Pilates másképp

Mondtam neki, hogy bár most még apró a kisbabánk, és olyan természetesen végtelennek tűnik a pillanat, hogy ő örökké ilyen kicsi marad. Elfér majd a mellkasunkon, és a nagy szemeivel réveteg keres, kutat. És lesz nekünk mindig egy pici babánk, akit felkapunk és szeretgetünk, amolyan önmegnyugtatás gyanánt. Majd eljön egy pillanat, figyeld meg, majdnem két év múlva, mikor velünk lakik egy lakótárs és beköltözése észrevétlen marad. Hallod a surranást, és rájössz az ő talpai surrannak puhán. Aztán réveteg szemei már beszélnek hozzánk, és szörnyen bűntudatunk lesz, mikor szomorúak. Ha elkapod visít, ha leülteted, feláll, ha eszel, enne, ha nem szabad, megteszi, a kis galád...

És ott állunk majd, olyan pofára esetten, hogy most sem vettük észre, hogy esett meg ez a felcseperedés.

Pedig mondtam neked, ugye, figyelj nagyon, legyél résen, ne is pislogj. Akkor válik csecsemőből kisfiúvá, mikor nem figyelsz. Nézheted meredten, úgysem látod meg, virraszthatsz éjszaka, és elillan. Ülhetsz őt bámulva, dolgodat félre téve két év múlva mégsem tudod felidézni a hogyant.

Harmadjára élem át és nem fejt***em meg a titkát.

Szeret***el:
Timi

Már másodjára szalad el ordítva. Apró, futni még nem tudó lábai nagyon gyorsak, ha arról van szó, hogy dacol. Elcipeltem a forgószékektől. Előtte meg a beépített mikrótól. A mérge egyre nagyobb. Annyira, hogy anyát hátrahagyva, fejhangon visítva rohan el, hogy pár méter után a 11. Sor végében a földre vesse magát.

-Eket...lila Eket, te látod? - kiabálom hátra felé Daninak.

Miközben a gyermekem újra felnyalábolom, és visítva rúgkapál mintha épp ellopnám, Dani már integet is:

-Itt van!

- Hogy szedjük ki...kettő elég nehéz...- gondolkodom.

-Hagyjad, majd megoldom! - nyugtázza, és hallom ahogy egy kedves női hang megszólal mögöttem.

-Nézd csak, kutya!

Gyönyörű uszkár, akit nem riaszt meg a visítás sem. A kosárban pedig egy mandulaszemű kislány.

A kisfiam meglepődésében megnyugszik. És a kis uszkár az első kapocs. A kosárban a kislány rendkívüli érdeklödéssel fordul felénk, szinte kiugrana, de az anyukája mondja, abból inkább csak bajuk lesz...

Közelebb megyünk, a szeppent kisfiam kap egy ölelést. Egy Barbiet, én meg millió kérdést. A kérdésre kérdést, és engem lenyűgöz a mohó kíváncsisàg...

Hol laksz? Hova mész? Mikor mész? Miért sírt? Mit csinált? Mikor mész? Miért sírt? Van Barbied?

Te hol laksz?- kérdezem, az anyukája biztatja, mondja csak.

Szegeden, ugye, Szegeden?

-Szegeden? Hàt most voltunk ott a Szabadtérin!

-Csak nem a Wickeden?- kérdezik, és bólogatok.

-Mi is, szombaton - mondja a férfi.

-Tényleg? - Ámulok. Magamban gondolom, hogy mi akkor is és most is, ugyanott voltunk.

A lányaimról mesélek a mandulaszemű kislánynak, iskolába járnak.

Te hova jársz? - kérdezi.

Mondanám, hogy én sehova, de ekkor eszembe jut: fogok!

-Hogy te milyen gondolatolvasó vagy - nevetek.

- És te hova jársz kérdezi az anyukája tőle?

- A Bácziba, Szegeden a Bárcziba. - segíti ki.

