Rikter Levente - Önismereti Mentor és Csoportvezető

Miért nem megy az elengedés?

Szeretünk elhinni magunkról ilyesmiket, hogy:

„Mindent megoldok egyedül."
„Nélküled nem létezek."

Egyik sem igaz. Meg nem is mindig ennyire élesek ezek a gondolatok. De az egészséges működés nem ez. Cserébe faszául sarokba szorít.

Az egészséges működés az, hogy tudsz kérni, ha szükséged van valamire és az, hogy tudsz nemet mondani arra, amire nincs szükséged anélkül, hogy ezért bűntudatod lenne.

Ez baromi természetes volt kisgyerekként, aztán gyakran ment a levesbe.

Piciként szó szerint nem létezel a gondozód nélkül. Nincs „én", csak „mi". Ebből az összeolvadásból születik meg a biztonságérzeted, az, amire később minden más épül.

Aztán piciként elkezd mocorogni benned, hogy megtapasztald ki vagy te a másik (anyád) nélkül. Elszaladsz. Egy idő után visszafutsz feltöltődni. Aztán megint elszaladsz.

Ez a mozgás, távolodás-közeledés-távolodás, része a fejlődésednek. De ha ez a tánc nem tudott rendesen lezajlani mert pl nem engedték, hogy elszaladj (anyád ragaszkodása, aggódása játszik itt), vagy senki nem volt ott, amikor visszafutottál (érzelmileg elérhetetlen, hideg, elforduló anya), a rendszered nem fejezte be, amit el kellett kezdenie.

Igen, már talán sejted mi van felnőttként, igen, ezt próbálod befejezni. Csak épp ugyanazokkal a rossz eszközökkel, amiket akkor tanultál.

Innentől baromi izgi, ez többnyire három irányba szokott elcsúszni.

Az egyik, hogy folyamatosan beleolvadsz valakibe vagy valamibe, hogy pótold azt a biztonságot, ami sosem volt elég.

Tádááám: szorongó kötődés, azaz állandó éberség, hogy nehogy elveszítsd a másikat, mert a tested szerint attól függ a túlélésed.

A másik: mindent eltolsz magadtól, mielőtt közel kerülhetne.

Megy az elkerülő kötődés, mert valaha a közelség túl sok volt, így inkább egyedül vagy biztonságban, mint kiszolgáltatva.

A harmadik a legfárasztóbb: mindkettőt csinálod, ugyanazzal az emberrel. Közel húzod, aztán eltolod. Visszahívod, aztán megbántod.

Ambivalensen kötődsz, a gyerekkori „szaladj el, aztán fuss vissza" tánc, ami sosem talált nyugvópontra, most felnőtt kapcsolatokban ismétlődik újra és újra.

A szerelemben ez nagyon látványos.

Amikor beleszeretsz valakibe, valójában nem őt látod. Egy zsák projekció mellett az elveszett biztonságot keresed benne.

Azt érzed, hogy őt kerested mindig is.

Ez nem intimitás. Ilyenkor a másik a kielégítetlen vágyaid tárgya, egy projekciós felület. De amint hibázik, amint nem találja ki gondolatolvasással, hogy mire van szükséged, megijedsz, talán gyűlölni is kezded érte.

Ez a fajta szerelem, az örökös figyelés, hogy elég közel vagy-e még hozzá, a pánik, ha egy nap nem válaszol elég gyorsan, az a szorongó kötődésed játéka, ahol bekapcsol tudat alatt, hogy valaha veszélyes volt egyedül maradni.

Ha épp nincs párod, ugyanez másképp szól: „Ha végre megtalálom a megfelelőt, minden rendben lesz."

Aha, aha…nem. Mi lenne, ha inkább azt néznéd meg, hogy mi hiányzik valójában?

S, akkor a szakítás. Na.

Egyszerűnek tűnik: nem működik, szakítasz, elmész, pont.

De itt ez nem csak egy kapcsolat vége. A tested ezt sokkal régebbi nyelven olvassa: ha elmegyek, túlélem egyáltalán? Ez a gyerekkori rettegés, hogy nélküled nem vagyok biztonságban és örökre egyedül maradok.

Ezért marad ott ennyi ember egy olyan kapcsolatban, ami már rég nem szolgálja őket, ami lehet, hogy egyenesen szar és még fel is adják magukat. De ez nem gyengeség. Ez ismerős félelem.

