán

Reggelente hol kettő, hol négy apró szempár kukucskál be az étkező ablakán. Néha dalra is fakadnak a gerlék búgó hangján. Volt mikor kezemet marokba kulcsolva válaszolni próbáltam nekik, mint gyermekkoromban Öregcsertőn a nagymama ablakán át - jelezve Petinek és Évinek, hogy ébren vagyok, indulhat az aznapi közös kaland. Előfordult, hogy telefonom után nyúlva igyekeztem megörökíteni egy képben a percet, melyet azzal el is szalasztottam. Máskor Foltos izgatott toporgását figyeltem, ahogy a párkányra ugrást manőverezi. Mára már kicsit reggeleink részévé váltak. Emberi hangon szólok hozzájuk, hiszem, hogy értik mosolyomat mikor szelíden biccentik kis fejüket, hogy előbújjanak a függöny takarásából. Nem akarjuk már megfejteni egymást, sem megtörni a két világ rendjét és csendjét. Ott és akkor egymás jelenévé válunk, és hagyjuk, hogy egy szárnycsapásra úgyis véget érő röpke pillanatig a másik tekintetében fürdőzve szemléljük világunk és benne önmagunk.

Tavaly még Ő köszöntött minket elsőként, senki sem tudta megelőzni. Ha otthon voltam élőszóban, ha messze egymástól telefonon ébresztett. Tavaly három cserepes tavaszi virágot ajándékozott nekem, hogy a legszebb biztos köztük legyen. A hiánya mellett ott van az a vigasztaló gondolat, hogy Édesanyának az Ő közelségét ezen a névnapon sem kellett már nélkülöznie. A virág, amit hiszem, hogy idén Édesapámtól kapott, már sohasem szárad el. Úgy képzelem, hogy földi dolgaim végeztével, egyszer újra virággal a kézben, tárt karokkal fognak rám várni. De addig is, ahogy Presser írta "nekem itt van dolgom, nekem itt vannak álmaim." Köszönöm mindenkinek, aki a tegnapi és mai napot széppé t***e. Nagyon sokat mosolyogtam és ölelésből is bőven kijutott. Hála Nektek!