Jenei Katalin, Coach

Napi inspiráció édesapáknak
Nagyon szép történet! 💕

Apa, miért kiabálsz anyuval?

Férfikörön ülünk. Húszan vagyunk. Csend van.
Felteszem a kérdést: "Kinek van lánya?"
Nyolc kéz emelkedik fel.

Aztán jön a következő kérdés: "Ha a lányotok felnőttként hazajönne egy férfival, aki úgy viselkedik vele, ahogy te viselkedsz a feleségeddel, örülnél neki?"
Csend.
Aztán az egyik férfi lenéz, és végre kimondja: "Nem. Egyáltalán nem."
Mások bólintanak. Valaki köhög. Valaki elfordul.
Mert egyszer csak mindannyian ráébredünk egy kemény igazságra: A lányunk figyel. Mindig figyelt. És amit lát, azt fogja keresni.

"Apa, miért kiabálsz anyuval?"
Péter meséli: "Múlt héten a 6 éves lányom megkérdezte: Apa, miért kiabálsz anyuval? És én azt mondtam: Nem kiabáltam, csak beszéltem.
És ő azt mondta: De hangos volt. És anyu sírt utána.
És ott álltam. És tudtam, hogy hazudtam. Neki. Magamnak. Mindenkinek. Mert igen, kiabáltam. És igen, a feleségem sírt. És a lányom látta az egészet."

Körbenézek. Mindenki érzi. Mert mindannyian voltunk már ott. Amikor a gyerek többet érzékel, mint amennyit szeretnénk.

"Nem értem, miért ilyen pasival van a lányom"
Zoltán, 50 éves, felnőtt lánya van: "Az én lányom most 24 éves. És van egy pasija. Utálom. Mert lekezelően beszél vele. Nem partner. Csak elvár. Kritizál.

És én nézem, és nem értem: miért tűri ezt? Egy nap ráébredtem: mert ezt látta otthon… Tőlem tanulta, hosszú éveken keresztül.

Soha nem hallgattam meg a feleségem. Mindig én tudtam jobban. Soha nem vettem részt a közös életünkben. Csak dolgoztam, elvártam, kritizáltam. És most a lányom azt a férfit keresi, akit én mutattam neki."
A szavai sokaknak nehezen esnek le. Mert fáj. Mert igaz.

"Anyu is dolgozott. Ő miért csinál még otthon is mindent?"
Gábor mondja: "A múltkor otthon voltam. Nyomkodtam a telefonom. A feleségem főzött, mosott, pakolászott. És a 5 éves lányom odajött hozzám és azt kérdezte: Apa, te miért nem csinálod, amit anyu csinál?"

Én azt mondtam: Apa dolgozott ma sokat. És ő azt mondta: Anyu is dolgozott. Ő miért csinál még otthon is mindent? És ott álltam. És nem volt válaszom. Mert igaza volt."

Az első férfi, akit lát
Tudod, mi a legdurvább? Hogy te vagy az első férfi az életében. Nem a Disney herceg. Nem egy TV sztár. Te.
És amit te mutatsz neki, az lesz a mérce.

Ha te tiszteled a feleséged, ő is tisztelni fogja magát. Ha te megbecsülöd, ő is meg fogja becsülni magát. De ha te lekezelően beszélsz az anyjával, akkor ő is ezt fogja elfogadni a saját párjától.

A lányunk nem tankönyvből tanulja meg, milyen egy jó férfi. Tőlünk tanulja.

A láthatatlan programozás
A lányod nem vak. Látja, hogy:
- Milyen férfi vagy
- Tiszteled-e a feleséged
- Partner vagy-e otthon
- Hogy beszélsz vele
- Ha hibázol, akkor bocsánatot kérsz-e
És ebből tanulja meg, milyen egy férfi.

Amit a lányod lát, azt fogja keresni
Sokáig nem értettem, miért maradnak a nők rossz kapcsolatokban. Aztán rájöttem: mert ez az ismerős.

