Fradi Múzeum

Egykori labdarúgóinkra emlékezünk.



112 évvel ezelőtt, 1914. június 11-én született a Ferencváros egykori gólerős csatára, Finta Károly.

Vas megyében, Nagygencsen született, iskoláit Szombathelyen végezte, ahol a tanulmányok mellett a labdarúgással is elkezdett foglalkozni. Első klubja a Szombathelyi SE volt, majd sorban jöttek a többiek: Budapesten a cégligában játszó Pamutipar, a debreceni Bocskai, a francia Fives, a Hungária, majd a Nemzeti csapata. Érdekes színfoltja ennek a felsorolásnak, hogy Finta Károly tábvozása ezekből a csapatokból nem kizárólag a saját döntése volt, ugyanis ezek a csapatok ilyen-olyan okból megszűntek, í­gy a csatár folyton csapat nélkül maradt. A civilben üzemi tisztviselőként dolgozó játékos ilyen előzmények után került 1940-ben a Ferencvároshoz. Itt végre nyugodtan futballozhatott, a megszűnés réme nem riogatta. 1940. február 18-án mutatkozott be csapatunkban, ahol utolsó mérkőzését 1944. február 23-án játszotta. Ebbe a négy esztendőbe két bajnoki cím és két Magyar Kupa győzelem fért bele az általa játszott, minden találkozót figyelembe véve, 157 mérkőzésen. Gólérzékenységét jelzi, hogy csaknem 1/1-es volt a gólátlaga, hiszen 146 gólt szerzett. Mivel a fejjátéka nem volt erőssége, í­gy rendre lábbal juttatta a labdát az ellenfelek hálójába. Az újpestiek is jól megjegyezhették a nevét, hiszen 1941-ben két meccsen hét gólt szerzett ellenük, hármat a bajnoki, négyet a Szt. István-kupa mérkőzésen. A 30. születésnapja után a SZAC-hoz igazolt, majd a háború vége után rövid ideig a Vasasban és az MTK-ban is játszott.

A hatvanas-hetvenes években visszatért a Fradiba, az öregfiúk csapatban rúgta a labdát, majd a szerepet vállalt a szakosztály vezetésében. Viszonylag fiatalon, 1972. június 17-én tragikus hirtelenséggel hunyt el.

Tobak Csaba és a Fradi

Tobak Csabáról mindenki tudja, mit is jelent neki a Fradi. Egy szóval kifejezve, mindent! Ennek nap, mint nap tanújelét adja, mint a Fradi Múzeum vezetője, akit ebből a titulusából is adódóan gyakran hívnak előadásokat tartani a Fradiról. Ilyen előadás-sorozata volt az MLSZ Budapesti Igazgatóságának labdarúgás-történeti konferenciáján, ahol több tételben, de mindig izzó szenvedéllyel beszélt a Fradi dicsőségekkel teli történelméről. Egy éve, hogy tudósítottunk az egyik ilyen konferenciáról, amikor megkérdeztük, vajon lenne-e igény ezen előadások fradista körökben történő megosztására. A válasz egyérterlmű volt, így a holnapi naptól kezdve több részletben elkezdjük közölni ezen előadásainak az anyagát. Kénytelenek vagyunk több részletre bontani, hiszen a facebook bejegyzések műfaja nem nagyon tűri a terjedelmet, reméljük azonban, így is élvezhető lesz. Tehát holnaptól, akit érdekel a Fradi amúgy Tobak Csabásan bemutatott történelme, naponta 17:00 órától látogassa meg itt a facebookon virtuális múzeumunkat.

Egykori labdarúgóinkra emlékezünk.



90 évvel ezelőt, 1936. június 10-én született csapatunk egykori középhátvédje, Ormai Ferenc.

