Belső Kert - György-Mózes Enikő

01/10/2026

Az első Sokkarú nő alkalom után azt éreztem: ezt mindenképpen folytatni szeretném. 🌿

Nagyon jó volt együtt gondolkodni arról, mennyi mindent tartunk egyszerre kézben, és közben milyen könnyű saját magunknak valahová a lista végére kerülni.

Októberben ezért újra találkozunk, egy kicsit másképp.

Most négy kérdés mentén haladunk:
- Mit tartok?
- Miért tartom?
- Hol vagyok mindebben én?
- És mi az, amit talán már letehetnék?

Beszélünk a szerepeinkről, a láthatatlan mentális terhekről, a tanult működéseinkről, a határainkról és arról a bűntudatról is, ami néha éppen akkor jelenik meg, amikor magunknak is szeretnénk helyet adni.

Lesznek önreflexiós kérdések és gyakorlatok is, hogy ne csak beszéljünk róla, hanem mindenki egy kicsit a saját életére tudjon ránézni.

🌿 Sokkarú nő – Amikor túl sok mindent tartasz kézben
📅 2026. október 22. 17:00–18:30
📍 Kengu Fejlesztőház, Budapest
💳 9 000 Ft/fő

Nem az a kérdés, hogy mennyit bírsz el.
Hanem hogy mindazt, amit elbírsz, valóban neked kell-e cipelned.
👉 Részletek és jelentkezés:

Munka, család, gyerekek, szervezés, határidők, mások igényei – és közben valahol ott vagy te is.

30/09/2026

Emlékszem erre a pillanatra. 😊

A barátnőimmel töltöttünk együtt egy csodás napot. Szerettem volna az alkalomhoz illően megjelenni, és úgy éreztem, ehhez a magassarkú is dukál.

Alapvetően szeretem a magassarkút. Azt, ahogyan megváltozik benne a tartásom, ahogyan nőiesnek, magabiztosnak érzem magam.

De ahogy most nézem ezt a képet, eszembe jut, mennyi mindent jelképezhet egy ilyen ikonikus darab.

Magabiztosságot, eleganciát, erőt. És olykor megfelelést, elvárásokat is. Azt az összeszedettséget, amit akkor is mutatni próbálunk, amikor belül már elfáradtunk. Olyan erőt, amelyből aznapra talán alig maradt, de még próbálunk úgy tenni, mintha mindenre jutna.

A táskámban mindvégig ott lapult a kényelmes cipő is. Egy kis biztonsági tartalék, ha elfáradnék, vagy már nem esne jól magassarkúban sétálni.

Aztán egy idő után már arra vágytam, hogy kényelmesen tudjak sétálni, és a barátnőimre figyeljek a sajgó lábam helyett. (Azt hiszem, sok nőtársam ismeri azt a kellemetlenül bizsergő érzést🫣). Úgyhogy az utca közepén cipőt cseréltem. Egyik barátnőm mosolyogva örökítette meg ezt a pillanatot. 😊

Bárcsak mindig ilyen egyszerű lenne a váltás…

Az életben sokszor nehezebb észrevenni, hogy választhatunk máshogy is. Különösen akkor, ha már sok időt, energiát tettünk valamibe, vagy megszoktuk, hogy mindenáron kitartunk. Ilyenkor könnyen úgy érezzük: ha egyszer elindultunk, végig kell csinálnunk ugyanúgy.

Pedig közben változhatnak az igényeink, a körülményeink, és az is, hogy mennyi erőnk van.

Van, hogy a másik lehetőséget még nem látjuk, vagy segítség kell ahhoz, hogy élni tudjunk vele. Néha csak egy apró döntés fér bele: lassítani, segítséget kérni, kimondani, hogy ez így már túl sok.

Nekem most a kényelmes cipő ezt jelképezi. Hogy figyelhetek magamra, és változtathatok azon, ami már kényelmetlen. Akkor is, ha eredetileg máshogy terveztem. Akkor is, ha a magassarkú jobban illik a ruhámhoz.

Mert az is számít, hogy én hogyan érzem magam benne.

28/09/2026

Sokszor pontosan tudod, hogy rosszul esett valami. Még azt is tudnád, hogyan mondd el. Aztán elképzeled a másik arcát, a magyarázkodást, az esetleges vitát, és inkább lenyeled.

A megfelelésnek ez a része kívülről alig látszik. A másik talán észre sem veszi, hogy történt valami. Te viszont még órákkal később is gondolatban fogalmazod azt a mondatot, amit akkor nem mondtál ki.

Érdemes megfigyelni: amikor inkább hallgatsz, mitől szeretnéd megóvni a kapcsolatot, és mi marad közben benned?

Foglalj egy időpontot, nem kötelez semmire :) https://belsokert.hu/idopontfoglalas/

24/09/2026

Sokszor nem az történik, hogy nem tudjuk, mit szeretnénk. Egyszerűen olyan gyorsan bekapcsol az alkalmazkodás, hogy a saját válaszunkig már el sem jutunk.

„Nekem mindegy.”
„Ahogy nektek jó.”
„Válasszatok ti.”