A lányod azt a férfit fogja keresni, amilyet te mutattál neki.
Ha te soha nem hallgatod meg az anyját, neki sem lesz alap, hogy meghallgatják. Ha te mindig csak kritizálsz, ő is azt fogja normálisnak tartani. Ha te soha nem veszed ki a részed a közös életetekből, ő sem fogja elvárni, hogy vele együtt építsenek.
Mert ez lesz számára a normális.

Az ember mindig az ismerőshöz húz. Mert a megszokott az biztonságos. Még ha az rossz is.

Tudod, mi a legnagyobb ajándék, amit a lányodnak adhatsz?
Nem a játékok. Nem a pénz. Nem a nyaralások.
Hanem az, hogy megmutatod neki, milyen egy férfi, aki tiszteli a nőt.

Hogy lássa:
- Egy férfi együtt épít, nem csak elvár
- Egy férfi hallgat, nem csak beszél
- Egy férfi megbecsüli, nem lekezeli
- Egy férfi bocsánatot kér, amikor hibázik

És amikor majd a lányod felnő, nem fog megelégedni kevesebbel. Mert látott egy férfit, aki így viselkedett.

Mi van, ha már elrontottad?
A gyerekek nem tökéletességet várnak. Őszinteséget várnak.
Kezdj el új példát mutatni. Menj haza. Ülj le a lányod elé. És mondd ki:
"Tudod, apa nem volt mindig olyan, amilyennek lennie kellett volna anyával. Hibáztam. De tanulok. És szeretném, ha te látnád, hogy egy férfi képes változni."
Ez többet ér, mint húsz év tökéletesség-színlelés.

Még mindig van remény.
A feleséged nem csak a feleséged
Amikor a feleségedre nézel, ne csak a feleséget lásd. Lásd azt a nőt, akit a lányod követni fog.

Ha te tiszteled, ő is tisztelni fogja magát. Ha te egyenrangú partnerként tekintesz rá, ő is ezt fogja elvárni. Ha te szereted, ő is szeretni fogja magát.
Mert a lányod azt fogja hinni magáról, amit te a feleségeddel csinálsz.

A végső kérdés
"Ki az a férfi, akit a lányotok megérdemel?"
Csend.
Aztán valaki mondja: "Azt a férfit érdemli, aki ma kezdek el lenni. Aki felelősséget vállal, aki fejlődik, magáért, a családjáért, a világért."
És ez minden.

Mert a lányod figyel. Mindig figyelt. És amit most lát, az lesz az ő jövője.
Légy az a férfi, akit a lányod megérdemel. Mert ő azt a férfit fogja keresni, akit tőled tanult. És ha te változol, ő is más jövőt kap.

Kiss Gergely
Férj - Apa - Férfi

Kommunikációs tréning és nyílt nap a Gordon &TA-ban szülőknek, akiknek a gyereke versenysportol! Mindenkit várnak szeretettel, akinek releváns a téma. :)

⚽️🚣🏻🚴‍♂️🏇Meghívó: Kommunikációs Tréning Szülőknek!
Szeretettel meghívunk Titeket egy különleges bemutatóra, ahol bepillantást nyerhettek ősszel induló, gyerekekkel és edzőkkel való kommunikációt és konfliktuskezelést segítő képzésünkbe!

🗓️ Időpont: 2025. Október 18., 17:30 – 20:00
🌐 Helyszín: Bp. Marczibányi tér 9.
🎯 Cél: Hatékony, asszertív kommunikációs módszerek elsajátítása a sportoló gyermekek, edzők és szülők közötti kapcsolatok javítására
💡 Mit nyerhetsz?

👍 Gyakorlati tippeket a konfliktuskezeléshez
👍 Az együttműködést erősítő kommunikációs stratégiákat
👍 Részletes betekintést a novemberben induló képzésünkbe.
👍 Ez az esemény különösen azoknak szól, akik szeretnék megerősíteni kapcsolatukat a gyermekük sportolási útján, és hatékonyabb eszközöket keresnek a mindennapi kihívásokhoz.

Ne hagyjátok ki!
👉 Regisztráljatok most (facebook oldalunkon üzenetben) és készüljetek egy interaktív, hasznos és inspiráló estére!