Kezdjük azzal, hogy csak a Fradiban volt Ormai, hiszen születése szerint, majd a pályafutása Ferencvároson kívüli részében is Ordina Ferencnek hívták. 1951-ben a kőbányai Drasche gyár csapatában, mint ipari tanuló kezdett a labdarúgással komolyabban is foglalkozni a budapesti I. osztályban. Később, amikor katonai behívót kapott, Debrecenbe került, ahol a Debreceni Honvéd játékosaként folytatta a labdarúgást. Leszerelése után a Budai Spartacusba került, ahonnan egészen a B-válogatottságig vitte. Itt figyelt fel rá Mészáros József, a Fradi edzője, akinek hívására 1962-ben az FTC-hez igazolt. Az 1962/63-as bajnokságban már az első mérkőzésen, a Szeged ellen középhátvédként szerepelt, nem Mátrai helyén, hanem Mátrai mellett, aki így jobbhátvédbe "szorult". Ám így is nagy volt a konkurencia, nagy harc volt a csapatba kerülésért és ugye tudjuk, akkoriban még nem lehetett cserélni. Így is jutott neki tizenkét tétmérkőzés, a bajnokik mellett játszott az első VVK mérkőzésen, a Viktória Köln ellen is. 1963-ban aztán kimaradt a bécsi Húsvéti tornára utazó keretből. Ezen megsértődött, így hiába jelölte edzője a húsvéthétfői budapesti mékőzésen a kezdőcsapatba, azon nem jelent meg. Sőt, utána hosszú hónapokig nem jelentkezett a klubban. Nem volt bölcs döntés a részéről, hiszen ezzel gyakorlatilag kettétörte a labdarúgó pályafutását. Hisz a Fradi - természetesen - szerződést bontott vele, más csapat sem kapkodott érte, így fél évig mintegy levezetésként játszott a Kőbányai Porcelán BLASZ csapatában, majd mindössze 29 évesen szögre akasztottam a futballcipőt. Maradt azonban a Kőbányai Porcelán csapatánál, ahol szakosztályvezetői feladatokat látott el. Érdekesség, hogy a családból később még egy tag, az unokaöccse, Tibor is az FTC kiváló sportolója lett, ő atlétikában jeleskedett és ért el bajnoki címeket.

Ordina Ferenc 2021. augusztus 17-én hunyt el.

A Fradi Múzeum rejtett kincsei.



1969. augusztus 14én Bécsben egy 75 éves osztrák és egy 70 éves magyar csapat találkozott. A First Vienna FC vezetői úgy gondolták, hogy a megalakulásuk 75. évfordulóján nem találhatnak jobb ellenfelet maguknak, mint a történelmükben ősidőktől jelenlevő, ugyancsak jubiláló magyar csapatot, a Ferencvárost. A mieink nem voltak "udvarias vendégek" 3:1-re legyőzték a hazai ünneplőket. Ettől függetlenül a mérkőzés emlékére készíttetett tálat hazahozhatták.

A Fradi Múzeum rejtett kincsei.



A Fradi labdarúgásával foglalkozó portálokon gyakran találkozunk azzal, hogy jubileumi mérkőzés. Ahogy a nevében is benne van, ezeket azért rendezik, mert valamelyik mérkőző félnek jubileuma van. A Fradi történetében eleddig 53 ilyen mérkőzést játszott. Ilyen volt 2012. július 11-én Aszódon is, amikor a helyi egyesület fennállásának a centenáriumát ünnepelte. Kit hívjon meg ilyenkor a rendező? Nyilván olyan csapatot, amelyre kíváncsiak, akiknek a fellépése kuriózum az adott településen. A legtöbb vezető ilyenkor a Fradira gondolt, a legnagyobb nehézséget általában az időpont egyeztetése okozta. Aszódon 2012-ben ez is sikerült, ezzel a szép serleggel kedveskedtek a Fradinak, akik végül 6:2-re győzték le a helyieket.

A Fradi Múzeum rejtett kincsei.



