Monori Györgyi Intimitás Mentor & NLP Practitioner

„Gyorsabban.” „Lassabban.” „Hagyd abba.” „Ne így.” „Fordulj meg.” „Csináld már.” „Miért csinálod ezt?” „Nem látod, hogy ez így nem jó?” – Ha így beszélsz a másikhoz együttlét közben, ne csodálkozz, ha egyszer csak megölöd a vágyat.

Természetesen nem arról beszélek, hogy ne mondd el, mi esik jól. Sőt. Fontos, hogy tudjuk jelezni, mire vágyunk, mit szeretünk, mit nem szeretünk, mit szeretnénk másképp. A határainkat pedig mindig jogunk és lehetőségünk van kimondani.

De van különbség aközött, hogy vezeted a másikat, és aközött, hogy irányítod, kritizálod vagy lekezeled.

„Kicsit lassabban kérlek, mert ez most nagyon jó.”
„Maradj még így egy kicsit.”
„Nekem ez most ez nem annyira kényelmes, próbáljuk meg máshogy kérlek.”

Ezekben van kapcsolat. Van bizalom. Van együttműködés. A másik nem azt érzi, hogy vizsgázik, hanem azt, hogy segítesz neki közelebb kerülni hozzád.

Egészen más érzés viszont, amikor az intimitás közepén folyamatosan utasítások, türelmetlen felszólítások, szemrehányások és kritikák érkeznek. Mert ilyenkor a másik ember egy idő után már nem arra figyel, hogy mit érez, hanem arra, hogy vajon jól csinálja-e.
És abban a pillanatban valami nagyon fontos történik: a jelenlétből, teljesítés lesz.

A vágy pedig valljuk be őszintén, nem szereti a teljesítménykényszert.
Nem szereti azt sem, ha valaki úgy érzi, hogy folyamatosan értékelik, javítják, kritizálják vagy sürgetik. Mert lehet, hogy a másik szándéka pusztán az, hogy „segítsek neki megérteni, mire van szükségem”, de ha ezt bántó, türelmetlen vagy lekezelő módon teszi, annak egészen más lesz a hatása.

Egy férfi ilyenkor könnyen leblokkolhat. És igen, előfordulhat, hogy egyszerűen nem működik tovább úgy a teste, ahogy szeretné. Nem azért, mert nem kívánja a nőt. Nem azért, mert nincs vonzalom. Hanem mert a fejében egyik pillanatról a másikra megjelenik a kérdés: „Jól csinálom? Elég jó vagyok? Megint elrontottam?” És ahol megjelenik a szorongás, ott nagyon nehéz jelen lenni a vágyban.

De ugyanez egy nővel is megtörténhet. Lehet, hogy egy idő után egyszerűen bezár, elveszíti az izgalmat, feszültté válik, vagy azt mondja: „Jó, akkor inkább hagyjuk.” Nem büntetésből. Hanem mert egyszerűen eltűnt az a lelki tér, amelyben még biztonságban tudott volna átadódni.

Az intimitásban ugyanis elképesztően vékony a határ a „segíts nekem, hogy jó legyen” és a „csináld már végre jól” között.

Lehet kérni. Lehet vezetni. Lehet jelezni. Lehet nemet mondani. Lehet megállítani valamit. Lehet elmondani, mire vágyunk.

De közben nem kell a másikat megszégyeníteni.

Mert a sz*****is intimitásban nem két tökéletes ember találkozik, akik hibátlanul végrehajtanak egy koreográfiát, hanem két érzékeny ember, akik testileg és lelkileg is sokkal védtelenebbek, mint a hétköznapokban.

Ebben a helyzetben viszont, a stílus nem részletkérdés.
A hangod, a tekinteted, a türelmed, a szavaid mind azt üzenik a másiknak: „biztonságban vagy velem”, vagy azt, hogy „teljesítened kell”.
Az egyikből vágy születik. A másikból sokszor védekezés.

Úgyhogy legközelebb, amikor valamit másképp szeretnél, nem az a kérdés, hogy szabad-e elmondanod.
Persze, hogy szabad. Hanem az, hogy közelebb akarod-e hívni magadhoz a másikat, vagy csak azt akarod, hogy végre jól csinálja.

Mert a kettő nagyon nem ugyanaz.

Szeretettel:
Györgyi ✨

Egyéni vagy páros konzultáció miatt, keress bizalommal:
📞+36309280846

Férfi: Szivem, kérsz valamit a benzinkútról?
Nő: Nem, semmit.
Férfi: De biztos?
Nő: Igen, biztos!