Várunk szeretettel minden sport szülőt, aki aktívan részt venne gyermekének sportéletében és fejlődésében!

Általában nagyra vagyunk értékelve, amikor a legjobbat nyújtjuk a munkahelyünkön, de mi történik akkor, amikor éppen nem vagyunk a toppon? Amikor nehéz időszakokon megyünk keresztül, például gyászolunk, egészségi, családi / párkapcsolati problémákkal küzdünk vagy éppen ki vagyunk égve?

Érdemes lenne minden munkahelyen bevezetni, hogy a munkavállalók mellett a munkaadókat is lehessen értékelni, hiszen ha csak akkor vagyunk megbecsülve munkavállalóként, amikor kiemelkedő teljesítményt nyújtunk, akkor igazából csak az elvégzett munkánk, a produktumunk van értékesnek ítélve, mi magunk emberként nem.

Ezt fontos realizálni és ilyenkor újra ránézni, hogy valóban egy ilyen helyen szeretnénk-e dolgozni, elég jó-e ez nekünk valójában… Erről szól ez a kis reels videó alant. 🙂

Pro-tip: Review your employer often to help ensure your ongoing career satisfaction and course correct when necessary! Thanks for following @HRManifesto 🥰 #hr #HRManifesto #work #corporate #toxic � �

Hiba a mátrixban - vagy mégsem?

A fekete bárányok először tudattalanul, majd egyre tudatosabban felrúgják a családi normákat, akár új kommunikációs és konfliktuskezelési megoldásokat alkalmaznak. Az angolban erre az out-of-the-box thinking (dobozon kívül gondolkodás) kifejezést használják, tehát adott keretrendszeren kívüli lehetőségek meglátására való képesség, ami akkor a leghasznosabb, mikor olyasmire van szükség, amire még senki sem gondolt ezelőtt. Innovátorok, game changerek. 🙂

Hajrá fekete bárányok! 🙂

🖤 A fekete bárány pszichológiája – amikor a rendszer egyetlen hibás kódja lesz a frissítés kulcsa

A család és a közösség olyan, mint egy operációs rendszer: futtatja a régi programokat, újra és újra ismétli ugyanazokat a mintákat. Az egyik gyerek iszik, a másik is inni fog. Az egyik hallgat, a másik is megtanul hallgatni. A szabály az, hogy nem kérdezel, nem feszegetsz, nem lógsz ki a sorból.

És aztán megszületsz te – a fekete bárány. Az, akitől mindenki ideges lesz, mert nem játszol a régi kód szerint. Te vagy a “hiba”, aki valójában a frissítés első jele.

De miért válsz fekete báránnyá?

Mert nem tudod elviselni a hamisságot. Mert túl élesen látod a színfalak mögött futó programokat. A pszichológia ezt „disszociatív tudatosságnak” nevezi: egyszerre vagy benne a rendszerben, és egyszerre kívülről is látod. Ezért vagy veszélyes. Ezért kapsz bélyeget. A fekete bárány nem azért különc, mert hibás, hanem mert túl egészséges ahhoz, hogy beálljon a beteg mintába.

A többiek nem azért bántanak, mert te rosszabb vagy. Hanem mert a te szabadságod tükröt tart az ő rabságuknak.

A konformitás pszichológiája azt mondja: az emberek inkább szenvednek a megszokottban, mintsem hogy szembenézzenek az ismeretlennel. Amikor te kilépsz a sorból, ők nem a te döntésedet látják, hanem a saját börtönük kulcsát. És ez félelmetesebb, mint bármi más.

A fekete bárány szerepe a családrendszerben

Családterápiában gyakran hívják őket „az áldozati bakkecskének”. Ő az, akire minden frusztrációt rávetítenek: „miattad ilyen a hangulat”, „te vagy a szégyenfolt”.

De ha mélyebbre ásunk, az igazság sokkal provokatívabb: a fekete bárány gyakran a rendszerszintű gyógyulás hordozója. Ő az, aki először meri megszegni a hallgatás törvényét. Ő az, aki kimondja, hogy a király meztelen. És ez nemcsak bátorság – ez öröklődő traumák felszakítása.