Itt, ezen a platformon is többször bemutattuk már, hogy a fontosabb nemzetközi mérkőzések előtt a csapatok egy-egy emléktárggyal lepik meg egymást. Így volt ez 2014. július 17-én Rijekában is, amikor a Fradi EL-selejtezőt játszott a helyi HNK Rijeka ellen. Ezek még azok az idők voltak, amikor Thomas Doll vezetésével a Fradi Európában csak próbálkozott, ám nem tudta átlépni az árnyékát, rendre elbukott a selejtezőkben. Ezen a 12 évvel ezelőtti napon Rijekában nem is ért el rossz eredményt, csupán 1:0-ra kapott ki, ami bőven adott esélyt a visszavágóra, ám sajnos hazai pályán (ami akkor a Puskás Aréna volt) is a horvátok győztek, akkor 2:1-re. Így az odavágón kapott emléktárgy megintcsak nem kellemes emlékeket idéz az utókornak, de ettől még a múltunk része. Még valami, ideírjuk az akkori csapat összeállítását, tán még vannak, akik emlékeznek:

Ferencváros: Dibusz – Nalepa, Pavlovic, Mateos, Bosnjak – Gyömbér, Kukuruzovic – Havojic, Dilaver, Somalia – Ugrai Csere: Lauth, Busai

Egykori labdarúgóinkra emlékezünk.



Ha élne, ma lenne 45 esztendős egykori labdarúgónk, az 1981. június 6-án született Gajda István.

Már gyermekkorában jó képességű támadónak tartották, aki a felnőttkorba érve aztán mind az első, mind pedig a másodosztályban let***e névjegyét. Gajda István tíz évesen vált igazolt labdarúgóvá az Ikarus szí­neiben, majd rövid ideig a Budapest FC csapatában játszott, ahonnan 1996-ban került a Ferencváros kötelékébe. Az ifjúsági csapatokban annak rendje, s módja szerint rugdosta a gólokat, bekerült a korosztályos válogatottakba is, így nem számított nagy meglepetésnek, hogy 1999. elején bekerült az első csapatba. Bár stabil helyet nem tudott magának kiharcolni, azért néhány első osztályú mérkőzésen játszott, sőt gólt is lőtt, aminek révén tagja lehetett a Fradi 2000/01-es bajnokcsapatának. 2000. novemberében Pápára került kölcsönbe, majd utána szinte minden évben új csapat mezét öltötte magára. Pápa után sorrendben volt a Celldömölki VSE, újra a Pápa, a finn AC Oulu, a Diósgyőr, a Siófok, a Honvéd, újra a Siófok, a Kaposvölgye, a Szigetszentmiklós, a BKV Előre, a Békéscsaba, végül a Maglód játékosa. Ez utóbbi csapattal már eljutottunk 2011-be, amely év nemcsak Gajda István pályafutásának, hanem életének is az utolsó éve volt. Sok helyen játszott, azonban elmondható, mindenütt megbecsülték és elismerték tehetségét, mind a játékostársak, mind a szurkolók hamar megkedvelték, ő pedig ezt általában gólokkal hálálta meg. Utolsó csapatánál, a Maglódban 11 mérkőzésen 10-szer talált az ellenfelek kapujába. Állandó gólérzékenysége és kitűnő adottságai miatt még harminc évesen is folyamatosan csábították a nagyobb célokért küzdő csapatok. Végül a mennyei pályákra igazolt, amikor 2011. november 26-án az M7-es autópályán Pákozd térségében egy tragikus autóbaleset áldozata lett.

Egykori labdarúgóinkra emlékezünk.



95 évvel ezelőtt született az 50-es évek nagyszerű kapusa, aki még a 70-es években is védett, Gulyás Géza. Ebből az alkalomból felkerestük és megkoszorúztuk az agárdi temetőben található nyughelyét.

Gulyás Géza 1931. június 5-én Budapesten született. Nagyszerű kapus volt, páratlan pályafutást tudhatott magáénak. Kezdjük ott, hogy első és utolsó NB I-es mérkőzése között nem kevesebb, mint 22 év telt el. Az sem mindennapos, hogy a magyar nemzeti csapatban sohasem jutott szóhoz, mégis részese lehetett az 1954-es világbajnokságon szerzett ezüstéremnek, hiszen a Fradi egyetlen játékosaként a keret tagja volt. Mondjuk, a Fradi játékosaként, pedig akkor azt a csapatot a hatalmi önkény Bp. Kinizsinek nevezte. Aztán 1958-ban úgy nyert Magyar Népköztársasági Kupát, hogy azt nem emelhette magasba, tán még érmet sem kapott, mert a döntő idején már nem volt a Fradi játékosa. Bezzeg 13 év múlva, 1971-ben igen, amikor utolsó bajnoki mérkőzésén még gólt is rúgott.
Nézzünk egy kicsit az imént említett csodák mögé.