A férfi kiszáll, bemegy, kifizeti a tankolást, vesz magának egy vizet, és visszaül az autóba.

Nő: Hoztál valamit nekem?
Férfi: Nem. Azt mondtad, hogy nem kérsz semmit.
Nő: Jó, de azért hozhattál volna valamit…

És itt csúszik el az egész. A férfi azt hallja, amit a nő mondott. A nő pedig azt várja, hogy a férfi azt is értse, amit ő valójában gondolt mögötte. 🤷‍♀️
De mivel ez nem történt meg, jön a csalódás, szomorúság, elégedetlenség, megsértődés.

Az igazság az, hogy valójában nem is a csoki, üdítő, péksüti, rágó az ami hiányzik. Hanem az, hogy „ha igazán ismernél, tudnád, hogy jól esett volna, ha meglepsz vele”. Hogy „akkor érezném, hogy gondoltál rám”. Hogy „nem kellett volna megkérdezned, magadtól is tudnod kellett volna”.

A férfi pedig ül, és valószínűleg csak annyit gondol: de hát megkérdeztelek. Kétszer is. Te mondtad, hogy nem kell semmi.

Pontosan az ilyen apró helyzetekben látszik, mennyire másképp tudunk működni. Az egyik fél azt gondolja: „Ha szeret, úgyis tudja.”
A másik pedig azt: „Ha valamit szeretnél, mondd el.”

Az egyik szeretné, ha a másik magától észrevenné. A másik pedig nem érti, miért kellene kitalálnia valamit, amit a párja konkrétan az ellenkezőjeként mondott ki.

Persze, milyen jó érzés, amikor a másik kérés nélkül is tudja, mire vágyunk. Amikor emlékszik a kedvenc csokinkra, és egyszer csak ott van az ülésen. Amikor meglát valamit, és eszébe jutunk róla.

De ezek legyenek kedves gesztusok, ne pedig szeretetvizsgák!!!

Mert nagyon könnyű belecsúszni abba, hogy kimondunk valamit, közben teljesen mást várunk, aztán megsértődünk, amikor a másik a kimondott szavaink alapján reagál.

Hiszen, ha egyszer azt mondom, hogy „nem kérek semmit”, akkor nem várhatom el, hogy a másik mégis kitalálja, mire vágyom. Nem az a dolga, hogy a kimondott „nem” mögött megkeresse az elrejtett „de”-t.

Lehet, hogy jól esett volna. De ezt nem tőle kell elvárni, hanem nekünk kell megtanulnunk kimondani.
Mert tudjátok…, a párunk nem gondolatolvasó.

Valószínűleg a kapcsolatunknak sokkal többet adunk azzal, ha végre kimondjuk:
„Nem kérek semmit… de ha látsz valami finomat, gondolj rám.” ❤️

Szeretettel:
Györgyi ✨

Ha úgy érzed, elakad a kommunikáció, vagy szeretnéd jobban érteni a női–férfi különbségeket és működéseket, keress bizalommal:
📞+36309280846

Ahogy a nap sem süt mindig, úgy az eső is teljesen természetes velejárója az életnek. Ha tetszik, ha nem, vannak borúsabb napok, amikor elered, és nem tudjuk meddig, de esik. Nem tudjuk, és nem is kellene megállítani, hiszen oka és célja van a jelenlétének.

Az emberek mégis valahogy másképp működnek egymással.

A szomorúság, a bánat, a sírás ugyanúgy természetes része annak, hogy emberek vagyunk, mégis, amikor valaki, akit szeretünk, nehéz időszakon megy keresztül, vagy csak sír, szomorú, dühös, csalódott, szinte ösztönösen megpróbáljuk megszüntetni ezt az állapotot. Szeretnénk kirángatni abból, amiben van, mert "rossznak" gondoljuk. Meg akarjuk nyugtatni, motiválni, inspirálni, elterelni a figyelmét, történeteket mesélni neki, megnevettetni, programot szervezni, és minél hamarabb visszahozni abba az állapotba, ahol már „jól van”.

Mert szeretjük. És mert nehéz látni, ha valaki, aki fontos nekünk, szenved, nincs jól, bánatos.

Csakhogy az érzéseinknek helye van az életünkben, nem ok nélkül jelennek meg. Nem feltétlenül azért érezzük őket, hogy azonnal meg is szabaduljunk tőlük. Mert néha pont ezek az érzések visznek előre, segítenek nekünk túl lépni, feldolgozni, rájönni, jobban lenni. Nem minden szomorúságból kell valakit kirángatni. Nem minden könnycsepp mögött van egy gyorsan megtalálandó megoldás. Néha egyszerűen csak ott kell lenni.
Figyelmet adni. Teret adni. Időt adni. Meghallgatni anélkül, hogy rögtön válaszokat keresnénk. És talán a legnehezebbet: elfogadni azt, amit a másik éppen érez, még akkor is, ha mi magunk nem éltünk át hasonlót, vagy nem teljesen értjük, miért fáj neki ennyire.