Az identitás paradoxona

Lehet, hogy egész életedben azt mondták rád: „nem vagy olyan, mint mi.” És pont ebben rejlik a kulcs: azért születtél, hogy ne olyan legyél, mint ők. Az igazi önismeret nem akkor kezdődik, amikor illeszkedsz, hanem amikor rájössz: a fekete bárány-lét nem száműzetés, hanem meghívás a saját életed színpadára.

Mély felismerés

A fekete bárány mindig kettős szimbólum: kívülálló és úttörő. Rebellis és gyógyító. Szégyenfolt és fényforrás. A kérdés az, hogy melyik történetet választod. Mert a fekete szín most nem elnyel – hanem kiemel. És amikor végre vállalod, hogy te vagy a rendszer “hibás kódja”, akkor érted meg, hogy te vagy az egyetlen, aki képes volt újraíni az egész programot.

Így ismeretlenül is szeretlek, fekete bárányom! Ne add fel!! ❤️🔥🥷🏻

Hogyan szeretunk?

"A szorongó-ambivalens kötődésű ember a munkájában is sok visszajelzést igényel: gyakran kell megerősíteni abban, hogy jó és értékes feladatot végez. Arra törekszik, hogy minden fontos kapcsolata bőségesen át legyen itatva érzelemmel, így van ez a kollegiális és a főnök-beosztott viszonnyal is. Ha egy kapcsolat nem ilyen, akkor az nem is kapcsolat számára. A személyes érzelmeket a hivatás iránti elköteleződésként tünteti fel.

Beosztottként állandó megfelelési kényszerrel és alacsony önértékeléssel küzd. A konfliktusokat nem szívesen vállalja fel, úgy érzi, hogy akkor nem fogják őt szeretni, viszont az állandó kételkedés és az ellentmondásos érzelmei miatt sok konfliktus dúl benne. Néha ez a feszültség ki is robban – de nem ott, ahová való, ahol keletkezett, hanem sokkal valószínűbben az otthon falai között.

Ha vezetői pozícióban van, akkor kifejezetten elvárja a beosztottaktól, hogy a kapcsolatuk több legyen, mint munkaviszony, legyen személyes színezete is. Ha a másik fél nem partner ebben, akkor hideggé, tartózkodóvá válhat, megsértődhet, a kapcsolat akár odáig is juthat, hogy közli: „sajnos, nem tudunk együtt dolgozni”.

Az érzelmi labilitás a munkahelyen is megmutatkozik. A személyessé váló munkakapcsolataiban ugyanúgy megéli az intimitást (például magánéleti kitárulkozás formájában), mint azt, hogy néha legszívesebben messzire lökné magától a másikat. Egyik napról a másikra úgy érezheti, hogy elviselhetetlenné vált az a közelség, amiért mindaddig ő maga is küzdött.

Az iskolában is ő az, aki árgus szemekkel figyeli, hogy nem pikkel-e rá a tanár, és igyekszik személyes kapcsolatot kialakítani vele, hogy érezze, szereti őt, sőt jobban, mint a többieket. Amennyiben a legkisebb jelét észleli annak, hogy lankad a figyelem felé, összetörik. Ilyenkor erősen szorong amiatt, hogy vajon mit rontott el." Dr. Lukács Liza: Hogyan szeretsz? Kötődési sebeink gyógyítása - 25%-os kiadói kedvezménnyel megrendelhető itt: https://nyitottakademia.hu/webshop/konyv/lukacs-liza_hogyan-szeretsz-5014

Teljesen egyetértek Vízi Beával(Gordon&TA), én is többször találkoztam túszcsoportokkal, ahol az emberek igényei nem egyeztek a tréninget megrendelő igényeivel, de mivel power pozícióban volt a megrendelő(főnök), így nem lehetett kibújni a tréning alól. Még a véleményüket sem merték, akarták elmondani neki, viszont nekem a scrum masternek, aki nem a felettesük voltam, hanem szerves tagja a csapatnak, így velük kvázi egyenrangú és bizalmi viszonyban lévő ember, elmondták. Kb. 90%-ban fölöslegesnek élték meg az egészet, hiszen korábban kaptak már ilyen képzést tehát a dolog sokkal kevésbé szólt az ismereteik hiányának pótlásáról, mint arról, hogy azt kell csinálni, amit a főnök mond, akkor is, ha semmi értelme(hierarchikus erőgyakorlás), mert ő a főnök és nem kívánt következményei lehetnek, ha nem simulnak bele az elvárásokba.