És akkor abban a pillanatban ott állok az Ikeában a 11.sorban, Dani kezében 3 EKET. Lilák. A kisfiam a mellkason pihen és figyel. Közben ott vagyok Szegeden, és látom, ők is ott ülnek valahol. A kislány megy a Bárcziba és én is megyek egy másikba. És látom, hogy lehet egyszer megyek egy Bárczi-féle inzézménybe, ahova ő is jár, és ott olyan másfajta gyerekek lesznek, és én nagyon akarom majd megválaszolni minden kérdésüket.

A jövő egy darabja az ölembe hull, az élmény a részem lesz. Magyarázatot nem adhatok, csak érzem, hogy most fontos ez. Nem szabad mindet laborban leírni, van hogy ki kell menned és tapasztalni. Az az élmény majd a tiéd, de valahogy mindenkié, csak őrizd a kincset, magad sem tudod miért.

Senki sem kényszerít, mégis elkezdtem valamit. Magamnak adtam a feladatot.

Tanulni. Még be sem iratkoztam, még a tárgyfelvétel sem zajlott le, én második hete pszichológia és anatómia könyvet olvasok. Jegyzetelek.

Nem stréber vagyok. Nem fura. Leginkább félelmetesnek tűnt a helyzet, mikor a drive-on megnyitottam az anyagokat. Nem láttam pontosan magam előtt önmagam, ahogy ennyit olvas, megért és figyel.

A pánik és kish*tűség ismerős érzése nézett be. Kezdtem magamat lehúzni...látod, még azelőtt, hogy a valóságban félelmeimből bármi manifesztálódott volna.

Így könnyű megölni magad előre. A kis halállal elkerülhető a kudarc. Csak hogy én már megmutattam magamnak, hogy van egy másik út. Mikor nem tudom előre, hogy mi lesz, de nem is fontos. Ugyanis előre nézve csak azt a most még távoli célt látom, ahogy már gyógypedagógusként lelkesen várom egy irodában a családokat. És ha közvetlen magam elé nézek, ide ahol a tenyerem is van, közöttük a könyvet látom, a szavakat és ahogy harapom őket, és előre haladva fogynak.

A kettő között a pánik lenne. De én odafigyelve nem engedek neki. A kis csaló, még tévútra vinne. Azt hinném igaza van, pedig nem tud semmit sem.

Szóval olvasok, tanulok, memorizálok, mintha nem kötelesség lenne, csak hobbi. Ahogy a telefonom nyomkodom, úgy falom a könyvet. Alvásidőben. És átérzem, hogy én egy tanuló vagyok. Tanulom a tanulást. Építész vagyok és az idegpályákat kátyúzom és új útvonalakat tervezek, amik majd akkor kellenek, mikor a vizsgák, ZH-k már eljönnek.

A test és agy, idegrendszer fantasztikus adaptációs képességében hinni kell, mert bizonyított. Nekem nem csak laborban, hanem az életemben is.

Gondolj erre, te is, akár az életmód változás feladatai között is. Ugyanaz a metódus, más a téma.

Egyszerre látom a távoli célt, az embert akivé válok, és azt a mostanit, akivel nagyon türelmesnek kell lennem, mert fejlődik. Könnyedség, biztonság, türelem, öngondoskodás, tisztelet. Ezekre cseréltem a megfelelést, elvárásokat, másoknak teljesítést, teljesítményszorongást.

Ezek a következő évek egy emberkísérlet évei is lesznek, melynek tárgya és kísérletet végzője, megfelelője egyaránt én vagyok.

Elmentem fogászati CT-re, mert egyetem, pilates, gyerekek ide vagy oda, előttem áll két fogpótlás is. A gyermekemre angyalunk vigyázz, én a délelőtti vállalkozói mentoráláson után (engem mentorálnak) egy kávé és egy darab keksz után sietek a városba a CT-re, hogy megjárjam, amíg az angyalunk ráér.