Nem kell ugyanazt éreznünk ahhoz, hogy elfogadjuk az ő érzéseit.

Elég lehet annyi, hogy nem akarjuk elvenni tőle a szomorúságát. Nem akarjuk siettetni. Nem akarjuk rábeszélni arra, hogy legyen jobban. Csak ott vagyunk mellette, és éreztetjük vele, hogy nem kell egyedül átmennie rajta. Ez az egyik legnagyobb ajándék, amit annak adhatunk, akit szeretünk: hogy nemcsak akkor vagyunk mellette, amikor süt a nap, hanem akkor is, amikor elered az eső.

Mert ahogy az eső után sem várjuk el az égtől, hogy soha többé ne boruljon be, úgy egymástól sem kell elvárnunk, hogy mindig erősek, vidámak és rendben legyünk.

Néha csak arra van szüksége a másiknak, hogy mellette legyünk, hogy figyeljünk rá és meghallgassuk őt!🤍

Szeretettel:
Györgyi ✨

Mikor lesz egy férfi „elég férfi”?

A minap hallottam egy mondatot egy férfitól, amiben a párja azt mondta neki:
„Kezdesz már férfias lenni, de még van hova fejlődnöd.”

Szerintem ez a mondat többet ártott mint használt, de ugyanakkor felmerült bennem egy kérdés is: mitől lesz valaki férfi, és mitől válik egy férfi azzá a férfivá, aki lenni szeretne?

Mert azt gondolom, hogy két dolgot nem érdemes összekeverni. Egy férfi férfinak születik.
De férfivá érni, fejlődni, felelősséget vállalni, megtalálni önmagát és felépíteni a saját karakterét egy út. De ezen az úton nagyon nem mindegy, hogy milyen alapokat kap.
Milyen mintákat látott gyerekként. Milyen szavakat hallott magáról. Milyen elvárásokkal találkozott. Kapott-e bizalmat. Bátorították-e.
Megtanították-e felelősséget vállalni.
Volt-e előtte olyan férfiminta, amiből építkezhetett.

Hiszen a személyiségünk nem a semmiből alakul ki. Tégláról téglára épülünk. És sokszor nem is az a kérdés, hogy milyen embernek születtünk, hanem az is, hogy milyen alapokra építkezhettünk életünk során.

Nőként természetesen nekem is vannak elképzeléseim arról, hogy számomra mi férfias és vonzó. Lehet ilyen a kiállás, a testtartás, a hangszín, bizonyos reakciók, a határozottság, a nyugodtság, a cselekvés, a felelősségvállalás vagy éppen az, ahogyan egy férfi jelen van mellettem.

De ezek az én preferenciáim. Nem egyetemes igazságok arról, hogy milyen egy „igazi férfi”.
Mert a férfiak is különbözőek.
Van, aki csendesebb és visszafogottabb.
Van, aki határozott és szókimondó.
Van, aki megfontolt és türelmes.
Van, aki gyorsan dönt és lendületes.
Van, aki precíz, más inkább spontán.
Van, aki nehezebben nyílik meg, és van, aki könnyebben kimutatja az érzéseit.

De ettől egyikük sem lesz kevésbé férfi.

Talán amikor megismerkedünk valakivel, nem az lenne a dolgunk, hogy a saját elképzelésünkre formáljuk őt. Hogy folyamatosan éreztessük vele, miben kellene másnak lennie ahhoz, hogy számunkra megfelelő legyen.

Természetesen lehetnek igényeink. Lehetnek határaink. Lehet, hogy bizonyos tulajdonságok fontosak számunkra egy társban.
De szerintem óriási különbség van aközött, hogy:

„Én egy ilyen férfi mellett érzem jól magam.”

és aközött, hogy:

„Neked ilyennek kell lenned ahhoz, hogy elég jó férfi legyél.”

Az első rólam szól.
A második már a másik ember értékét kérdőjelezi meg.

Ha egy férfi fejlődni szeretne, támogathatom. Ha vannak céljai, bízhatok benne, hogy képes elérni őket. Ha elakad, mellette állhatok. Inspirálhatom, bátoríthatom. De nem azért, mert „még nem elég férfi”, hanem azért, mert szeretem és tisztelem azt az embert, aki mellettem van, és hiszek benne.