Miről is szólt akkor ez a dolog valójában? Nagyjából arról, hogy a főnök felmérje ki az, aki fellázad és ellenkezni mer az értelmetlen dolgok ellen. Valószínűleg ugyanezt élte meg gyerekként, csak akkor alávetett szerepben, ezért mikor felnőtté vált és hatalmi szerepbe jutott automatikusan elővette az ismert mintát, hiszen így kell ezt csinálni a korábbi tapasztalatok alapján. Bár ez nem mentség, de jellemzően vakfoltjuk van erre a sérülésre, mivel a játszmák nem tudatosak természetüknél fogva. Ha van rá hajlandóság, terápiás folyamatban tudatosítva fel lehet ezeket oldani és vissza lehet nyerni az empátiát azok irányába, akik nincsenek monopolhelyzetben, hogy a játszmák mindenki számára előnyös kooperációkká változhassanak. Ezért nagyon fontos az önfejlesztés.

Ha nincs önismereti munka, akkor ugyanazt forgatókönyvet, ugyanazt a stratégiát használja egy osztályban, egy szervezetben, egy csapatban, automatikusan lejátssza ugyanazt szerepviszonyt amit otthon nem dolgozott fel. #tranzakcióanalízis #személyiségfejlesztés #pszichológia #personalguide #önismeret #önfejlesztés #tréning #tanácsadás #személyiségteszt #személyiségelemzés #viselkedéselemzés #podcast #nezzszembeonmagaddal

Nagyon tetszett ez az írás, így megosztom, mai útravalóként. :)

Amikor tízéves voltam, olyan szegények voltunk, hogy szégyelltem iskolába járni. Kerültem a tekinteteket, mert sosem volt étel nálam. A szünetekben, amikor láttam, hogy a többiek előveszik az uzsonnájukat, elfordultam, nehogy bárki meghallja, ahogy a gyomrom a farkaséhségtől korgott. Ők szendvicseket ettek, nekem pedig csak az üres kezem és a föld alá süllyesztő megalázottság jutott. Mindig úgy tettem, mintha nem lennék éhes. Belül azonban nehéz volt. Néha még fájt is…

És mindez talán örökre egy gyermekkori titok maradt volna, ha nincs az a kislány. Egy nap adott nekem egy darabot a szendvicséből — és abban a pillanatban megértettem, mi az igazi jóság. Az első napon egyszerűen odalépett hozzám, csendben, és átnyújtotta az ebédje felét. Nem tudtam, mit mondjak. Zavarban voltam, de elfogadtam.

Attól a naptól kezdve minden nap megosztotta velem az ételét. Néha egy zsömlét, néha egy almát, néha egy darab süteményt, amit az anyukája sütött. Lassan ettem, próbáltam elnyújtani a csodát, és hosszú idő után először éreztem, hogy valaki törődik velem. Nem emlékszem, hangosan megköszöntem-e neki. Azt hiszem, igen. De a lelkemben minden nap hálát adtam érte.

Aztán eljöttek a szünetek, és utána már nem volt ott az osztályunkban. Egyszerűen eltűnt. A tanár később elmondta, hogy a családja másik városba költözött, és soha többé nem láttam.

Akkor nagyon rosszul éreztem magam, mintha valami fontosat szakítottak volna ki belőlem. Minden egyes ebédszünetkor ösztönösen hátranéztem — hátha belép, leül mellém, elém teszi a szendvicse felét, és rám mosolyog. De ő nem volt ott.

