Áramlat Aikido Dojo

Megint eltelt egy év.
Valaki nyomott egy like-ot egy 4 évvel ezelőtti írásomra, mely a fejlődésről szólt. Újra olvastam.
Ideiglenesen, de véglegesség reményében elhagytuk (mi is) az országot. Budapest helyett kis falu, keresem, hogy lehetne majd itt oktatni. Addig gyakorlás 1 órára, másik stílusban.
Több vonal is van itt, egyik népszerű észak—japán eszköz központú. O-sensei haláláig eszközzel gyakorolt, míg Tokióban a 2.vh után a fegyver tiltva volt.
Nekem nem fér bele a béke-szeretet-harmónian jegyében azt gyakorolni hogy vágjak valakit ketté karddal. De kinek a pap, kinek a papné. Nincs ezzel gond, csak nem az én utam. Azt sem értem hogy lehet az ideális mozgás puszta kézzel „ugyanaz” mint egy 90 centis, hegyes, éles fém eszközzel végrehajtott mozdulat. Persze vannak analógiák, kezdőknek segíthet, ha játszanak egy kicsit fakarddal… De játéknál tovább nézve ez napi 3-4 óra gyakorlás, komoly mestereket ismerve értelmes. A mi szintünkön, heti 2-3-5 órát gyakorolva és puszta kézre összpontosítok. Más másra. Van box, judo, sumo, rengeteg irány. Mindegyik jó, maga nemében. Kipróbáltam, nem.

Másik stílus itt a „real aikido” brutális rögzítések, csavarások, ujj, és ízület tépések, „egymásra vigyázva”
A legtöbb gyakorló 80-140 kilo között van. Mivel sokkal komolyabb kontrolra törekszik, sokkal kisebb távolságból van megoldva minden, lehetőleg nagy testfelületek találkozásával. Persze mivel nem ehhez vagyok szokva, jön a 20 éve megszokott mozdulat… Hiába próbálom őket másolni, nagyon nem megy. 4. danommal leülök balra, merthogy vendég vagyok ebben a stílusban. Kezdőkkel az otthoni mozdulatok mennek, működnek. Ha félre is megy valami adaptálódok, ahogy kell.
Aztán jönnek az 1-kyu 1-2 danosok. Na, ott már baj van. Legtöbb 100 kiló felett, elmondja hogy szar amit csinálok, és hogy az övék jó. De elmagyarázni nem tudja hogy kell, hiába próbálom csinálni ami látni vélek tőlük, arra csak ismétli szar. Persze amit ő csinál, és másolni próbálok, nem működik rajtam, de próbálok udvarias maradni. Egyszer eldurrant az agyam. Elmondtam igen, amit csinálok, nem működik rajta úgy hogy előre tudja mit csinálok, és kihasználja hogy más távolságban dolgozunk. Vagy mozogja le, vagy magyarázza el, hogy csináljam és segítsen. De ne higgye már hogyha nem akarom, az övé működik. Nem arról van szó, hogy szar amit hoztam, vagy szar amit ő tanul. Mindkettő jó, de nem tudjuk az adott helyzetben megfelelőn csinálni. Nem vagyok elég pontos, jó, mint senki sem… Válasz: nem, az ő megoldása jó, én szart tanultam máshol. Jó? - csináld. Kijöttem a mozdulatból, megsoroztam a hasát. Erre a reakció: most kötözködöm…. Mély levegő. Mostanában már elég jól megvagyunk, de ehhez az kellett hogy ju-wazanál vért pisiltassak vele. (Jééé ha nem tudja mi jön, és zúzok akkor működik…?)
3-4 danossal ez ugyanez: figyu, mi azt próbáljuk itt csinálni… megmutatja, ha nem is jó, segít, nem blokkol, hogy tanuljak. Edzés után megkérdi mi az én megoldásom. Nem blokkolja, nem akarja bizonyítani miért szar. Tanulunk. Néha még úgy sem megy amit épp akarok, hogy nem akar keresztbe tenni, csak meglepően mozog. Ez van… ebből lehet tanulni.
Biztosan nem karom az ő stílusukat tanítani. 140 kilós mesterük hiába járta a környező országokat, Szerbiában talált olyan mestert aki durva kontrollal őt meg tudta győzni, akitől látta értelmét hogy tanuljon. Van mit tanulnom tőlük? – természetesen igen. Azzal is hogy elemzem miért nem működik rajtuk (amikor nem működik) az otthoni megoldásom, meg azzal is hogy más megoldásokat tanulok.