Persze ez ugyanúgy igaz a nőkre is.

Van, aki lágy, finom, könnyed és visszafogott.
Van, aki kimért és nehezebben nyílik meg.
Van, aki karakán, szókimondó és erőteljes.

Attól még mindegyikük nő.
Talán nem az a kérdés, hogy „elég férfi vagy-e?” vagy „elég nő vagy-e?”
Hanem az, hogy önazonos vagy-e, és hajlandó vagy-e fejlődni abba az irányba, amivé te magad szeretnél válni.

Mert nem hiszem, hogy az lenne a szeretet, amikor valakit folyamatosan próbálunk átformálni arra, amilyennek mi szeretnénk látni.
Szerintem a szeretet inkább az, amikor meglátjuk, ki van előttünk, és eldöntjük, hogy ezt az embert tudjuk-e szeretni, tisztelni és elfogadni úgy, ahogy van.

Hiszem, hogy nem minden férfinak kell ugyanolyannak lennie ahhoz, hogy férfi legyen, és nem minden nőnek kell ugyanolyannak lennie ahhoz, hogy nő legyen.

Szeretettel:
Györgyi ✨

Egyéni vagy páros online, videóhívásban történő konzultációra, ezen a telefonszámon tudsz jelentkezni👇
📞 +36309280846

Lehet, hogy nem is azzal a férfival vagy elégedetlen, akit választottál. Lehet, hogy azzal vagy elégedetlen, amit annak idején te magad választottál benne.

Mostanában egyre több olyan nővel találkozom, aki elégedetlen a párkapcsolatával. Azt érzi, hogy túl sok minden van rajta. Hogy a férfi nem veszi észre az otthoni munkát, nem szervez programokat, nem gondolkodik előre, nem egy kimozdulós tipus, nem foglalkozik azzal, hogyan oldják meg a gyerekek felügyeletét, ha betegek, vagy el akarnak menni valahová. Egyszerűen minden rá marad. Eközben pedig egyre nagyobb benne a hiány, a fáradtság és az elégedetlenség.

Ilyenkor a legtöbben azt mondják nekem: „Kivagyok, elegem van, boldogtalan vagyok. Nézd meg, olyan, mintha még egy gyerekem lenne, nem érzem azt, hogy lenne mellettem egy társ!”

Én pedig ilyenkor szoktam javasolni nekik, hogy tegyék fel maguknak a következő kérdést: miért pont ezt a férfit választottam?

Mert az a helyzet, hogy amit ma problémának látunk, az sok esetben nem tegnap jelent meg. Ott volt már az elején is, csak akkor még nem ugyanazt jelentette.

Nem volt túl határozott? Lehet, hogy akkor azt mondtuk: „Jaj, de jó, nem akar irányítani.”

Nem állt bele a konfliktusokba? „Végre egy békés férfi, nem kell mellette állandóan harcolni.”

Ránk hagyta a döntéseket? „Milyen jó, hogy megbízik bennem.”

Nem szólt bele semmibe? „Milyen felszabadító, hogy nem akar kontrollálni.”

Nem akart folyton programozni? „Milyen jó érzés, hogy elég neki az én társaságom!.”

Lehet, hogy nem egyszerűen egy „jófej, alkalmazkodó, békés” férfit választottunk, hanem pontosan azt a dinamikát, ami valamiért pont az ellenkezője volt annak amit otthon láttunk, tapasztaltunk, és biztonságosnak tűnt számunkra.
Mert ha valaki például egy olyan közegből jön, ahol sok volt a konfliktus, a bizonytalanság, a kontroll, a kiszámíthatatlanság, a hangos szó, akkor nagyon könnyű azt hinni, abban bízni, hogy a konfliktusmentes férfi a biztonság.

Csakhogy a konfliktuskerülés és a béke nem ugyanaz. Az alkalmazkodás és a felelősségvállalás sem ugyanaz. Az, hogy valaki nem kontrollál, még nem jelenti azt, hogy jelen van. És az sem biztos, hogy az a férfi, aki mindent ránk hagy, azért teszi, mert ennyire bízik bennünk. Lehet, hogy egyszerűen nem akar dönteni, felelősséget vállalni, kezdeményezni.

Csakhogy ami az elején sokszor kényelmes, kiszámítható és biztonságos, később terhessé, idegesítővé és fullasztóvá válhat.
Érdemes elgondolkodni azon, hogy ugyanaz, amit évekkel korábban még értéknek láttunk, hogyan kezd hiánnyá válni bennünk:
A „nem szól bele” már úgy hangzik: „nem érdekli”.
A „rád bízza” már úgy: „mindent nekem kell csinálnom”.
A „békés” már: „nem lehet vele semmit megbeszélni”.
A „nem kezdeményez” pedig: „miért nekem kell mindig mindent kitalálnom?”