Szomorú és egyedül voltam. Értettem, hogy ő volt az egyetlen, aki észrevette a problémámat, az egyetlen, aki nem fordította el a tekintetét. Néha lehunytam a szemem, és felidéztem az arcát — jóságos, egyszerű, azzal a mosollyal, amely belülről melegít. És ezzel az érzéssel nőttem fel. Még amikor a fájdalom kissé alábbhagyott, akkor is emlékeztem: egy kislány adott nekem nemcsak kenyeret, hanem a bizonyosságot, hogy nem vagyok láthatatlan, hogy számítok valakinek.

Azt hittem, ez az emlék csak múltam árnyékaként marad meg. De tizennyolc évvel később visszatért az életembe, olyan módon, hogy kirázott a hideg.

Tegnap a kislányom hazajött az iskolából. Letette a füzeteit az asztalra, majd elővette az uzsonnásdobozát. Ahogy becsukta, hirtelen odavetette, mintha semmiség volna:
— Apa, holnap csinálsz nekem két szendvicset?
— Kettőt? — csodálkoztam. — Hiszen egyet sem szoktál megenni teljesen.
Komoly gyerektekintettel rám nézett:
— Azért, hogy holnap is meg tudjam osztani. Van egy fiú az osztályban… azt mondta, ma semmit sem evett, ezért odaadtam neki a szendvicsem felét.

Megdermedtem. Úgy éreztem, megállt az idő. Hideg borzongás futott végig rajtam. Nemcsak a lányomat láttam magam előtt, hanem azt a régi kislányt is. Azt, aki egykor megmentett az éhségtől. Ebben a gesztusban éreztem valami folytonosságot — mintha a jóság soha nem tűnt volna el, csak vándorolt volna az éveken, a generációkon át.

És megértettem: lehet, hogy soha többé nem látom azt a kislányt. Lehet, hogy ő már nem is emlékszik rám. De a jósága nem múlt el — bennem maradt. És most — a lányomban él tovább.

Kimentem az erkélyre, és sokáig néztem az eget. Sírni akartam. Mert bennem egyszerre volt jelen minden — a nehéz gyermekkori emlékek, a hála, a fájdalom és valami békés öröm. Eszembe jutottak azok az iskolai esték, amikor üres gyomorral aludtam el, azt gondolva, hogy a világ igazságtalan. És rájöttem: az a kislány a maga egyszerű gesztusával megváltoztatta az életemet. Megtanított hinni, hogy még a legnehezebb időkben is lesz valaki, aki kinyújtja a kezét.

Nem tudom, hol van most. Lehet, hogy van családja, gyerekei. Lehet, hogy nem is emlékszik a fiúra, akinek a szendvicse felét adta. De én emlékszem. És emlékezni fogok, amíg élek.

És biztos vagyok benne: amíg a lányom megosztja a kenyerét egy másik gyerekkel, a jóság létezni fog. Minden kis darab kenyérben, minden apró gesztusban, amely felmelegít egy másik szívet. És ha csak belegondolok, összeszorul a torkom… és annyi év után először, újra sírni tudtam.

Le monde litteraire

Egyszer egy ember megkérdezett egy kertészt, hogy lehet, hogy ilyen szépen fejlődnek a növényei.

A kertész így válaszolt:
“Nem kényszerítem őket, hogy nőjenek, csak megszüntetem, ami gátolja őket benne.”

Ha azt gondoljátok, hogy ez édes kevés, házi feladat: próbáljatok meg 5 vagy 10 kilós lábsúlyokkal elmenni bevásárolni, liftet nem ér használni, menjetek a lépcsőn, majd tegyétek meg ugyanezt a távot nélkülük. 🙂 Edzésnek sem rossz! 💪 Írjátok meg hogy ment. 😁🫶

Napi gondolkodnivaló:

“Nem tudod elérni, hogy jobban szeressenek, azzal, hogy többet adsz abból, amit eddig sem becsültek meg.”

Napi inspiráció. 🙂

R. tanárnő, akiről írok, már nem él.
A legfurcsább, legzárkózottabb ember volt, akit valaha ismertem. Az első sorba ültetett, maga elé, azt mondta, muszáj, hogy lásson egy arcot, akit érdekel, amit mond. (Biosz-kémia tagozat, rajtam kívül mindenki reálos pályára készült, én meg akkor kezdtem rájönni, hogy nekem ott, ahol számokkal kell bánni, babér nem terem, így bánatomban regényt írtam. Szóval tényleg engem érdekelt a legjobban az irodalom.)