Érdekes és elgondolkoztató látni hogy vannak otthon megoldásaink, amiket régóta „kritizálok” hogy nem látom működő képesnek valós helyzetben. Itt meg találkozok ehelyett egy megoldással amire azt mondom hogy ahhhha, ez működik, de basszus hogy lesz ezt gyakorolva 20 év múlva könyöke a gyereknek…? Hogy tanítanám szívem szerint? Mint otthon, amire a pofákat vágtam, vagy mint itt, amit rekreációs szempontból helytelennek érzek?

A válaszok majd jönnek. Az út előre megint az ego eldobásával kezdődik. Leülni balra, mert vendég vagyok, tanulni, elfogadni hogy ez itt más, és értékes. Nem bizonygatni mit tudok, hanem feltárni mit nem.

4x felé… avagy miért fontos a külső kontroll.

Töprengtem a cím adáson.. .majd egy éve nem írtam, sok gondolat ülepedett. Mostanában 4-5 ember is hívott hol tartok edzést… erősödik a késztetés hogy újra megpróbáljam, de tudom nincs még itt az ideje… Pesten minden klubunk zárva… Tatára járunk le heti kétszer, közben meg gyakorlok mást is… Covid irodába űzött, így az elfogadható 5-6 edzés hetente álom, bár most úgy tűnik újra van esély rá.

A mai ömlengés témája a külső ingerek, kontroll, és az ego… Néhány látszólag nem összefüggő történettel vezetem fel a gondolatot.

Tegnap edzésen szíven ütött Mesterem megjegyzése… „Nézd meg hogy állsz, ilyen állás aikidoban nincs…!” Lenéztem, és tényleg… reggeli gyakorlásom beszűrődött, és az aikido lépéshibát, pozíció problémát nem aikidos lépéssel kompenzáltam…. Ez a rémálmom…

Emlékszem bemutatót tartva pár éve egy beszélgetésre, kérdésre mennyire használható az aikido az életben, mennyire hatékony önvédelem… Mai válaszom más lenne… Többféleképp lehet gyakorolni… lehet lejárni egy klubba edzeni, lelkesen tanulni, fejlődni de helyén kezelve szórakozásként, egészség fejlesztésként, mentális útként, művészetként felfogni… Ezzel nincs gond, sőt! Ez esetben ne álljon az ember ketrecbe, és ne ossza az észt mint harcművész, esetleg mint FEKETEÖVES mester. Lehet, kell viszont harcművészként hozzáállni… ekkor viszont be kell fogadni külső ingereket, a világban körül nézve más harcművészetekkel is ismerkedve elhelyezve választott utunkat, felismerve a „belterjes” gyakorlásunk okozta hiányosságokat…. – nem az aikido hibáit felismerve, keresve, hanem a saját hibáinkat! A fejekben zavar van… az igazi, tényleges harcművész, harcos nem egy stílushoz kötődik mereven, hanem az életét a harc művészetére téve befogad mindent amit tud és létrehoz magában egy szerves egységet, majd jó esetben rendszert, stílust alkot. A fejekben a zavar ott van, hogy 99.99999%-ban aki ezt olvassa, és én sem vagyok igazi harcművész… Érdekel a harcművészet, foglalkozom vele, keresem a fejlődést… de egy lelkes követő vagyok. 4 x felé közeledve, életem felénél látni, érteni, elfogadni kell hogy nem harcos, zseni, MESTER, hanem egy kitartó lelkes Aikido tanuló vagyok.