Ilyenkor akaratlanul is, de könnyű áldozatnak lenni. Ezért hasznos lehet kicsit távolabbról rálátni a saját működésünkre. Nem csak azt látni, mit és hogyan csinál a másik, hanem azt is, hogy én mit választottam akkor, és miért?

Nem azért, hogy magunkat hibáztassuk.
Nem azért, hogy azt mondjuk: „Megérdemlem.”
Hanem azért, mert ha valamiben nekünk is volt szerepünk, akkor van szerencsére mozgásterünk is.

Mert lehet, hogy nem az a legfontosabb kérdés, hogy „Miért ilyen a férjem, a társam?”, hanem az, hogy „Miért volt nekem ez a működés valaha vonzó? Miért éreztem ezt biztonságosnak? Mit nem akartam akkor meglátni? És mi az, amit most már nem akarok tovább ugyanígy csinálni?”

Mert olyan nincs, hogy rossz férfit választottunk!!! Olyan viszon van, hogy olyan férfit választottunk, aki pontosan azt adta, amire akkor azt hittük, hogy szükségünk van.

Sokszor csak később derül ki, hogy amire akkor vágytunk, hosszú távon egyszerűen már nem passzol hozzánk. De az igazi fordulópont szerintem ott kezdődik, amikor nemcsak a másikat hibáztatjuk azért, ami ma fáj, hanem merünk ránézni a saját választásainkra is.

Mi volt a döntéseink mögött? Félelmek, bizonytalanságok, a biztonság iránti vágy, korábbi tapasztalatok, hiányok. Ugyanis rengeteg minden alakítja, hogy kit és mit választunk. Minden választásnak pedig megvan a maga következménye és velejárója is.

Az önismeret néha rohadt kényelmetlen.

Különösen akkor, amikor már nem olyan egyszerű azt mondani, hogy „nekem milyen férfi jutott”, mert elkezded meglátni a saját részedet is a történetben.
A kulcs ugyanis sokszor benned van. Ha te változol, máshogyan választasz. Ha máshogyan választasz, mást engedsz közel magadhoz.

Talán nem az a kérdés, hogy milyen férfi jutott neked. Hanem az, hogy miért pont őt választottad. Mert onnantól már nem csak elszenvedője vagy a történetednek, hanem van kulcsod ahhoz is, hogy megváltoztasd.

Szeretettel:
Györgyi ✨

Ha szeretnéd megérteni, miért volt egykor jó az, ami ma már nem passzol hozzád, és készen állsz a változásra, akkor keress bizalommal:
📞+36309280846

Miért olyan nehéz bocsánatot kérni?

Megdöbbenve hallom egy-egy konzultáción, amikor valaki arról mesél, hogy a hosszú évek alatt meg tudná számolni egy kezén, hányszor kért tőle bocsánatot a párja. Fontos hozzátennem, hogy ez teljesen független attól, hogy férfiról vagy nőről beszélünk.

Ilyenkor mindig elgondolkodom: miért ennyire nehéz kimondani azt a néhány szót, hogy „Sajnálom. Bocsánat! Megbántottalak.”?

Talán azért, mert sokan olyan jelentést kapcsolunk a bocsánatkéréshez, aminek valójában semmi köze nincs magához a bocsánatkéréshez.

Azt gondoljuk, ha bocsánatot kérünk, akkor gyengék vagyunk. Hogy alulmaradtunk. Hogy akkor a másik nyert. Hogy ezáltal megalázkodunk előtte. Hogy elismerjük: ő jobb nálunk, neki van igaza, mi pedig rosszak vagyunk. Mintha azzal, hogy kimondjuk: „ebben hibáztam”, az egész személyiségünket minősítenénk.

Pedig nem erről van szó.

A bocsánatkéréshez szerintem sokkal inkább önreflexióra van szükség. Arra a képességre, hogy időnként megálljak, és ne csak azt nézzem, hogy a másik mit csinált velem, hanem azt is, hogy én mit tettem vele.

Hogy képes legyek meglátni magamat kívülről is.

Hogy elfogadjam: nem vagyok tökéletes. Én is hibázom. Én is mondhatok olyat, ami fáj. Én is tehetek olyat, amivel akár teljesen tudattalanul megsértem azt, akit szeretek. De ettől még nem vagyok rossz ember.
Ahogyan attól sem lesz kevesebb az értékem, ha ezt képes vagyok felismerni.