Van, akinél ez fordítva ül. Az elkerülő kötődésű ember nem ragad benne, hanem már az első komoly közeledésnél vagy vitánál kihátrál, vagy hidegen, egy csapásra zár le mindent, mielőtt még igazán fájna. Ez nem tökösség. Ugyanaz a régi rettegés, csak az ellenkező oldalról védekezve.

Meg van, aki hol az egyiket, hol a másikat hozza, összejön, aztán szakít, aztán visszamegy. Az ambivalens kötődésű kapcsolatokban ez a mintázat: pontosan az a gyerekkori tánc ismétlődik újra, ami sosem jutott nyugvópontra, csak most évekig tarthat, és mindkét felet faszául felőrli.

S, itt az egyik kedvencem ami még odaragaszt: a bűntudat. Mert valahol azt tanultad, hogy elmenni egyenlő azzal, hogy elárulsz valakit és akkor Te “rosszá” válsz.

Ez az a “fekete-fehér” világ és nem véletlen, hogy nem tudsz dönteni. Mert nem is a jelenlegi helyzetről szól igazán, arról sokszor tudod és érzed, hogy ez jó neked vagy nem. Tölt is vagy csak pakolod bele az energiát. A régi, befejezetlen történeted próbál most lezárulni, csak épp a jelenlegi szakításod a színpad.

Ezért nehéz kiszállni bármiből, kapcsolatból, szerepből, munkából, elvárásból, bármiből, ami már nem szolgál.

Nem azért, mert gyenge vagy. Azért, mert minden elengedés újra megnyitja az eredeti sebet. A benned lévő gyerek nem hiszi el, hogy túléli.

A valódi felnövés nem az, hogy megtanulod a szabályokat, hogy elkerüld az indokolatlan bűntudatot mert elfogadottan “jó” vagy.

Az, hogy megismered a saját ritmusodat, megtanulod mikor van szükséged közelségre, mikor távolságra és ezt tiszteletben tartod magadban. Ahogy mások határait is a másikban.

Ezt hívjuk optimális távolságnak. Amikor ott vagy benne, a másik végre nem a hiányod tárgya. Hanem egy érző ember. Ugyanúgy, ahogy Te is az vagy.

Ha most magadra ismertél, akár egy kapcsolatban, akár egy szakításnál, akár csak abban, hogy képtelen vagy kilépni valamiből, ami már régen nem jó neked, tudd, hogy:

Ez egy folyamat, ami vár arra, hogy befejezd.

Az, hogy mit illik és mit nem illik, az nem egyenlő a figyelmességgel.

Az „illik / nem illik” szimplán külső szabálykövetésből fakad. Ott van a csapda, amikor ezeket a külső szabályokat tévesen azonosítjuk az igazi figyelmességgel és empátiával.

Ezek a társadalmi, kulturális, vallási, spirituális elvárások valójában a belsővé tett szülői és társadalmi normák mentén működnek.

De így figyelem rohadtul nem a másik emberen van, hanem a saját szorongásunk csökkentésén, hogy elfogadható legyek. Ez egy reaktív, megfelelési kényszerből születő működés, aminek k***a nagy ára van, a saját szükségleteink elnyomása.

A valódi figyelmesség nem szabályokból, hanem jelenlétből és valódi belső kapacitásból táplálkozik.

Ezt kétszer olvasd el mert ez az egész poszt esszenciája:

Úgy vagyok tekintettel rád, hogy közben nem veszítem el a kapcsolatot saját magammal sem. A határaidat tiszteletben tartom, de a sajátjaimat sem áldozom fel. – Ok, most olvasd el újra.

Amikor valaki a megszokott szabályrendszerhez köti a biztonságérzetét, ott a szabadság fenyegetést jelent.

A "mit illik, mit nem illik" figyelmességként eladva nem más, mint egy önkorlátozó mechanizmus, ahol korlátokat szabsz magadnak és a saját belső kritikusod kivetüléseként másoknak is.

Szóval, nem csak a saját életedet nehezíted meg vele, hanem a körülötted lévőket is, mert neked az fogja jelenteni a biztonságot, ha mások is úgy csinálják, azokat a szabályokat követik. Ez Téged is visszaigazol, hogy akkor te is így jó vagy, mehet minden tovább.