Már 14 éves korától védett, amikor a Goldberger Sport Egyesület játékosa lett. Olyan jól ment neki a védés, hogy a szakemberek fényes jövőt jósoltak neki. Hamar elkezdte beváltani a jóslatokat, már 1949. májusában be mutatkozott a Goldberger csapatában az élvonalban. Annak ellenére maradt a csapatában, hogy az a szezon végén kiesett az első osztályból, a következő idényt a második vonalban védte végig. Hogy hogyan, azt jelzi, hogy 1950. májusában meghívást kapott az ifjúsági válogatottba. Ez már valódi ajánlás volt a nagyobb csapatok számára is, ugyanebben az évben a Bp. Dózsához hívták, ő pedig hozzájuk igazolt. Ő úgy remélte, hogy első számú kapuvédőnek, de az élet megtréfálta, néhány héttel később ugyancsak a lila-fehérekhez került csapatunk, az akkori ÉDOSZ válogatott hálóőre, Henni Géza, aki mögött a cserekapusok keserű kenyerét kellett ennie, az ott töltött két és fél év alatt összesen 13 mérkőzésen tudott védeni. Így aztán 1953. elején örömmel fogadta a Bp. Kinizsihez hívását és csapatunkhoz igazolt. Érdekes módon a Fradi, csak nem tudjuk mindig Kinizsinek mondani, azért hívta, mert 1950. után öt félév alatt sem találta meg a Dózsához távoztatott Henni Géza igazi utódát. Gulyás Géza így lett Henni Géza dózsás tartalékából Henni Géza fradista utóda.

Mit kapott a Fraditól? Nem csak az állandó játéklehetőséget, meg az akkori időkben azzal együttjáró sportállást. Későbbi elmondása szerint a legtöbbet kapta, amit labdarúgó kaphat. Megismerte ugyanis a Fradi szellemiségét, a Fradi-szívet. Olyan fradisták táplálták mindezt belé, mint Rudas Ferenc, Kispéter Mihály, Dalnoki Jenő vagy éppen Dékány Ferenc, mindannyian csodálatos sportemberek, akikből áradt a fradizmus. Mit adott a Fradinak? Először is stabilitást az 1953-ban a romjaiból újjászerveződő csapatnak, aztán nagy része volt abban, hogy az 1955-ben indult, ám csupán 1958-ban befejeződött Magyar Népköztársasági kupát sikerült megnyerni. Nem volt benne harag akkor sem, amikor 1958. nyarán kényszerűségből távozott a Ferencvárostól, 1965. végéig a Láng Vasas kapuját őrizte. Jól érezte magát ott is, a visszavonulása után edzője, majd szakosztályvezetője is volt a Láng Vasasnak. Aztán az 1970/71-es idény előtt a Ferencváros hirtelen kapusgondokkal küzdött, nem akadt Géczi István mögött megfelelő tartalék, dr. Kalocsay Géza – Dalnoki Jenő javaslatára– visszahívta az első csapathoz, mondhatni reaktiválta az akkor már a Ferencváros öregfiúk csapatában védő Gulyás Gézát. A tartalékból pedig főszereplő lett, hiszen Géczi István is megsérült, a 40. évében járó veterán, Gulyás Géza védett Kispesten a Honvéd ellen. Védett? Inkább parádézott, csak büntetőből kapott gólt. A Fradi ezúttal nem volt hálátlan, a bajnokság utolsó fordulójában, a Dunaújvárosi Kohász ellen a Népstadionban már csak két perc volt hátra, amikor a közönség skandálására Csanádi Ferenc edző a pályára küldte búcsúajándékként. Akkor épp 1:0-ra vezetett a Fradi, majd az utolsó percben tizenegyeshez jutott. A játékostársak unszolására Gulyás Géza állt a labda mögé, majd megszerezte pályafutása első és persze utolsó élvonalbeli gólját, valóban bearanyozva a búcsúját. A mérkőzés végén nagy taps közepette a játékosok sorfala között, virágcsokorral a kezében vonult az öltözőbe. Társai gesztusa, a közönség szeretete mindent feledtetett vele, valóban úgy érezte, mert másképp nem is érezhette, megbecsült tagja a Fradi nagy családjának, aki sokat adott ennek a családbak, de sokat is kapott tőle.

