Azya- Dance and Meditation

Nomád fesztiválon (08. 19- 08.23)
idén is két workshopot tartok

Vörös fonál címen
Női kör árnyékból a fénybe

Létezik egy láthatatlan, vörös fonál, amely anyáról leányra öröklődik, összekötve minket az előttünk járó nők sorsával, fájdalmaival és erejével. De nem csak családon belül vagyunk összekötve. Nők ezrei alkotják a női kollektívet, ahol folyamatosan ismételjük mindannyiam mi nők, azokat a sémákat, amelyeket őseink hagytak hátra nekünk.
A ma élő nő feladata is-mint minden korban- meghaladni örökül kapott női generációs mintákat, traumákat-ahol engedték-és ezért még mi is engedjük a nőiségünk csonkítását, torzulását, sebezhetőségét kiforgatni.
Ez a workshop egy mély, tapasztalati utazás, ahol a szavak nélküli tér biztonságában ránézhetünk a generációkon át cipelt női mintákra, elakadásokra és elvárásokra. Mozaikról mozaikra oldjuk fel a múltból hozott terheket, ahol a nők egymás ellenségei hogy a korlátozó sorsok helyett megérkezhessünk a saját, tiszta női minőségünkbe és a szabad kapcsolódásba.

A családi minták tánca – Táncterápiás workshop

A klasszikus családmodell, nem mindig tündérmese. Vannak buktatói, mégpedig az, amikor keverednek a szerepek (szülők és gyerekek között), illetve amikor a lelki kapcsolódások dinamikája aránytalanná válik egyik, vagy másik szülő felé.
Mindkét esetben a rendszerszemlélet alapú pszichológiai tanulmányaimra alapozva hívom a zenét, és a mozgást segítségül, ahol modellezzük a családi dinamikák gyógyulását.

Részletes programfüzetet megtaláljátok itt:

https://nomadgathering.com/

Ha pedig kedvezményes jegyet szeretnél a fesztiválra, szólj és segítek :)

Én, a Nő – Az erő

Az erőt sok ember nem meri megélni magában.
A nőknek ez különösen nagy nehézséget okoz. Pedig az erő nagyon sokszínű és sok összetevőből áll. Van egy íve, ami nélkül nem jöhet létre.

Fontos látnunk, hogy a düh alapvetően egy tiszta, asszertív formában megélve teljesen egészséges és életigenlő reakció.

1. A sebzettség.

Amíg nem vagyunk megsebezve, megbántva vagy kihasználva, addig minden rendben – igaz? Ezt a születésünk utáni pár évig mondhatjuk el maximum magunkról. Mégis, már a dackorszakban bontogatni kezdjük a szárnyainkat, jelezve a személyiségünknek és a külvilágnak: „Itt vagyok... és ki akarok törni...” És a szarvunkat ekkor törik le igazán.

2.A sebzettség utáni fájdalom.

Ez is sokféle reakciót indíthat el. Van, aki lefagy. Van, aki még jobban dühöng. Van, aki továbbáll, és van, aki egyszerűen a homokba dugja a fejét. Valójában a megoldó kulcs nélküli lét állapot.

3. A cunami

Amikor ezek mindegyikét próbáltad már – vagy mondjuk csak egyet, de az beragadt, és nem indított el változást –, na, akkor indul el a cunami. Vagy a mocsár cunami lep el: amiben azt érzed valam nem stimmel, és azt érzed egy helyben állsz. Mennél, de nem tudsz. Demotivált, lefagyott életunt érzések teljesen uralják az életed, amiből nem látsz kiutat.
Vagy amikor a világ addig piszkál, amíg fel nem ébred benned a düh (kivéve, ha addig is az volt a megoldó kulcsod).
A düh az elsődleges védekező ösztönünk, amikor a határainkat sértik. Ez a fajta „erő” egyre inkább tabu a mai, jól szocializált világban.
A megélése nélkül azonban nem tapasztalhatjuk meg azt a bizonyos varázsszóként használt érzést: az elengedést.

4. Düh után:
feladás helyett elengedés.
Amikor már ötvenezerszer megütötted a bokádat, és ezerféleképpen próbáltad uralni, engedni, lenyomni vagy kiadni a dühödet, végül képes leszel a helyén kezelni.

Akkor használod majd, amikor kell: önvédelemre és határhúzásra. Ezt követően pedig építőkővé transzformálod.
A düh nem ellenség, hanem eszköz.
Asszertíven, határhúzásra használva kifejezetten szükséges.
Nélküle beleesünk abba a spirituális csapdába, hogy mindenáron jónak kell lennünk – miközben valójában csak elnyomjuk a legmélyebb ösztünket, ami emberré tesz minket.
Miért is akarnánk Istent játszani, azt gondolva, hogy nekünk nem „illik” dühösnek lenni?A megérkezés.

Miután elfogadtuk a dühöt, eljön az életünkben az a korszakváltás, amikor egyre kevésbé lesz szükségünk rá, mert egész egyszerűen megtanulunk vele határt húzni.
A kezdeti tanítónk – mint a jó szülő, aki a kisgyermeke kezét fogja, mikor járni tanul – lassan elenged minket, és mi is őt.
Már a düh nélkül húzzuk meg a határainkat, így egyre kevesebbszer hozzuk magunkat olyan helyzetbe, hogy szükségünk legyen rá.

És ez az igazi erő: amikor URALOD magad.

De az uralás nem egyenlő a kontrollálással.
A kontroll elnyom és merevvé tesz, mert fél a düh kitörésétől. Az uralás viszont ismeri a dühöt, nem fél tőle, hanem képes tudatosan becsatornázni azt a mozgásba és az életbe.