Utaztunk hazafele Tatáról… kocsiban arról beszélgettünk, hogy eltűntek Pestről az emberek, hogy nem keresnek megoldást a zárás miatti edzés hiányra. Még amikor tényleg zárva is volt minden, ha máshol nem a nappaliban edzettünk! Arra jutottunk, a legnagyobb akadály a fejlődésben lustaság és az ego… Én már tudom, én már FEKETEÖVES vagyok…. 20 év után a párszáz emberből maroknyian maradtunk, és még kevesebben törekszünk folyamatosan edzve, akadályokat leküzdve

Megint tegnap egy tizenpáréves, meg egy frissen 50 éves sráccal voltam együtt az edzés jó részén. A kissrác jobban megoldotta a gyakorlatot mint én… Ilyenkor jön az ego: betartok hogy neki se menjen… vagy vigyorgok, megdicsérem, és elemzem mit csinál másként… lejjebb van a súlypontja…? Lazább…? Jobb a támadója...? Igen, biztos, jobb a támadója ő meg rosszul támad, más magyarázat nem lehet! :)
Egy idő után odahívom mesterem amikor mellettem áll, kérem segítsen. Kiderül egy alaplépesem folyamat közben rossz… 17 éve takarja a hakama, észrevétlenül kompenzálom túlzottan terhelve a bokám… hát kínos… igen, pár centi, máshogy áll a lábfej, de basszus, ez hogy lehet?! Lehet…?! igen, lehet.

Mesterem később odajön javítani, jelzi hogy nem jó egy mozdulat, amin bár ő nem tudja, jó pár órát dolgoztam. Nem aikidos szempontok miatt az aikidos mozdulat úgy alakítva ahogy. Lefog, hogy ne tudjam megcsinálni. Az én szempontom szerint inkorrekt fogással. Ha valaki úgy fog ahogy ő, meg sem próbálom ezt a technikát csinálni, csinálok másikat. Berobban az ego, megy fel a pumpa. Mondom neki ne haragudj, ilyen fogással el sem kezdem. Nincs értelme, nem korrekt a fogás, el sem tudok így indulni a gyakorolandó irányba, másfelé mennék. Erre persze a másik oldalt is fellángol az ego… Jelzi hogy szerinte nem akarok tanulni, de azért megkérdi mi a bajom a fogással… (mert mi az hogy Ő nem korrekt?!, odajön tanítani és én kritizálom?!) Túllendülünk… Persze mindenkinek igaza van, főleg neki. Nem jó amit csinálok, azaz lehetne jobban csinálni. Ő tanítani akar, én támadásnak élem meg, mert ahogy rámutat a hibára azt nem érzem korrektnek… Persze nem az a lényeg hogy mutat rá, hanem az hogy lát valamit, és tudást akar átadni, de egy hülyeség miatt az ego berobban és majdnem nem tudom befogadni…. A vége az, hogy megértem, befogadom, és kapok valamit amin hónapokon át molyolhatok… Az amit kifogásolt eredetileg, amit szavakba öntött és Ő hibának tart számomra oka van, marad… de nem feltétlen ebben a szituációban. Amit viszont adott, a mozdulat amit megmutatott az fontos, és bele kell raknom az én aikidomba…

Három történet, mindhárom valahol az egoról szól, és a külső kontroll fontosságáról. Ami a legtöbb mesternél, harcművésznél hiányzik. Az Ego a kontroll ellen van. A fejlődésnek fokozatai, időszakai, vannak. Plafonok amit át kell törni. Aikidonál legalább is szervezeten belül valaki vagyok. Máshol egy senki… de ha beállok máshol más művészetben a sor végére akkor rengeteg szempont, inger jön…. Ezt lehet megint úgy felhasználni, hogy vegytiszta marad az Aikidom, de pontosodik, mozdulatok irányai, szögek, időzítések változnak tartalmat, mélységet adva a tudásnak… meg lehet egoistaként „megreformálni’ a harcművészetet… korábbi barátokat, mestereket hülyének nézni… Tudni kell(ene) az ember hol van: a harcművészeti Pantheon csúcsára tartva, vagy épp bilibe lógatott kézzel álmodozva… sokaknak nem megy, pedig nem nehéz… ha valaki nem foglalkozik választott útjával napi (!) 6-8 órát, nem reformer, hanem lelkes kisiparos. Én ez vagyok. Nincs ezzel baj, lehet ettől odaadóan, előre törekedve élvezettel gyakorolni. Viszont akkor fontos a vegytisztaság, és ha nincs külső kontroll, személy aki szól hogy „ez most mi…?” akkor baj van. Erről szólt az első történet. Stílusok vegyülése az én szintemen rémálom, jel hogy veszélyeztetem amit felépítettem. Az Ego pedig kényes jószág, ha nincs jól visszarugdosva a sarokba, elront mindent… Így lassan 40 évesen már eldőlt, nem leszek O-Sensei. Ekkor viszont tanulni kell az előttem járóktól, nem reformálni, újat alkotni. Igen, tudok valamit. Igen, van más szempontom, látószögem is. De a Mesterem kb 20 évvel, és megszámlálhatatlanul sok tapasztalattal előttem jár. Valószínűleg volt korszaka amikor ezen már átesett… Szeretné az Ego ha nem így lenne, de ez van. Ha az Ego győz, és megszűnik a kontroll vagy zseniként új utakat találunk, vagy menthetetlenül elveszünk az utak között. Ez a valószínűbb….