Így fél12 tájban a gyomrom korog. És nekem a testem jelzése szent. Őrzöm a maradék zsírszövetem és az épülő izomtömegem. A boltban nem a péksüti pulthoz megyek, pedig hív. Magas protein tartalmú joghurtitalt választok. Ezzel két, a helyzethez képest jó döntést hozok meg: energiát adok magamnak, és azt fehérjéből.

Millió más szempont eltörpül épp, de mindig döntéseket hozunk.

Sokan azt hiszik, hogy szigorú diétát folytatok, speciális az életmódom, nyertem a genetikai lottón, vagy egyszerűen szerencsés vagyok, bármit jelentsen ez. Szerintem meg megtanultam döntéseket hozni önmagam érdekében, nem pedig a másoknak megfelelés vagy félelem alapon. Nem a friss kutatásoknak élek, nem a leghangosabb netes trendeknek, hanem a magam jelzéseit figyelem.

A testem a társam. Akkor is, amikor a szegedi cukrászda teraszán sütit ettem. Akkor is, amikor pilatesezem, amikor aludni kívánok, amikor nevetni óhajtok, mikor HL shake-t eszem, mikor salátát készítek, mikor fogimplantátumot csináltatok.

A legnehezebb megtanulni döntéseket hozni. Nem jókat, nem rosszakat, csak olyan nekünk valókat.

Szeret***el:
Timi

Szegediek gyönyörű városban laktok! Mi egy villámlátogatásra érkeztünk, és maradnánk ☺️

Holnap már várok szeret***el minden új és régi pilateskedvelőt az Azura Egészségközpont ba pilates órára!

📝Hétfő 18:00 és 19:00.
☝️1 alkalom 4000 Ft, 5 alkalmas bérlet 18.500 Ft

Bejelentkezés:
https://www.azuraegeszsegkozpont.com/

A felvételi utáni 3 hét igen izgalmas volt. Mert vadromantikus álmomban endorfin már a "felvettek" sms-től is termelődött, de valójában ez a feladatcunami nyitánya volt csupán.

Jöttek az e-mailek. Beiratkozás, tanrend, tárgyfelvétel. Azonosító, ami ahhoz kell, hogy egy másik azonosítót létre tudjak hozni. Legalább 4 külön weboldal, az egyiken ezt érem el, a másikon azt. És a beiratkozáshoz kellenek a végzettséget igazoló dokumentumaim.

A nyári szünet közepén, Miskolcon csapott rám a tehetetlenség. Így vad emailezésbe kezdtem, hogyan lesznek eredeti vagy annak megfelelő dokumentumaim, amik nagyon valószínű, hogy valahol múltam pincéjében maradtak.

Aztán a Gemini segítségét kértem, hogy kibogozzam a tanrendet, és összeállítsam a lehetséges órarendem, amiből minél több képzési nap olyan hétre esik, amik a lányaim nincsenek velem. Excel, és Google Naptár, és nyomtatás, és szövegkiemelés.

Ez a bogozás nem volt annyira egyszerű, mert a kisfiamnak is megtetszett, ahogy a billentyűzetet kalapálom, meg ahogy a színessekkel a papírra rajzolok.

Persze a beiratkozásra még vinnem kell csomó papírt, és aztán vehetem fel a tágyakat. De azt hiszem ez a sok ügyintézés, adminisztráció már jó bemelegítés volt nekem.

A képen nagyon boldog vagyok, mert az érettségi bizim megvan, és az oktatási hivataltól megkaptam a nyelvvizsgáimról a hatósági igazolást. Most nem tudom, majd mit fogok elfelejteni, de esküdni mernék rá, hogy valamit igen.

Az biztos, hogy magamat már nem hagyom sehol hátra, padok mellett leejtve nem várok önmagamra. Mi összenőttünk rendesen, a papírok meg mindig megoldódnak!

Jó bogozást, kuszálást, kaszálást azoknak, akik hasonlóban vannak!

Timi