Amikor megbántom a másikat, a bocsánatkérésemmel nem azt mondom, hogy „te nyertél, én pedig vesztettem”. Nem azt mondom, hogy „te jobb vagy nálam”, és végképp nem azt, hogy „megalázkodom előtted”.

Hanem azt, hogy:
„Látom, hogy ez neked fájt.”
„Értem, hogy rosszul esett.”
„Lehet, hogy én máshogy működöm, mást gondoltam, mást éltem meg, de most megpróbálom meglátni a te oldaladat is.”

A legfontosabb pedig az, hogy:

„Nem az volt a szándékom, hogy bántsalak.”

A bocsánatkérés ugyanis nem feltétlenül arról szól, hogy egyetértek a másikkal abban, ahogyan ő látja a világot. Nem kell hozzá ugyanúgy működnünk, ugyanazt gondolnunk vagy ugyanúgy éreznünk.

Elég ahhoz, hogy képes legyek elismerni: ami nekem talán nem volt nagy dolog, az neki fájdalmas lehetett. És amikor ezt kimondom, tulajdonképpen közelebb lépek hozzá.
Nem feladom önmagam, hanem megmutatom magamból azt a részt, amelyik képes kapcsolódni. Képes felelősséget vállalni. Képes meghallani a másikat. Képes azt mondani: „Fontos vagy nekem annyira, hogy érdekeljen, mi történik benned.”

Talán érdemes lenne újragondolnunk, mit is jelent valójában bocsánatot kérni.

Mert a bocsánatkérés nem gyengeség. Nem vereség. Nem önfeladás. Nem megalázkodás.
Hanem sokszor éppen érettség, önismeret és szeretet.

Szeretettel:
Györgyi ✨

Páros vagy egyéni online, videóhívásban történő konzultációra, ezen a telefonszámon tudsz időpontot foglalni hozzám:
📞+36309280846

Sokszor azt hisszük, hogy a vágy csak akkor marad meg, ha előre, gondosan megtervezett “eseményeket” tervezünk, szervezünk. Egy különleges este, különleges helyszín, egy szépen megterített asztal, egy új ruha, szexi fehérnemű, egy randi, amikor végre van időnk egymásra. Közben meg, a vágy valójában sokkal hétköznapibb helyeken, és spontánabb pillanatokban bújik meg.

Például amikor nézem, ahogy mesél valamit, és közben teljesen belefeledkezik a saját történetébe. Látom, ahogy gesztikulál, ahogy felcsillan a szeme, ahogy nevet a saját poénján, vagy ahogy felhúzza az inge ujját. Nem csinál semmi különöset, és éppen ettől olyan vonzó. Egyszerűen csak önmaga, én pedig hirtelen azt érzem: hogy milyen szexinek látom őt.

Vagy amikor beszélgetünk, és van az a bizonyos hanglejtése, amiből pontosan tudom, hogy most játékos, kicsit provokál, kicsit flörtöl velem. Lehet, hogy a mondat önmagában teljesen ártatlan, mégis van benne valami, amit csak én értek. Egy félmosoly. Egy hosszabbra nyújtott pillantás. Egy „na, persze” olyan hangsúllyal, amitől máris egészen mást jelent az egész.

Ott vannak az érintések is. Amikor egy társaságban ülünk, mindenki beszélget, ő pedig egyszer csak a combomra teszi a kezét, vagy megsimítja a karom. Vagy amikor elmegy mellettem a konyhában, és menet közben végighúzza a kezét a derekamon. Amikor mögém lép, közel hajol, és ad egy puszit a nyakamra. Az egész két másodperc. Mégis ezektől megmozdul bennem valami.

Néha egyáltalán nem a külseje az, ami megfog, hanem az, ahogyan ő csinál valamit. Egy kézmozdulata, egy suttogása, egy magához húzása, egy hosszan rajtam felejtett tekintete.

Talán, a hosszú kapcsolatban nem az a legnagyobb kihívás, hogy időnként lenyűgözzük egymást, hanem hogy továbbra is észrevegyük a másikat. Ne csak azt lássuk, hogy ő az, aki mellettünk alszik, akivel bevásárolunk, akivel megbeszéljük, ki viszi el a gyereket, vagy mi legyen vacsorára. Hanem időnként újra meglássuk benne azt a nőt vagy férfit is, aki valamiért egyszer nagyon megtetszett.

