Smith Andi Coaching

Beszéljünk a férfiról, akiben a női lélekszem csalhatatlanul megpillantja a félistent, a Nap fényét, az Univerzum erejét...

.. és aki aztán ott csetlik-botlik-balfaszkodik előttem, mert egész egyszerűen nincs tisztában az erejével és a hatalmával.

Nem ismeri.

Nem érti.

Nem hisz benne.

Rajta a sor, hogy felálljon, vezessen, oltalmazzon...

De csak zavartan pislog, maga mögé tekintget, mintha kellene állnia ott valakinek, akire valóban illik a személyleírás, és miközben várja, hátha valaki belép a helyére, aktívan kábítja magát.

Amikor a férfi ezt csinálja:

A kislány szorong mellette - és azt hiszi, ő ront el valamit.

A lány minden szar viselkedést eltűr és menteget.

A feleség sóhajt egy fájdalmasat, és beáll férfiszerepbe - mert mese nincs, valakinek vezetnie kell.

Azt mondja. "hát jól van, bazmeg. Akkor megcsinálom én".

Csak közben iszonyúan nagyot csalódik. Magára marad. Elszakad önnön természetétől, keserű lesz, és menthetetlenül kiég.

Fájdalmában szurkál, noszogat, kiherél, és infantilizál.

Amitől a férfi sérült egója csak még több igazolást nyer: "én egy szar vagyok. Minek is törjem magam. Bármit teszek, úgysem lesz soha elég jó".

Én voltam az a kislány, az a fiatal lány, az a leharcolt, frusztrált, mérgeket sziszegő asszony...

És aztán én lettem az a NŐ, aki kigyógyult ebből a rémálom-dinamikából, és elkezdett belső királynőből működni és kapcsolódni.

Aki többé nem segít a férfinak elkerülni a találkozást a saját erejével.

Aki a puszta lényével emlékeztetni a férfit a helyére a világban, és gyötrő kényelmetlenséget kelt benne mindaddig, amíg bele nem áll a feladatába.

Nem szavakkal, nem bűbájjal, nem könyörgéssel, és végképp nem azzal, hogy megcsinálja helyette.

Hanem a férfi számára gyötrelmes csenddel és távolsággal.

Az automatikus hozzáférés megszűntetésével a felbecsülhetetlen és pótolhatatlan női erőforrásokhoz: a csodáló, felemelő figyelemhez... a szépséghez.. az örömhöz... a gyönyörhöz...

És a külső nyomás megszűntetésével, amitől a férfi könnyedén elnyomóként tekinthetett rá, és kényelmes áldozat szerepbe burkolózhatott.

Amikor a külső nyomás megszűnik, a varázslat elkezdődik.

Lehet, hogy jön egy rövid megkönnyebbülés - de ezt hamar belső nyomás cseréli fel.

Ami mindaddig erősödik, amíg a nő vagy újra beugrik, és megoldja helyette, vaaaaaaagy...

A férfi pedig ott marad a saját döntésével: tovább menekül önmaga elől – vagy elkezdi végre használni azt az erőt, ami mindig is az övé volt.”

És a csinálásban először enyhülést. Majd örömöt. Majd sikert találni...

És legfőbbképp: felfedezni, mi mindenre képes, ha végre igazán, belülről motivált.

Hogy a Nap és az Univerzum, meg az összes egész- és félisten ereje...

Mind ott van, és mindig ott is volt benne.

Csak nem tudta, vagy nem merte használni.

De hogy lettem az nő, aki a férfiból nem a sértett kisfiút, a lázadó kamaszt vagy a tehetetlen lúzert hívja elő, hanem a cselekvő, megoldó és gondoskodó kompetens vezetőt? A férfit, aki mindig is lenni akart. Aki úgy kel reggel, hogy büszkén, emelt fővel néz a tükörbe?

Rá kellett jönnöm, hogy csak azért, mert puncival születtem, a férfi drámája nem rajtam kívül áll: én is magamban hordozom.

Minden emberi lény félig maszkulin, félig feminin.
Yin és Yang.
Shiva és Shakti.

Amíg a belső férfim retteg a saját erejétől...

Amíg hagyja káoszba fordulni az életem, míg ő romkocsmákban kábítja magát...

Amíg tele vagyok halogatott projektekkel, kibontatlan potenciállal, kielégítetlen szükségletekkel és megtagadott vágyakkal, mert a belső pasimra egyszerűen nem számíthatok...

Addig mi a frászt csodálkozom azon, ha kívül is csupa ilyen pasikba botlom?

Addig hogy akarok alkalmas és befogadó lenni egy "király-királynő" kapcsolódásra?

Addig hogy lennék képes levenni a figyelmemet a mindenkori "külső férfiról", hogy azt a rengeteg tápláló figyelmet végre önmagam felé fordíthassam?

És hogy tudnám megszűntetni a külső nyomást - amitől a férfi végre belső motivációból mozdulhat először önmaga, utána énfelém?

Nem. Ilyesmire csak az a Nő képes, aki meggyógyította a saját belső nőjét és férfiát.

Aki a két pólus között egymást tápláló, egymást felemelő harmóniát teremtett.

A pár évvel ezelőtti párkapcsolati krízisem, a vállalkozói nehézségeim és a kiégésem áldása az a felismerést volt, hogy nekem nem a férfit kell megszerelnem.

Hanem ezt a NŐT.
Ezt a KIRÁLYNŐT kell valóra váltanom.