A többi történetnek is ez a kulcsa. Mármint az ego. Az ember fia gyerekkorában megnéz pár Chuck Norris, Bruce Lee, Steven Segal filmet, és máris FEKTEÖVES HARCMŰVÉSZ akar lenni. Így. Vagy jobban mondva úgy. Van egy gyakran nem túl sikeres élete, de a harcművészet - esetünkben Aikido szűk keretében a vizsgák küzdelmek nélkül biztosítják a sikerélményt, a folyamatos előre jutást a hierarchiában Aztán nincs meg a felismerés, hogy a külső világ számára létező FEKETEŐV az nem mesterszint, hanem egy belépőjegy a harcművészet világába… egy azaz egy stílusban alapvető jártasság, az alaptechnikák, alapelvek formai ismerete egy olyan jártassági szinten, aminek már van köze az adott stílushoz. Jön az ego… Diploma bekeretezés, sértődés ha javítják, sértődés ha a támadó „nem jól” támad és nem megy a technika. Önigazoló magyarázatok hogy ó így ne támadj mert akkor védtelen vagy, mert akkor megütlek, megrúglak… (Aikidosként?! Ilyenkor legszívesebben üvöltenék… Aikidosként nem tudod megoldani, és akkor majd szerinted ha ütsz, rúgsz amit soha, de soha nem gyakoroltál, akkor mi történik majd…? Ez persze nem azt jelenti hogy szó nélkül hagyjuk ha terpeszbe áll az uke mert túllép, vagy szenvedjünk amikor a kezdő a szituáció helyett kamikáze rohamot kezd, most nem erről van szó… ez egy külön írás lehet)

A fejlődés legnagyobb ellensége az Ego, az önkép. Hinni akarjuk hogy valakik vagyunk. Ahogy tudásunk, büszkeségünk is nő, minél több időt, energiát öntünk valamibe egyre inkább védjük azt. A javító szándékot ha nincs diplomatikusan csomagolva – vagy még akkor is ha csomagolva van az Ego támadásnak éli meg. A tükröt, ami mutatná hogy nem azok vagyunk akik szeretnénk lenni, akiknek képzeljük magunkat összetörni akarjuk – mert csúnya, mert hogyan fogják – ahelyett hogy az aputestet megpillantva változtatnánk….

Az Ego a kontroll ellen van. Valójában a kontroll, a követés a fejlődés biztosítéka, az úton maradás eszköze... aki elveszíti a kontrollt, elveszíti az utat...

2020 - összetörve

Érdekes egy év volt. Úgy indult hogy volt heti 6-8 edzésem, jól menő vállalkozásom. Majd hirtelen megszűntek az edzési lehetőségek és nem tudtam miből eszek a hó végén. Tavasszal indult a kerti a dojo, azaz barátommal edzettünk a társasházi kertben. Nem értem más hogy bírja kezét széttárva abbahagyni. Volt egy sajátos bája, a régi időket idézte. Meglepően sokat jelentett hogy az évek rutinjából kimozdulva újra elkezdtük az alapok kivesézését. A föld jó, lehet gurulni, teljes értékűen edzeni. Majd újra nyíltak a termek...