A későbbiekben évekig a Láng Vasas szakosztályát vezette, még nyugdíjas korában is vállalt edzői munkát a kapustáborokban. Székesfehérváron hunyt el 2014. augusztus 14-én és mivel a Fradi család nemcsak akkor nem felejt***e, amikor még élt, most sem teszi ezt, születésének az évfordulóján örömmel jöttünk ide koszorúnkat elhelyezni, hálánkat kifejezni.

Tegnap délután egykori lakóhelyén emléktáblát avattak a tavaly elhunyt nagyszerű kézilabdázó, Csajbók Sándorné Németh Erzsébet tiszteletére. Az eseményen Tobak Csaba, a Fradi Múzeum vezetője megható szavakkal emlékezett meg klasszisunkról.

Minden családban szokás, hogy a szeretett családtagokról megemlékeznek, őket nem felejtik, azt hiszem, ezzel mindenki egyetért. Azzal sem mondok újat, hogy a Fradi egy nagy család, ahol ugyanúgy igaz az állítás. Én most a nagy Fradi család nevében, a Ferencvárosi Torna Club képviseletében emlékezem meg egy olyan családtagunkról, aki sportolóként tett meg mindent a közösségéért, segít***e a nagy eredmények elérésében.

Németh Erzsébet Budapesttől távol, Magyarkeresztúrról indult el, hogy a sport, a kézilabdázás révén meghódítson olyan magaslatokat, amelyről gyermekként még csak nem is álmodhatott. Ám ő is egyike lett azoknak, akik az életükkel azt bizonyították, hogy olyan nincs, hogy lehetetlen. Ha az ember teszi a dolgát, hittel, határtalan lelkesedéssel, akkor egészen biztos, megnyílnak előtte olyan kapuk, amelyeken át egy új világba tud belépni. Már a magyarkeresztúri általános iskolában kitűnt mozgékonyságával, gömbérzékével, ami nélkül, mint tudjuk, labdajátékot űzni lehetetlen. Németh Erzsébet a kézilabdát választotta, amivel az első ugrást akkor t***e meg, amikor Csornára került és ott Dreisziger Miklós meglátta benne a nyers gyémántot. Meglátta és elkezdte csiszolgatni, az edzéseken is lelkesen dolgozó, fáradhatatlan kislányt nagyon korán a felnőttek közé t***e. Érdekes helyzet volt ez, hisz csapata messze nem élcsapat volt, viszont a legjobbak ellen játszott. Gyakran volt úgy, hogy semmi sem úgy működött, ahogy az edző elképzelte, társainak nem ment a játék, ám Németh Erzsébet nem ismert elveszett labdát, úgy igyekezett, mintha egyedül rajta múlna minden, a csapata sorsa, neki kellene a meccset megnyernie, nem lehetett nem észrevenni. Így volt ezzel Elek Gyula, a Fradi „kézilabda-pápája” is, amikor először látta játszani a saját csapata ellen még 1971-ben, majd egy év múlva ugyanúgy. Nem kellett neki több, már 1972. tavaszán a Fradiba invitálta, beszélgetett vele, leveleket is írt neki, komolyan gondolta. Németh Erzsébetnek megnyílt egy ajtó, amelyen át feljebb léphetett. Ám mivel lelkiismeretes volt, sokat hezitált, nem tudta, mit hoz számára ez az utazás, távol a szüleitől, távol az otthonától, egyedül az ismeretlen forgatagban, amit Budapestnek hívtak. Így történt, hogy csupán hónapok múltán, 1972. december 15-én határozta el magát az utazásra, összecsomagolt és másnap reggel vonatra ült, az Üllői útra indult és érkezett, ahol akkor belépett a Fradi családba. Örömmel és szeret***el fogadták, Elek Gyula különösen, aki nemcsak edzője volt, mintegy pótapaként is viselkedett vele. Edzőként tudta kit hívott, Németh Erzsébet 1972. december 16-án érkezett, három hét múlva, 1973. január 7-én pedig már be is mutatkozott a csapatban a Bakony Vegyész ellen. Stílszerű bemutatkozás volt ez a részéről, hiszen első mérkőzésén már gólt jegyzett. Innentől kezdve egészen 1985. november 3-ig mindössze két csapat mezét viselte, a Fradiét és a magyar válogatottét, merthogy oda is villámgyorsan bekerült, onnan is kihagyhatatlan lett.