Ennek első lépcsőfokaként szoktam bevezetni a dühöt a témához kapcsolódó koreográfiába. A düh, amit nem mozdulunk ki magunkból, megköti a testet.

A táncban viszont képessé válunk kiáramoltatni azt, ami bent megrekedt.

Én a Nő – Azya Táncmeditáció a MUSE-ban

A tánc és a mozgás sokkal több, mint sport vagy technikai tudás. Ez egy olyan belső utazás, ahol a testünkön keresztül kapcsolódhatunk önmagunkhoz, felszabadíthatjuk az elakadt érzéseinket, és új inspirációra találhatunk.

Az Én a Nő egy különleges élmény, amelyet Frank Szabina, az Azya Táncmeditáció megalkotója hívott életre.

Ez nem egy átlagos táncóra, hanem egy valódi transzformációs folyamat. Az alkalmak során a Női Princípium Integráció energiáival dolgozunk: rögzített koreográfiák és szabad improvizációk segítségével törjük át a belső gátakat. Mindez egy biztonságos, ítélkezésmentes térben, nincs szükség táncos előképzettségre – csak arra a szándékra, hogy megérkezz önmagadhoz.

Az első alkalom fókusza: A női erő és az abba való tiszta beleállás.
Elengedjük a megfelelés kényszerét, és újra kapcsolódjunk ahhoz a nőhöz, aki ismeri a saját értékét, meghúzza a határait, és bátran felvállalja önmagát.

Mert a tánc nem csupán mozgás – hanem tiszta varázslat. Az itt megélt erő nem marad a teremben: elkísér a hétköznapokba is, erőt ad, segít kapcsolódni önmagadhoz, és emlékeztet arra, hogy a legfontosabb támasz mindig ott van benned.

Bár az esemény egy egymást kiegészítő sorozat első része, az alkalmak egymástól teljesen függetlenül, ugyanolyan hatásfokkal látogathatók.

Ezt a különleges élményt most először személyesen is megtapasztalhatod a MUSE-ban.

Már több éve, hogy fesztiválról fesztiválra járva segítek az önismereti úton járóknak kapcsolódni önmagukhoz. 🗺️✨

A lehető legfelemelőbb érzés a világon, amikor hálával és könnyes szemmel köszönik meg a munkámat. 🥹

Az Everness az egyik olyan fesztivál, ahol eddig a legtöbbet adhattam, és ezáltal kaphattam is vissza: rengeteg szeretetet és elismerést.

A Belső Gyermek workshopom az, ami kortól és nemtől függetlenül segít mindenkinek az önismereti útján.

A visszaigazolások megerősítették azt, amit mindig is gondoltam. Az érzelmi láncolatok, a tudatosan választott zenék, valamint a szituációs és improvizációs mozgásfeladatok a legmélyebb rétegekből hozzák fel a sebeket – ami által csodásan tudnak gyógyulni a résztvevők.

Volt olyan vendégem, aki az előző évi programom után visszatérve igazolta vissza: valós, kézzelfogható belső érzelmi változáson ment keresztül a workshop hatására. És idén is alig várta, hogy újra eljöhessen hozzám.

Amikor ezt könnyes szemmel mondják el neked... akkor elhiszed, hogy igazán megéri segíteni másoknak. 🙏✨👇

Te voltál már hasonló workshopon?

Nem vagyok az az ember, aki a tökéletesség álcája mögé bújva szeretne utat mutatni.

Mindig is hittem abban, hogy a sebezhetőségünk felvállalásával adhatjuk a legtöbbet.
Azzal nevelünk és gyógyítunk, ha láthatóvá tesszük: mindannyian emberek vagyunk.

Ér hibázni, ér szenvedni.

Az én magánéletem sem tökéletes, sőt, tele volt és van drámákkal.

Életem egyik legnehezebb időszaka a válásom volt – és persze maga a házasság is, különben nem vezetett volna idáig. A döntés terhét, annak minden következményét, ítéletét és stigmáját egyedül kellett cipelnem.

Amikor szétmentünk, a gyerekelhelyezés volt a legnagyobb teher.
Úgy éreztem, ez az anyai minőségem próbatétele.
Végig kellett néznem, ahogy a fiam sodródik a fájdalomban, az illúzióvesztésben és az új tévutakon – ez a kettőnk kapcsolatára is intenzíven hatott, megsebezve azt.

Bár tudtam, mi a folyamat célja és értelme, küzdöttem az érzelmi cunami ellen.

Ez a tudatosság sem védett meg a fájdalomtól.

Tudtam, hogy a felelősség az enyém, és a sebeket együtt fogjuk meggyógyítani.

Emellett kétségbe voltam esve, féltem, és igazából csak végtelenül reméltem.Az akkor óvodás fiamnak betűlánccsomagot vettem, hogy karkötőt készítsünk.
Ő a „Szeretlek Anya” felirattal akart meglepni.
De a végén jött rá, hogy nincs a csomagban „N” betű.

Fel akarta adni, nem akarta átadni, mert így nem volt „tökéletes”.
Nekem viszont ez volt a legszebb gesztus, amit a fájdalmamra kaphattam.

Megfordítottam neki egy „Z” betűt, mutatva, hogy csak a fejemet kell elfordítanom, és máris „N” betűt látok. Ő nem volt elégedett.De elmondtam neki, hogy nekem ez a karkötő a hibáival együtt kerek és tökéletes.

Nem akartam, hogy az élet elengedje a kapcsolatunkat a hibáink miatt, és nem hagyhattam, hogy ő is feladja csak azért, mert valami nem hibátlan.

Ennek már 4 éve.

Azóta sem vettem le, és mára már szinte csak a szentlélek tartja amiből tudom, hogy elszakíthatatlan.

Akár a szeretetünk.

A kapcsolatunk pedig a mélységből már a magasság felé száguld azóta.