Ha én nem engedem meg magamnak a saját spontaneitásomat, vágyaimat vagy határaim húzását, mert „nem illik”, akkor brutál nagy belső feszültség halmozódik fel bennem.

Amikor látom, hogy valaki más meg leszarja ezeket az íratlan szabályokat, az frusztrál, irigységet vagy dühöt vált ki belőlem, mert ő megengedi magának azt a szabadságot, amit én megtagadok magamtól, hogy el legyek fogadva…őt meg így is elfogadják…vagy azt is leszarja.

S, hogy ne kelljen szembesülnöm a saját önkorlátozásom árával, a másikat kezdem el cseszegetni, elítélni vagy igazodni kényszeríteni: „Hogy tehet ilyet? A faszt képzel magáról. Ez nem illik!” Így válik a saját belső kritikusom a környezetem számára is terroristává.

Ne kérdezd honnan tudom…persze, hogy onnan, hogy ezt a kis terroristámat nagyon tudtam ám rátolni másokra.

Ezt az egész szabálykövető mechanizmust pedig nem csak társadalmi szinten, családi szinten, de vallásokban, önismereti irányzatokban és spirituális ideológiákban, gyakorlatokban is nagyon kreatívan tudjuk élni még egy kis felsőbbrendű gőggel megfűszerezve. Na, ott megszületik a spirituális szuperegó. De erről a veszett jelenségről máskor.

Szóval, aki “másképp csinálja” az azért vált ki ellenállást, mert leleplezi a rendszer tarthatatlanságát. Megmutatja, hogy a szabályok NEM egyetemes igazságok, hanem választások. Itt a reflexszerű kritika mögött szinte mindig a belső bizonytalanság van.

“Ha te megteheted, és nem dől össze a világ, akkor én miért büntetem magam évtizedek óta?” – együttérzek Veled, de attól ez még szívás.

De ez a felismerés a kapu ahhoz, hogy kikerüljünk ebből a körből.

Bátran vizsgáld felül a hozott családi/társadalmi “szabályokat”, és tégy különbséget a valódi értékek és az üres tradíciók között.

Magaddal se légy szigorú, hiszen ez a szabálykövetésed eredetileg egy védelmi mechanizmus volt, ami segített beilleszkedni vagy biztonságban maradni.

S, itt jön a legfontosabb és legszivatósabb rész.

Amikor először választod a valódi belső igényedet az „illik” helyett, elkerülhetetlenül jönni fog a bűntudat. Amikor először mész más úton, mint amit úgy gondolod, hogy elvárnak Tőled, a bűntudat támadni fog. Meg még tizedjére is.

Ennek az érzésnek a megtartása és átáramoltatása a felnőtté válás kulcsa.

Addig, amíg nincs benned szándék mások vagy önmagad bántására és úgy választod önmagad, közben meghagyva mindenkinek, hogy felnőttként vigyék annak a terhét, hogy a feléd támasztott elvárásaik nem teljesülnek, addig ez nyugodtan válhat újra természetessé.

Nem érdekel mennyit meditálsz, mennyi aya szertartáson trippeltél, mennyi családállításon voltál már. A mindennapi életed, a kapcsolataid, az érzelmi világod tükrözi mindezt?

Persze, több rétege van annak, hogy átdolgozzuk a mintáinkat, a kötődéseinket, az érzelmi- és belső világunkat. Van, aminek idő kell amíg zsigerileg is megtörténik a változás, de mindig jelen van az a rétege is, ahol a felnőtt részünkből a változás vágya mögé tett szándék játszik kulcsszerepet.

Próbálod-e a döntéseidet, a szokásaidat, a prioritásaidat úgy alakítani, hogy azok a kényelmetlen belehelyezkedés mentén is alakítsák úgy a létezésed, hogy a belül kialakított képed szinkronban legyen a külső valósággal?

Ha a belső béke csak egy csendes erdei lakban működik elvonulva a világtól, az nem stabilitás. A földelt spiritualitás és a mély önismereti munka lényege pont az, hogy a kapacitásodat oda növeld, hogy a „4-6 villamoson” – a tömegben, a csúcsforgalomban, a munkahelyi határidők közepette – is tudj gond nélkül funkcionálni, ne csak mesterségesen ingerszegény és kontrollált burokban.