Augusztusban sikerült rosszul esni. Lábam beakadt egy hakamába... az idő lelassult... teljes erővel, nagy lendülettel támadtam egy két danost, aki tenkánnal gyorsulva fokozta a lendületem. A két test energiája összeadódott, a gurulás előtti pillanatban a hakamába akadt láb visszarántott és éreztem, tudtam, NAGYON nagy baj van. Átfordulás után éreztem hogy valami (utólag talán a könyököm) nyomja a bordám, tüdöm, szívem, és belül minden torzul... és torzul... és még mindig torzul...
Annyi rutin volt, hogy az állammal és lábfejjel tolva magam lekúsztam a tatami széléig, és próbáltam nem megfulladni stabil oldalfekvésben. 10-15 perc után segítséggel felkeltem, és megbeszéltük nem hívunk mentőt hanem megpróbálok hazamenni...
másnap festeni kellett menni, valószínűleg törött bordával... Az egyetlen szerencsém az volt, hogy baloldal ment valami szét, a kocsi öve meg jobb oldalt fekszik fel... Ugrott egy edzőtáborom, 5 hét után tudtam óvatosan mozogva edzeni... még így egy jó fél év után is van hogy fájogat...
a test és ego sérülése. a tehetetlenség. Lehetek ilyen balfek 3 danosan....? az még oké, hogy rosszul esik az ember, de ennyire?! Amúgy igen... van az a banánhéj...
komolyan felmerül bennem a kérdés, hogy mi értelme a hakamának. 20 év alatt 3 sérülésem volt mely hosszú időn át kínzott, 1 a hülyeségnek, 2 a hakamának köszönhető. az általam ismert dojo-balesetek közel fele hakamához köthető... Mi értelme a bő nadrágszoknyának egy olyan sportba ahol dobáljuk egymást...? fontos a tradíció, ezt értem, de valahol felmerül bennem az eretnek gondolat hogy egy sportban a tradíciót fel kellene hogy váltsa a modern edzéselmélet és egészség tudatos hozzáállás... a hakama egyszerűen a mindennapi ruházat volt, presztízs, minősége, formája társadalmi rangról árulkodott, és a mestereknek derogált alsógatyában kiállni....
ezért sérülünk most.... persze a dolog nem vészes. 20 év komoly edzésmennyisége mellett 2 sérülés nem nagy dolog, de a kérdés áll....

Szeptember közepén végre újra edzhettem... 6 hetet... a testem után a lelkem törték össze az újabb bezárással. Nem mondom hogy értelmetlen, 4 helyen edzettem a gyerekeim edzésein is részt véve, és itt van kontaktus. Érthető, de nem feldolgozható.
Most heti 2 edzés van, ugyanazzal az emberrel. Ami pozitív, hogy szerintem sokat fejlődnek alapjaink. Minden gyakorlásnál felmerül egy probléma. Elemezzük a mozgásainkat, a különbséget. Megegyezünk hol a gond. Megoldást keresünk. Amikor végre megvan a vélt megoldás, jön a kérdés hogy mesterünk miért nem úgy csinálja. Újabb elemzés... és eddig mindig kiderült hogy hát igen, igaza van.... úgy is lehet, csak akkor nem ott kell állnunk, nem úgy kell állnunk, ja, a csípő.... és máris értelmet nyer... amit kitaláltunk megy a kukába. nem azért mert nem jó, hanem azért mert nem illeszkedik a rendszerbe, és csak úgy lehet tovább haladni ha egy úton, egy rendszerben járunk... de erről inkább írok egy másik bejegyzést...

Akció – reakció, a nyomás érzékelése és az alapvetően hibás haladó gyakorlás fájdalma

Hihetetlen hogy másfél éve nem posztoltam. Nem véletlen. Sok impulzus ért, kellett hogy ülepedjen illetve sokan olvasnak akikkel nem akartam megosztani milyen utat kezdtem járni. Újra harcművészként élhettem, heti 6-8 edzésem volt a vírusig. Kb fele Aikido, másik fele pedig inspirációt adott, hogy jobban mélyíthessem Aikido tudásom.