Azt hiszem, a vágy egyik titka éppen ez a kíváncsiság. Hogy még mindig érdekeljen, mi van a másikban. Hogy legyenek olyan pillanatok, amikor nem a megszokott társat látjuk, hanem egy kicsit újra felfedezzük őt. Hogy legyenek saját kis jeleink, titkos nyelveink, olyan nézések, érintések, hangsúlyok és mozdulatok, amikről talán senki más nem tudná, hogy mit jelentenek, mi viszont pontosan értjük.

Mert lehet, hogy a szenvedélyt nem mindig visszahozni kell. Lehet, hogy sokszor egyszerűen csak észre kell venni, hogy még mindig ott van. Egy pillantásban. Egy érintésben. Egy félmosolyban. Abban, ahogy a másik felhúzza az ingujját, ahogy nevet, ahogy kimond egy bizonyos mondatot, ahogy odalép mögénk a konyhában, vagy ahogy ránk néz egy társaság közepén.

Nálatok megvannak ezek az apró “kapcsolók” még? Tudnál mondani akár olyan teljesen hétköznapi mozdulatot, mondatot, nézést vagy érintést, amitől a párod nagyon vonzó lesz számodra?

Szeretettel:
Györgyi ✨
Ha úgy érzitek, hogy a kommunikáció, a visszatérő konfliktusok vagy az intimitás terén elakadtatok, keressetek bizalommal!
📞+36309280846

„Biztos, hogy nem!”

Épphogy kimondasz valamit, és már jön is a válasz:
„Nem, az biztos, hogy nem így van.” „Biztos, hogy nem oda raktam.” „Dehogy, az sokkal közelebb van.” „Én emlékszem rá, biztos, hogy nem úgy volt.”
Ilyenkor sokszor nem is az a legérdekesebb, hogy végül kinek van igaza, hanem az, hogy miért olyan nehéz egyszerűen azt mondani: „Lehet, hogy igazad van, vagy lehet, hogy úgy volt.”

Mert van, akinek a tévedés valamiért többet jelent annál, mint hogy egy dologban most nem neki lett igaza. Ő ezt a helyzetet úgy fordítja, hogy ha te tudsz valamit jobban, akkor ő kevesebbet tud. Ha te emlékszel jól, neki rosszul kell emlékeznie. Ha van egy jobb ötleted, az az övét teszi rosszabbá. Mintha minden apró helyzetben lenne valaki, aki nyer, és valaki, aki veszít.

Ennek pedig nagyon sokféle oka lehet. Lehet, hogy valakit gyerekként gyakran hasonlítottak másokhoz, sokat vártak tőle, vagy azt tanulta meg, hogy akkor értékes, ha jól teljesít. Lehet, hogy egy testvér mellett mindig ő érezte magát a kevésbé ügyesnek, kevésbé okosnak, kevésbé sikeresnek. Az is előfordulhat, hogy a hibázás nem volt igazán biztonságos: kritikát, szégyent vagy csalódást kapott érte, ezért felnőttként is nehezen viseli, ha valamiben kiderül, hogy nem tudta jól.

De nem minden eset vezet vissza a gyerekkorhoz. Lehet valaki egyszerűen bizonytalan önmagában, nagyon perfekcionista, erősen kontrolláló, vagy olyan életszakaszban van, amikor különösen fontos számára, hogy kompetensnek érezze magát. Az is számíthat, milyen közegben élt vagy dolgozott. Ha valaki sokáig azt tapasztalta, hogy csak akkor veszik komolyan, ha határozott, ha tudja a választ, ha nem mutat bizonytalanságot, könnyen megtanulhatja, hogy a „nem tudom” vagy a „lehet, hogy tévedek” veszélyes mondat.

Így aztán egy egészen jelentéktelen helyzet is nagyobb reakciót válthat ki, mint amekkorát maga a helyzet indokolna. Valaki csak annyit mond: „Szerintem nem így volt”, a másik pedig már védekezik, bizonygat, javítgat, vagy azonnal előáll egy másik verzióval. Nem feltétlenül azért, mert mindenáron le akarja győzni a másikat. Lehet, hogy egyszerűen nehéz számára elviselni azt az érzést, hogy most nem ő tudja, nem ő emlékszik jól, vagy nem az ő megoldása a jobb.

Csakhogy egy kapcsolatban ennek idővel ára lesz. Ha minden beszélgetésből vita lesz, minden másik nézőpontot azonnal meg kell cáfolni, és minden helyzetben bizonyítani kell, hogy „nekem van igazam”, a másik egy idő után azt érezheti, hogy mellette nem lehet egyszerűen csak létezni. Folyton bizonyítani kell, meg kell védeni, amit gondol, és még az is vita tárgya lehet, aminek valójában semmi jelentősége nincs.