Ezek önmagukban teljesen hétköznapi mondatok. De ha szinte mindig te vagy az, akinek mindegy, érdemes néha feltenni magadnak egy másik kérdést:

Tényleg mindegy, vagy csak könnyebb alkalmazkodnom, mint kimondanom, hogy én mit szeretnék?

Neked mennyire könnyű kimondani, ha valamihez van kedved , vagy éppen nincs? 😊

23/09/2026

Sokszor nem maga a „nem” kimondása a legnehezebb.

Hanem az, ami utána történik bennünk.

Klienseknél gyakran látom, hogy már meghoztak egy teljesen jogos döntést, jelezték is a másiknak, mégsem tudnak megnyugodni. Figyelik a választ, a hangnemet, azt, hogy került-e pont a mondat végére, rövidebb volt-e a szokásosnál. És ha valami egy kicsit más, már indul is a gondolat: „Biztos megbántottam.”

Ilyenkor sokszor nem is azt próbáljuk kideríteni, hogy a másik valóban haragszik-e. Inkább gyorsan szeretnénk megszüntetni azt a kellemetlen érzést, hogy talán csalódást okoztunk.

Ezért jön a plusz magyarázat, a mentegetőzés, vagy akár az is, hogy legközelebb inkább igent mondunk.

Pedig fontos különbség van aközött, amit a másik valóban mondott, és amit mi a reakciójába beleolvastunk.

Te is kaptál már olyan „Rendben.” üzenetet, amit legalább háromféleképpen elolvastál? 😅

23/09/2026

A megfelelésre ritkán tanítjuk tudatosan a gyerekeinket. Sokszor egyszerűen azt látják, hogyan bánunk mi a saját hibáinkkal, mit érzünk, ha valaki elégedetlen velünk, és mennyire nehéz kimondanunk: „Most ez nem sikerült, de ettől még rendben vagyok.”

Ha egy anya maga is attól tart, hogy csalódást okoz, különösen nehéz nyugodtan végighallgatnia a gyerekét, amikor az valamit nem mert megtenni. Ismerős az érzés, és rögtön szeretné megkímélni tőle.

Pedig a megfelelés körét nem kell egyetlen tökéletes mondattal megtörni. Már az is számít, ha észrevesszük magunkban a sürgetést, és adunk időt a gyereknek arra, hogy elmondja, mi történt benne.

Lehet, hogy közben magunkra is ráismerünk egy kicsit.

22/09/2026

Az elmúlt napokban ellepték a közösségi médiát a nyolcvanas éveket idéző képek. Óriási hajak, neon színek, farmerdzsekik, bajuszok.

Én is elkészítettem néhány ilyen képet magamról, és közben azon kezdtem gondolkodni: vajon tényleg maga a nyolcvanas évek hiányzik nekünk ennyire?

Én 1986-ban születtem, így valódi emlékeim erről az időszakról alig lehetnek. Mégis mindig szerettem hallgatni a történeteket a házibulikról, a spontán találkozásokról, a zenékről és arról, amikor még teljesen természetes volt, hogy valakit órákig nem lehetett elérni.

Aztán elkezdtem utánanézni annak is, mit mutatnak erről az adatok és a kutatások.

Lehet, hogy nem is maga a korszak hiányzik. Hanem valami abból, ahogyan akkor jelen voltunk egymás életében.

Mit hiányolunk valójában a 80-as évekből?

A teljes cikket itt tudod elolvasni:
https://belsokert.hu/2026/09/22/mit-hianyolunk-valojaban-a-80-as-evekbol/

16/09/2026

Az, hogy még elvégzed a feladataidat, nem feltétlenül jelenti azt, hogy jól is vagy.

Néha érdemes nemcsak azt megkérdezni magadtól, hogy „bírom-e még”, hanem azt is: mennyi erőmbe kerül így működni? Mi marad el miatta? A pihenés, a türelmem, a figyelmem vagy éppen az, ami nekem lenne fontos?

A túlterheltség sokszor nem akkor kezdődik, amikor már nem tudsz továbbmenni. Lehet, hogy jóval korábban jelen van – csak közben megtanultál együtt működni vele.

Ha szeretnéd tudatosabban végignézni, mennyire érinthet a kimerültség, a tesztet megtalálod a hozzászólások között, illetve eléred ezen a linken is : https://belsokert.hu/mennyire-vagy-kimerulve-valojaban-ingyenes-onreflexios-teszt/

16/09/2026

Egy helyre gyűjtöttem mindazt, amiért a legtöbben a Belső Kert oldalára érkeztek.

Ha szeretnéd végignézni, mennyire terheltek túl az elmúlt hónapok, ott találod az idegrendszeri kimerültség tesztet.

Ha már nemcsak olvasnál róla, hanem beszélnél is arról, miért nehéz megállnod, segítséget kérned vagy nemet mondanod, ott tudsz jelentkezni díjmentes első konzultációra.

És ugyanott találod az aktuális csoportokat, programokat, cikkeket és a Belső Kert közösségi felületeit is.

Minden egy helyen:

👉

Kevesebb megfelelés - Több önazonosság - Közelebb önmagadhoz