Első és legfontosabb hogy komoly jártasságom csak Aikidoban van, így bármit vegyíteni kb annyi mint szart keverni az alakuló műbe. Az Aikido jó, aki kitalálta, tökélyesítette egy géniusz volt, sok éven át csak más harcművészetben már jártas tanítványokat fogadott. Ha nem lett volna korrekt technikailag, nem ismerték volna el. Bizonyított olyan emberekkel szemben, akiknek a tudását én soha nem érhetem el. (idő, energia, tehetség. Alapos iparos lehetek, a többi már eldőlt) Bármit hozzá tenni nem tudok, ha valami nem jó benne akkor nem az Aikidoval van a baj hanem velem, aki nem értem. Azért írom le ezt, mert fontos kijelenteni a célt amikor más művészettel is foglalkozok: a célom az Aikido mélyebb megértése.

Más jártasság segíthet letisztítani a meglévő tudást. (vagy tönkretenni, ha letisztítás helyett torzítja) Tatán van szerencsém egész edzésen egy harmadik danra készülő kollegával edzeni, és alaposan kielemezni a mozgásokat. Érdekes módon a felfedezett védelmi lyukak, kontroll hiány megoldása nem kívánt semmi mást, mint a meglévő tanult mozgás pontosítását. Egy ütem váltás, egy határozott atemi, egy 5-10 centivel arrébb rakott lépés elég volt. Többször Elsner Sensei – azaz most már Sihan kérdés nélkül ráérzett mit nézünk, és megmutatta azt amit már százszor is – de most láttuk mit akar mutatni. Persze ez nem mindig van így – a kérdések 80%-ra látok választ, 15%-ra hiszem hogy majd egyszer látok választ, 5% pedig hát…. Na… majd lehet hogy bölcsebb leszek egyszer, de most ráncolom szemöldököm. Azért ez nem rossz arány.
Edzések alatt az adott kereten belül lehet gyakorolni. A támadás rögzített. Egyik gond az aikido oktatással, hogy a támadás silány. Viszont a keretek között számomra egyre inkább bizonyított. Amivel viszont egyre inkább gondom van, az a támadás, illetve hogy haladóbb szinten nem alakul ki a korrekt akció-reakció…

Ezt fejteném ki.

Most a vírus alatt maradt a kerti aikido, titokban. Itt viszont van lehetőség kereten kívül is gyakorolni. Az első nagy tapasztalat hogy a normál gyakorlás nagy hiányossága az akcio-reakció rossz felépítése. Az aikido reagál. Ha oktatási szinten kezdőket tanítunk, akkor áll két ember egymással szemben, a támadó fogja az aikidos kezét, aki mozogni kezd. Ez már hibás, hisz ekkor az Aikidos valójában támad, akcióval kezd, nem reakcióval válaszol. Ez ismert, de szükséges rossz mert máshogy nem lehet tanulni. Ezt oldja (oldaná fel, később részletezem) fel amikor odalép a támadó és ráfog a védekező kezére, illetve ha ütéssel támad.
Ütésből támadást elemezve régóta, majd 10 éve gondot okoz az elmélet. Ha fent van védekezőként a kezem, azt kellene először támadni a támadónak, majd a testet – de így nem gyakorlunk. Így kialakítottam, hogy lent van a kezem, csak a támadás érkezése alatt emelkedik fel. Ez persze időveszteség, de van lentebb posztom erről. Mostmár viszont van elképzelésem hogyan támadják a kezet ha fent van…. Illetve tapasztalatom hogy azonnal leütnek ha nincs fent…. (Ha elveszítem a távolságot, amit a kéz ad elveszítem a reagáláshoz szükséges időt)
Itt jön a mai felismerés. Az egyik első technikát néztük, az ikyyot, nevezetesen azt hogy aikidosként elkezdem a fejre tolni a könyököt, de a támadó a nyomást érzékelve ellazítja a kezét és a teste mellett szorosan leüt tenyérrel, hogy ne lehessen a testét a karját rúdként használva mozgatni – sajnos szembesültem vele hogy spontán reakció más művészetben jártassággal rendelkezők körében. Nem trükk, evidencia, rongyként lazítják egyesek kezüket ha annál fogva vezetném őket. Mi lett a megoldás…? Amit a mesterem ezerszer, minden edzésen elmond… időben a fejre nyomni a könyököt. Ha eljutunk egy bizonyos pontig akkor már jó, nem lehet leejteni…. De hogy jutunk el addig…? Hogy emeljük fel a kezet…?. A fejem a falba vertem, annyira egyszerű… NEM EMELJÜK FEL, a támadó emeli fel! Az aikido a reagálás művészete! Alapállásban állok, a kezem előre mutat, a támadó ha meg akar ütni, elüti valamerre, oldalra, le, vagy fel…a támadó felnyomja a kezem, hogy üssön alatta – ikyyot- Lenyomja, hogy felette üssön – például kokyuho….
Jó, de hogy tanuljuk meg az érzékelést haladó szinten hogy időben reagáljunk…? Ez egy nagy kérdés. Más harcművészetben idegrendszerbeli kondicionálás van. Nem gondolkodás, hanem kondicionált válasz: lenyomják a kezét, üt fölötte, kontaktus éri a kezét visszahúzza, nyomás kerül a kézre védekezésre használja és ha a nyomás csökken támad vele…. Nem elemez, nem gondolkodik, hanem többmillió ismétlés alapján idegrendszeri kondicionált választ ad.