Pedig egy párkapcsolatban nem kell mindig valakinek nyernie. Néha neked van igazad, néha a másiknak, máskor pedig kiderül, hogy egyikőtök sem emlékezett pontosan. Ettől még egyikőtök sem lett kevesebb. Attól, hogy a másik valamiben jobban tudja, nem lettél butább. Attól, hogy tévedtél, nem lettél értéktelenebb. Attól pedig, hogy valakinek van egy jobb ötlete, még nem vált rosszá a tiéd.

Talán az egyik legfontosabb dolog, amit egy biztonságos kapcsolatban megtanulhatunk, hogy a tévedés nem veszélyes. Lehet azt mondani: „Igazad van.” Lehet azt is: „Ebben most tévedtem.” Vagy egyszerűen csak azt, hogy „Erre nem is gondoltam.” Ezek a mondatok nem elvesznek belőlünk, hanem azt mutatják, hogy már nincs szükségünk arra, hogy mindenáron megvédjük magunkat.

Szeretettel:
Györgyi ✨

Egyetlen párkapcsolat sem tökéletes! A kérdés az, hogy tesztek-e azért, hogy jobb legyen. Ha változtatnátok, keressetek bizalommal:
📞+36309280846

A szégyennek nincs helye a hálószobában!

A szégyen azt suttogja: “Ha meglátják, milyen vagy valójában, nem fognak szeretni.” Az intimitás ezzel szemben azt mondja: “Pont azt szeretném megismerni, aki valójában vagy.”

Milyen sokan szégyellik a testüket, a hasukat, a combjukat. A mellüket, a péniszüket, a hegeiket vagy éppen a súlyukat, hangjukat. Azt, hogy túl hangosak lennének, vagy éppen azt, hogy nem elég szenvedélyesek. Szégyellik, ha azt kérik, ami jólesne, vagy azt, ha nemet mondanak.

A legtöbben nem azért nem élik meg önfeledten a szexualitásukat, mert nincs vágy bennük, hanem mert megtanulták, hogy bizonyos vágyakat el kell rejteni. Hogy egy “rendes nő” ilyet nem csinál. Hogy egy “igazi férfi” nem bizonytalan. Hogy erről nem beszélünk. Hogy ezt nem kérjük. Hogy ezt nem illik. Hogy ezt ciki.

A szégyen ritkán velünk születik. Többnyire ránk rakódik. Egy félmondatból, amit gyerekként hallottunk. Egy gúnyos megjegyzésből. Egy elutasításból. Egy vallási vagy kulturális üzenetből. Egy korábbi kapcsolatból, ahol kinevettek, megszégyenítettek vagy azt éreztették velünk, hogy valami baj van velünk. És egyszer csak ott találjuk magunkat felnőttként, egy olyan ember mellett, akit szeretünk, mégsem merjük megmutatni, kik vagyunk valójában.

Pedig a jó együttlét nem attól lesz jó, hogy valaki technikailag tökéletes, hanem attól, hogy biztonságban lehet önmaga. Hogy meri azt mondani: “lassabban”, “erősebben”, “ezt most ne”, “ebből többet szeretnék”. Hogy meri megélni az örömét anélkül, hogy közben kívülről figyelné magát. Hogy nem azon jár az agya, hogyan néz ki, milyen hangot ad ki, mit gondol róla a másik, hanem jelen tud lenni a saját testében.

A szégyen ugyanis nemcsak elhallgattat. El is távolít. Elveszi a kíváncsiságot, a játékosságot, az intimitást. Miatta sokan inkább eljátsszák, hogy minden jó, minthogy kimondják, mire vágynak. Inkább színlelnek élvezetet, mintsem vállalják a sebezhetőségüket. Inkább csendben maradnak, mint hogy attól féljenek, furcsának, túl soknak vagy éppen túl kevésnek tartják őket.

A valódi intimitás ott kezdődik, ahol már nem kell szerepet játszani. Ahol nem kell tökéletes testet mutatni. Nem kell megfelelni egy pornófilmből, a közösségi médiából vagy a társadalmi elvárásokból összerakott forgatókönyvnek. Ahol lehet kérdezni, nevetni, kísérletezni, hibázni, visszajelezni és tanulni egymást.

Lehet, hogy a legszexibb dolog nem egy tökéletes test, nem egy különleges póz, nem egy látványos teljesítmény, hanem az a pillanat, amikor már nem szégyelled önmagad annyira, hogy végre meg m**d mutatni, mire vágysz, mit érzel, és ki vagy valójában.

Szeretettel:
Györgyi ✨
Online egyéni vagy páros konzultáció miatt keress bizalommal.
📞+36309280846