Németh Erzsébet, 1976. szeptemberétől Csajbók Sándorné lett, aki a sportsajtóban és a köztudatban Csajbókné néven híresült el, mindenki csak így írt vagy beszélt róla. Nos, Csajbókné Németh Erzsébet a Fradiban 448 alkalommal játszott, 1246 gólt szerzett, négyszer volt bajnoki ezüst-, kétszer bajnoki bronzérmes, egyszer Magyar Népköztársasági Kupa győztes, egy alkalommal pedig, ami kétségkívül a legnagyobb klubsikere, Kupagyőztesek Európa Kupája győztes volt. Fontos kiemelni a klubsikert, hiszen a magyar válogatottal is fantasztikus sikereket ért el, 1973-tól 1986-ig 260-szor ölthette magára a címeres mezt, 1976-ban olimpiai bronzérmes, 1980-ban olimpiai negyedik helyezett, 1982-ben világbajnoki ezüst-, 1975-ben és 1978-ban világbajnoki bronzérmes volt. Fantasztikus számok! Fantasztikusak, amelyek még nagyobbak, az eredmények tán még fényesebbek lehettek volna, ha nincsenek a sérülések. Azok a sérülések, amelyek hűséges, bár nem kívánt társként végig kísérték az egész pályafutását. Részben önnönmaga volt ennek kiváltója, hiszen soha nem félt senkitől, törékeny termete ellenére is bármikor és bátran betört a védőfalba, még akkor is, ha ott mákszemnyi rés sem volt, akkor is rávet***e magát a labdára, ha az elérhetetlennek látszott, küzdött, harcolt körömszakadtáig. Ezért is szerették a társai, a nézők, ezért tartották kihagyhatatlan játékosnak az edzők. Voltak, akik ilyenkor abbahagyták az egészet, ő azonban szenvedélyesen szeretett kézilabdázni, vallotta a jó eredményekért küzdeni, sokszor kockáztatni kell.

1985. végén úgy alakult a helyzet, hogy távoznia kellett a Fradiból, ám a kézilabdázást még nem akarta abbahagyni egy évet játszott még Tatabányán, majd később Jászberényben is, aztán let***e a labdát, a Fradi és a kézilabdázás után csak a szűkebb családjának élt. Érdekesség, hogy a már említett Elek Gyula nem felejt***e el, telefonon rendszeresen tartották a kapcsolatot. Nem tudni, ezeknek a beszélgetéseknek volt e közük ahhoz, hogy 2000-ben visszatért a kézilabdázók világába, természetesen már nem, mint játékos, hanem mint alacsonyabb osztályú csapatok edzője.

A Ferencvárosi Torna Club sem felejt***e el őt, 1999-ben centenáriumi Aranydiplomát adományozott neki. Most pedig örülünk, hogy egykori lakókörnyezete emléktábla állításával emlékezik rá, amelynek avatásán mi ferencvárosiak nem győzzük eleget mondani, hogy Csajbókné Németh Erzsébet egyike azon sportolóknak, aki kitörölhetetlenül beírta a nevét a ferencvárosi kézilabda történelmébe, akit soha nem felejtünk el, nem felejthetünk el.

Ma délelőtt Csobánkán, a szerb ortodox temetőben helyezték végső nyugalomra dr. Bikár Pétert, az FTC egykori négyszeres magyar bajnok jégkorongozóját. Természetes, hogy a Fradi képviselői,köztük Rafffa György és Tobak Csaba is ott voltak és elhelyezték a klub koszorúját.