R. tanárnővel nem volt könnyű a munka. Dühítette olykor, hogy tényleg nem a magyar volt a legfőbb tárgy az életünkben. Verbális csatározások folytak egy-egy karakánabb osztálytársam meg közte, máskor meg teljesen elvarázsoltan viselkedett, úgy járkált a teremben, mint egy XIX. századi tragédia főszereplője.

Sajnos azt hiszem, az élete az is volt, de – bár hallottuk a városszerte suttogott legendákat reménytelen szerelemről meg mindenféle drámai eseményekről – soha semmit nem tudtunk róla biztosan.

R. tanárnő bizonyos szempontból egészen páratlan jelenség volt: a szeme se rebbent a legnagyobb kreténségeink láttán sem. Nem ájuldozott, amikor egyikünk az óra közepén kiesett a szekrényből, ahova szünetben zártuk (ez amúgy lehet, hogy én voltam, úgy rémlik, fogadtunk, beférek-e a polcra. Befértem.), de azt is természetesnek vette, ha valaki kizáratta magát az ablak és a külső rács közé. Akkor hallottam tiszta szívből kacagni először, amikor egy nagyszünetben Sanyiék becsavartak engem folpackba (ne is kérdezzétek), mint egy múmiát. R. tanárnő azt mondta, ez fantasztikus, le ne szedjük – és kiállított, hogy játsszam én Antigonét azon az órán. Nem megalázásból, hanem egyszerűen imádta a gondolatát, hogy Antigoné gúzsba kötöttsége egy tekercs folpackban manifesztálódik. Hirtelen kortárs színház lettünk, igaz, Antigonét meg kellett támasztani néha, nehogy eldőljön a nagy színészi játék közepette.

R. tanárnő soha nem jött semmilyen osztálybuliba vagy -találkozóra, bankettre, szalagavatóra, sehova. Rejtőzködő életet élt. A haláláról is csak hónapokkal később értesültünk. Így akarta, elfogadtuk. R. tanárnő nehéz eset volt, ahogyan mi is. Néha egymás idegeire mentünk.

Hogy miért róla írok akkor mégis ma, amikor a tanárok megbecsülése a téma?

Mert R. tanárnő egy nap odajött hozzám, és azt mondta, benevez engem a Sárvári Írótáborba, szedjem össze a novelláimat. Falusi kislányként fogalmam sem volt, mi ez és mi a jelentősége, de tettem, amit mondott. Beküldte az írásaimat, majd (miután a résztvevők közé választottak) kiharcolta, hogy hátrányos helyzetű gyerekként kifizessék az útiköltségemet, így eljuthattam Sárvárra, ahol többek közt Simon Mártonnal táboroztunk és tanultuk az írás művészetét.

R. tanárnő talán nem a legbarátságosabb pedagógus volt, akit ismertem. De azt mondta: látni akarja az arcomat. És amikor meglátta, megváltoztatta az életemet. Végső soron neki köszönhetem azt, aki lettem: előbb látott meg, mint én saját magamat.

́gusnap

Fotó: Jankó Attila/Fortepan

Amikor azt érezzük, hogy amit csinálunk nem akar működni, hajlamosak vagyunk a hibákat magunkban keresni - hacsak nem vagyunk mondjuk nárcisztikus személyiségzavarban szenvedő egyének.

Azt hisszük, a problémák gyökere, hogy nem teszünk eleget, vagy elégszer ahhoz, hogy jobb irányt vegyen az életünk és utolérjen minket a szerencse.

A helyzet viszont olykor az, hogy azon a szinten, ahol keletkezett, a problémát nem lehet megoldani. Ezt példázza a gordiuszi csomó is.

A dolgok tisztán látása, megértése hozza meg azt a fejlődést, ami által előrébb vagy feljebb tudunk lépni. Ezáltal el tudjuk választani a hasznost a haszontalantól és hatékonyabban működni.