Az egészséges az, ha nem kell elszigetelned magad ahhoz, hogy felszabadult lehess a kapcsolataidban, a mindennapi életedben mert az idegrendszered itt is szabályozottan működik, az egészséges, integrált felnőtted pedig képes jelen lenni úgy, hogy nem regresszálsz sérült gyermeki részeidbe minden nehézségnél.

Igen, egy ingerekben túlterhelt világban élünk, ahol jó lehet a rendszeres idegrendszeri reset egy-egy elvonulással a világtól, mégis a lényeg az, hogy ne csak remeteként tudj működni, hanem a belső- és külső világodat elbírva is, hogy ne elmenekülés legyen az életed önmagad, a saját konfliktusaid és a külső interakciók elől.

A belső munka célja, hogy egészséges kapcsolatban tudjunk élni magunkkal és másokkal szégyen, bűntudat és a félelmek elárasztása nélkül.

Nem tudunk és nem is kell mindent és mindenkit kontrollálnunk, ha pedig nem megy, akkor “határhúzás” címén elvágni magunkat és saját mesterséges kis világot kialakítani.

Nálad hol szokott kicsúcsosodni az, hogy “mennyire nem vagy még készen és amúgy mennyire máshol kellene már tartanom?”

Nekem ott, ha valakin azt érzem leszarja az időmet és a terem…ott könnyen el tudok csattanni. De Budapest belvárosa pl nem jelent gondot. Egy pláza viszont 20 perc alatt leszív.

Már sok mindent kipróbáltál: meditációt, sportot, hideg zuhanyt, lassú, mély légzést.
Van amikor segít. Van, amikor meg semmit vagy csak még rosszabb lesz tőle és szétszorongod, szétfrusztrálod magad.

Nem véletlen.

Van, amikor a tested pörög — kapkodsz, kattog a fejed, beszűkülsz.
Meg van, amikor lekapcsol — tompa vagy, ködös, nehézkes, gyenge, üres, mintha nem lennél itt.

A kettő nem ugyanaz. Ezért nem is ugyanaz segít rájuk.

Mielőtt bármit csinálnál magaddal, ismerd fel: melyik állapotban vagy most?

6 konkrét, testorientált eszközt hoztam Neked — külön a túlpörgésre, külön a lekapcsolódásra.

Az első kommentben találod.

Ingyenesen letöltöd és szabadon használhatod.

Onnantól hetente-kéthetente kapsz tőlem olyan gondolatokat is, amiket máshol nem is mindig osztok meg — és elsőként értesülhetsz, ha indul valami (esemény, program).

Kurvára nem ezt vártad, ugye?

Nem lett jobb, üresség van és nem látod merre tovább...lehet, hogy túl vagy egy szakításon, egy nagy lezáráson és úgy gondolod, hogy a gyászon is.

Az újrakezdésben üresség van. Kurvára nem ezt vártad, nem ezért dolgoztál és mentél végig az egészen.

Viszont gondolje bele: a harcnak vége. A mindennapi korábbi intenzív fájdalom csendesedik. Csökken a belső feszültség és űr marad utána. Mi van, ha ez természetes lelkiállapot? Egy tranzitzóna.

Ez nem a gyógyulás hiánya vagy egy elbaszott hely az utadon, hanem egy átmeneti tér, ahol a régi élet megszűnt, az új pedig még nem formálódott ki. Na jó, ez tényleg tud egy elbaszott helynek érződni, hiszen frusztráló és talán ijesztő is ez az üresség.

Eddig lefoglaltad magad, hogy a hiányt elfedd, túlélőben voltál. Most meg nincs iránytű. Meginog minden, aminek hitted magad, hiszen az elvesztett kapcsolat vagy helyzet a részed volt.

Ezt ne akard kitölteni, ne akard lefojtani, különben a lelki munka félbeszakad. Ez még része a folyamatnak. Ne az egész új életet akard megtervezni.

Lehet egyszerre gyászolni a régit és nyitni a jelen felé. Ne akarj kiugrani belőle. Közben érezheted úgy, mintha nehéz lenne a mellkasod, gyenge lennél, vagy mintha egy buborékban léteznél, ahol tompák az ingerek. Ez az idegrendszer reakciója túlélési üzemmód után.