És azóta nem tudom nem észrevenni, hol rontjuk el mi nők és férfiak azt a gyönyörfakasztó, mindenkit a saját MÉLTÓ HELYÉRE helyező táncot, amire mindkét oldalról mindennél jobban vágyunk.

Nagyon nem ott a figyelmünk, ahol kéne.
Nagyon nem a jó problémát próbáljuk megoldani.
Nagyon nem értjük, hogy ez nem egy harc, hogy mi nem ellenségek vagyunk, és hogy győzni ebben nem lehet addig, amíg a másik alulmarad.

A királynői utam során felbecsülhetetlen értékű tudásra tettem szert.

Most pedig azzá a Nővé kell válnom, aki a lehető legtöbb nőnek és férfinak képes átadni a tudását.

Most indítom útjára a KarakTEREM Mesterprogramot, melynek első körében az ő valóra váltásán dolgozom.

Neked vajon mit akar üzenni az élet?

És kivé kell válnod ahhoz, hogy a lelkedben és a kapcsolataidban több harmónia legyen, hogy büszkén járj-kelj a világban, és hogy végre ne csak sejtsd az erődet, hanem ismerd és használd is?

Ha megszólít ez a kérdés, gyere el ma 6-kor az AKI MÁR OTT TART című ingyenes online workshopomra.

A részvétel regisztrációhoz kötött, a linket az első hozzászólásba teszem.

Felvétel NEM KÉSZÜL!
Azokkal dolgozom, akik veszik a fáradságot, hogy élőben megjelenjenek.

Ölellek,
-Andi

Akkorát ment az ozorás élménymegosztó reelem, hogy még most is csak pislogok.

Az egyik hozzászólás különösen elgondolkodtatott, mely arról szólt, hogy mit lepődök már meg, ha egy pszyfesztiválon a háttérben non stop veretős zene pattog...

Olyan logikusnak tűnik ez így elsőre, hogy amíg csak észből éltem az életet, biztos szanaszét szégyelltem volna magam, amikor nyilvánosan egy ekkora igazsággal szembesítenek.

Mert hát tényleg, aki nem szereti a homokot, minek megy sivatagba, és ha megy, akkor meg ne nyávogjon, hanem magára vessen, ugyebár.

Csakhogy mióta meggyógyítottam a feminin energiám, a képlet koránt sem ennyire egyszerű.

Mert lehet, hogy tegnap a parton még jól esett a homok, de ma már nem. Vagy csak 5 napig esik jól, a 6.-on már nem. Vagy hogy a hűs homok oké, a forró, tüdődet is ellepő homok, főleg 10 napig már nem.

És egyáltalán: honnan is kéne tudnod, hogy állsz a homokkal, ha nem úgy, hogy újra és újra kiteszed magad annak, hogy érintkezz vele?

Mennyi elvárást szegezünk egymásnak - és magunknak is -, hogy tudjuk, amit még nem tudunk, azelőtt, hogy megtudhatnánk magukról!

És ha már megtudjuk, akkor aztán maradjunk is mindig olyanok - nehogy összezavarjuk magunkat és egymást! Csináljunk identitást abból, ha szeretünk egy zenei műfajt, vagy a biciklizést, vagy a cicákat - és onnantól kötelezően élvezzünk minden alkalmat, amikor a szenvedélyünknek hódolhatunk...

Hogy mi a baj ezzel, csajoksrácok?

Hát elég sok minden... Pl. én elég régóta tudom, hogy szeretem a szexet, de hatalmas megnyugvással tölt el, hogy attól még nem muszáj minden felkínálkozó alkalomra igent mondanom - és még a megkezdetteket is bármikor, bármiféle érzelmi nyomás vagy számonkérés nélkül abbahagyhatom.

Aki ennyire a láthatatlan, rögzült elvárások mentén él, az nagyon nehezen veszi észre, ha a testének összes sejtje tiltakozik egy olyan hatás ellen, amibe jó esetben induláskor még benne volt... Rosszabb (és gyakoribb) esetben már a "belemenés" is valamilyen nyomás vagy elvárás mentén zajlott.

Annak nagyon nehéz felismernie és képviselnie egy adott helyzetben önmagát - mert ha észre is veszi, hogy valami nem oké, elkezdi megkérdőjelezni magát. "Rendben van, hogy így érzek?" "Nem kellene nekem itt most csodásan éreznem magam"? "De hát erre költöttem a fél fizetésemet, mert arról volt szó, hogy itt végre felszabadultak és boldogok leszünk!". "Nem akarom a többiek kedvét elrontani"...

Na, hát ez az, amiért örülök, hogy elkezdtem beszélni erről: hogy megmutassam, milyen az, amikor nem érdekel, mennyibe került a jegy, mit szól a golden retrieverként ugrabugráló párod, vagy hogy hogy fog ez állni az imidzsednek: ha nem vagy jól, akkor egyszerűen csak tudomásul veszed, hogy nem vagy jól - és ennek megfelelően hozol döntéseket.

Mert persze az elsétálás nem mindig a legjobb, és nem az egyetlen megoldás. Sőt, előfordul, hogy nem is szerepel az opciók között.

De vajon észrevesszük-e, hogy ez egy VALID választás?
Felismerjük-e, amikor számunkra éppen ez lenne a legjobb?

És el tudunk-e emelt fővel sétálni akkor is, ha sokan nem fogják érteni, vagy nem értenek egyet a döntésünkkel?

Valójában azt hiszem, erről akart szólni az az ozorás poszt...