Egy olyan embertől, egy olyan sportolótól, egy olyan jégkorongozótól búcsúztunk, aki a szó legszorosabb értelmében a génjeiben kapta a sport szeretetét és az annak műveléséhez szükséges tehetséget. Édesapja, dr. Bikár Deján korának válogatott gyeplabdázója, jégkorongozója, emellett ranglistán jegyzett teniszezője volt, édesanyja Sárkány Erzsébet pedig válogatott teniszező. Ennek megfelelően Bikár Péter már egészen kisgyermek korában forgatta a teniszütőt, húzta a lábára a korcsolyát. Igaz, ez utóbbihoz atyai ráhatás is kellett, mert eleinte ódzkodott a jégtől. No, de később! Bár adta volna magát a lehetőség, nem édesapja vitte el első hokicsapatához, hanem a civilben fogorvosként is dolgozó édesapának egy páciense, Háray Béla, aki akkoriban már nem a Fradi, hanem a BVSC edzője volt. Fontos megjegyezni, hogy akkoriban, mert lehet, ezen múlt, hogy Bikár Péter nem a Fradiban kezdte jégkorongos pályafutását. No, de ami késik az nem múlik, eljutott azért oda is, hisz később mégiscsak klubunk egyik emblematikus játékosa lett. Előbb azonban a BVSC-ben pallérozódott, ahol már tizenhat évesen az első osztályban játszott, nem véletlen, hogy húsz évesen az innsbrucki téli olimpiára kijutó magyar válogatottba is meghívták, jégre léphetett a világ akkori legjobbjai ellen.

1970-ig erősít***e a BVSC csapatát, amikor hívta a Fradi. Annak ellenére jött, hogy a BVSC nem adta ki, egy évet ki kellett hagynia. De, ahogy mindig elmondta, megérte, mert a Fradi, az akkor is Fradi volt, az akkori jéghokiban egy Fradi-Dózsa presztízse bármelyik focirangadóval felért. Öt évet játszott a csapatunkban, amelynek akkor indult el évtizedes győzelmi sorozata, így ő is négy magyar bajnoki elsőséget és két kupagyőzelmet ünnepelhetett, emellett tevékeny részese volt az azóta is sokat emlegetett, felejthetetlenné váló BEK menetelésnek. Társai szerették és megbecsülték, nem véletlen, hogy csapatkapitányuknak választották. Valahol ez lett a veszte is, ő volt az ütközőpont a játékosok és az edző között, ami nem mindig jó ómen. Esetében sem volt az, távozni kényszerült a bajnokcsapatból, a Volán hokisa lett, egy évig Budapesten, majd Székesfehérváron, ahol 1979-ig játszott, majd még néhány évet alsóbb osztályban vezetett le.

Mindamellett, hogy nemcsak sportkarrierjében, hanem civil foglalkozásában is követte édesapját, ő is fogorvos lett, aki játékospályafutásával egyidőben praktizált is, sőt nevet szerzett magának, nem szakadt el a jégtől sem. Miután befejezte a játékot, először az orvosi stáb tagjaként, majd 1982 és 1985 között edzőként tevékenykedett Boróczi Gábor mellett a magyar válogatottnál. Aztán maradt a fogorvosi rendelő, bár sokan és sokszor hívták, hogy tapasztalataival segítsen, ő ellenállt, a régi, klasszikus nagy csaták már csupán az emlékeiben maradtak, nézőként sem igen ment hokimeccsre. Már javában nyugdíjasként, 2018-ban tért vissza a sportágba, amikor tagja lett a jégkorong szövetség történeti munkacsoportjának.

Öt évet töltött klubunkban, a Ferencvárosi Torna Clubban, ezen évek alatt érte el legnagyobb sikereit és vált a klub jégkorong sportjának egyik legendás alakjává, a Fradi-család megbecsült tagjává. Most, hogy földi életét befejezte, a már az égben levő játszótársaihoz csatlakozott, onnan tekint le ránk, láthatja, mi sem feledkezünk meg róla. Tetteit, eredményeit számontartjuk és teszünk róla, hogy az utókor is tudja, ki volt dr. Bikár Péter és ez így is marad, míg Fradi lesz, azaz örökké!