Emlékszem mikor ilyen helyzetekben voltam, rögtön ki akartam tölteni és „túlleni” rajta, de ennek van egy természetes ritmusa.

Szóval talpak a földre, légzés mélyre, lazán, feszítsd a tenyereket a falnak, kicsit told és érezd meg, hogy a tested itt van és az üresség ellenére is megtart.

Vagy érezd meg a szék támláját a hátad mögött. Engedd meg magadnak, hogy neked ne kelljen most tartani semmit. A szék megtart.

Minden rendben, elbírod a természetes kifutását. Addig is mikrolépések, apró új szokások, reflektálás, meditáció, mozgás, kapcsolódás másokkal.

Innen visszanézve néha hiányoznak azok a célmentes, üres helyek, idők, amikben talán árnyékban, de szabadság és lehetőségek is vannak.

fans

A sötéttel, a fáradtsággal, az egóval, a többiekkel és a saját sebezhetőségünkkel nem könnyű szembenézni.

Mindenki, aki részt vett ezen az éjszakai túrán, ezen a férfikörön, lépett magáért. Végigjött velünk az éjszakán, adta a bizalmát a többieknek és nekünk, hogy kísérjük, ezen a belső úton, amit a kint megtett út tükrözött.

S, nem egyformán haladunk, de mind igazából csak centiket, talán millimétereket mozdulunk el az ilyen tapasztalásokkal. Mégis mind nagyon meghatározó.

Lehet, hogy valakinek a pirkadat előtti vaksötétben való csendes üldögélés az erdő közepén, a természet, a „vadon” hallgatása adta a legtöbbet.

Lehet, hogy valakinek a teljesítmény, hogy átkeltünk az éjszakán, a hegyen, az erdőn egy helyenként nehéz terepen.

Másnak a többiek megosztásai mutatták meg, hogy nincs egyedül a nehezeivel.

Valakinek talán az, hogy végre kimondhatta, amit teherként cipelt és talán soha nem akarta kimondani, most könnyíthetett ezen.

Volt, akinek az éj sötétjébe a teste mélyéről kiordított elengedés gyakorlat a szikla szélén hozott könnyülést.

Nekem a kaland és a megerősítés, hogy jó eltérni a megszokottól, a „mit illik” kondícionáltságától, menni a különleges, igaz, önazonos felé és megkérdőjelezni, hogy társadalmilag-, spirituálisan-, dharmikusan-, mit kellene követni az odapasszoló szuperegónk szerint.

Meg az alázat, hogy ezek a férfiak ránk bízták magukat és együtt valami fontosat teszünk épp.

Meg, hogy ér lelassulni és néha ér félni a sötétben, attól még bátran megyünk tovább…és ér, szabad, jó élni!

Hol voltam én fasz?

Nehezen rálátható, belátható. Mi az, amit nem veszek észre, ahol lehet, hogy én vagyok a tettes és baromira nem az áldozat?

Talán a legnehezebb része az önreflexiónknak, hogy a saját gyarlóságunkkal szembenézzünk.

Azt könnyen észreveszem hol nem volt elég a másik a párkapcsolatban, hol volt velem szemét, hol árult el, hol rúgott belém.

Könnyen belemehetünk a szüleink hibáztatásába is, hogy miattuk tartunk ott, ahol tartunk.

Meg a körülmények miatt. Meg másoknak könnyebb.

Aztán könnyen el is kezdhetjük magunkat felmenteni, talán még a gyerekkorban jól bevált mágikus gondolkodás is szépen beindul:

„Biztos tanítani akart valamit az élet”, „biztosan valami sokkal jobb vár rám”, „így kellett lennie”, „előző életeim miatt kell valamit még lerónom a sorsnak”, „hogyan lehetne ez ennél is jobb”... stb.

Kommentben hozhatod a sajátodat, hogy Te mivel mented fel magad és várod, hogy valaki megmentsen, a jutalom megtaláljon.

Én például azzal, hogy „én csak jót akarok”. Annyi, hogy az én „jóm” mögött más van és lehet, hogy másnak ez baromira nem a jó.

Az én „jóm” mögött félelem van, hogy nem érem el azt, amit hajtok. Azt az érzést, ami valahogy nem tud betöltődni és azt sem tudom, hogy mi az konkrétan, csak érzem, hogy néha jutok a közelébe, amikor érzem, hogy teljesen elengedhetem magam, a másik megtart. Egy paradicsomi állapot, egy idilli, gyermeki hely, ahonnan még nem voltam készen eljönni...talán.

Ehelyett dominánsan rátoltam az akaratom a partnereimre a kapcsolataimban, nem hagyva nekik teret, hogy teljesen önmaguk lehessenek, beletoltam őket abba, hogy végül elforduljanak, bántsanak és lehessek én az áldozat...hiszen én csak jót akartam...ja, tettesből. A saját félelmeimet rájuk raktam és azt éreztettem velük, hogy nem elegek számomra.

Hiszen az én paradicsomi állapotom, a tudattalan belső narratívám szerint akkor érhető el (talán), ha minden úgy van, ahogy én szeretném, így jön a kontroll kifelé, befelé.

S, ennek itt nem mártírkodás a lényege, ezek az én belső folyamataim szösszenetei...nem is kell, hogy értsd.

A lényeg itt a pofátlan, őszinte belátás és felelősségvállalás, szembenézés azzal, amit nem akarok magamból meglátni és még kevésbé akarom, hogy mások lássák. Árnyékok, vakfoltok, gyermeki részeim. Amíg ez nincs, addig maradunk gyerekben, addig lehasítjuk a valóságunk egy részét és nem érjük el a teljességet, a vágyainkat hosszú távon.

Addig nem állunk benne tisztán, teljesen az életünkben, addig tudattalanul is leszabotáljuk, hogy boldogok, gazdagok, önfeledten szerelmesek legyünk...

Ilyenekben megyek a saját terápiámon, ilyenekben tudlak Téged is kísérni a saját önismereti utadon. Írj üzenetet, ha érzed az erőt, hogy ezekben elindulj magadban.

Nem a "balhé" teszi tönkre a kapcsolatot

A kapcsolódás ellentéte nem a konfliktus. Nem az, hogy akkor rosszban vagyunk és távolság van. Nem a “balhé”, a vita teszi tönkre a kapcsolatot.

Hanem a valótlanság.

Nem szerethetnek azért, aki vagy, ha közben elrejted, ki vagy. Ezt olvasd el mégegyszer.

Amikor a felszínen mást mutatsz csak azért, hogy ne veszítsd el a másikat. Képzeld el, amikor egy első randin olyat mutatsz magadról, ami nem is igaz, hogy maradjon remény a folytatásra, a kapcsolat kibontakoztatására.

De a mindennapokban nem viheted ezt sokáig. Ha igen, akkor a maszkodba csábítod be a másikat, Téged pedig nem lát. Így hogyan is szerethetne? Ez egy borzasztó magányos hely, a végtelen csapda.

A gyógyulás egyik legfontosabb része:

Visszavenni azt a valóságot, amit mások kedvéért levágtál magadról.

„Szívből élni” nem azt jelenti, hogy mindig béke van és hálagömbként magasan rezegsz állandóan.

„Szívből élni” azt jelenti, hogy kiállsz azért, amiben hiszel.

Kiállsz a szükségleteidért és az értékeidért.

A saját igazságodat élni azt jelenti:

Nincs szakadék aközött, amit érzel…

…amit mondasz…

…és amit teszel.

Ez tesz önazonossá. Ez tehet magabiztossá is, ha megtanulod idegrendszeri szinten elbírni azt, hogy ezzel nem mindenkinek mész át a szeretetszűrőjén és ez bizony baromi nagy szorongást tud hozni. Ehhez neveljük fel magunkat az önismereti úton.

A saját igazságodat élni azt jelenti, hogy feltétel nélkül jelen vagy mindazzal, ami él benned.

A testedben. Az idegrendszeredben. Nem fejben, hanem érezve és konténerezve magad.

Minél mélyebben kapcsolatban vagy az érzéseiddel, annál mélyebben kapcsolatban vagy a saját igazságoddal.

A krónikusan feszült test mögött krónikusan elfojtott igazságok vannak.

A tested emlékszik minden pillanatra amikor túl sok voltál annak, akinek elégnek kellett volna lennie neked.

A szeretet legmagányosabb formája amikor a maszkodat szeretik miközben a valódi éned csendben éhezik.

Ha ezekre férfiként néznél rá egy kalandos, különleges "setting"-ben, csekkold az első kommentet.