Szerintem középhaladóként ez a következő nagy lépés. Nem szabad a szart gyakorolni, és ezzel esélyt sem adni az idegrendszeri válaszok kialakításának. Eddig azt vallottam, hogy mindegy hogy támad a támadó, meg kell oldani. Mostanában többször jártam úgy pesten, hogy a támadás annyira szar volt, hogy ezt feladtam, és megmondtam a támadónak hogy ne haragudjon, de erre ezt az adott technikát nem fogom gyakorolni, értelmetlen. Ez persze konfliktussal járt, meg persze kioktatott a 3 kyus hogy 3 danosként meg kellene oldanom szerinte…. Aikidosként idegesen, de mosolyogva annyit válaszoltam csak hogy sajnos ez nem megy, kérem segítsen…. (mennyire egyszerűbb más stílusban… leütik a hülyét… persze pont azért aikidozom mert nem ilyen irányban akarom a személyiségem formálni)
Sajnos viszont most azt látom, tovább kell lépni… Ha egy kezdő lenyomja a kezem például egy ikkyonal, nem teszek jót magamnak ha megoldom . Nem kérdés, meg tudom oldani…. Mégis meg kell kérni hogy bocs, így nem jó, ne le nyomja hanem fel… hiába fog hülyének nézni…. Ugyanis ha nem alakul ki tanult reakció hogy az dönti el az alkalmazott technikát hogy merre áramlik a támadás, lehetetlen lesz egy spontán támadásra az odaillő aikidos választ adni. Néztünk ma gyakorló társammal például shomenuchi támadásra megoldást, feltételezve hogy a shoment adó kéz ellazul kontaktus után, majd újra támadásra lendül. Az elemzés az hogy technikailag nincs gond, de reakcióilag igen. Van aikdo repertoárjában válasz, de hogy azt megadjuk arra nincs reakcióidőnk. Pont azért nincs mert amint nem kottából dolgozunk, amikor nincs forgatókönyv az akció-reakció beidegződése nem tud kialakulni mert hibásan gyakoroljuk az alapokat. Azért mozgunk úgy ahogy mert ez van megbeszélve, nem azért mert testérzést társítunk hozzá.

Két eset, látszólag ugyanaz:
Felemeli a kezem és ezzel a saját kezét is – akció melyre a reakció hogy a könyökét a fejére tolom, és így szert teszek egy tanult válaszra – vagy felemelem a kezét és a fejére tolom, mert ez a feladat…?
Kívülről semmi különbség nem fog látszani…. De a tartalom teljesen más lesz… A második esetben én kezdek egy akciót, amire van lehetősége reagálni azzal, hogy lazítva, csavarva test mellé leüt. Az első esetben viszont én reagálok a felemelésre… A gond hogy ehhez két ember kell…. A támadó is, aki jelenleg tisztelet a kivételnek, de bejön heti 2-3-szor táncolni….
Kezdő szinten a lényeg a pozíció kialakításában van. Ha itt mindig a másik támadását javítom, hogy kell mozognia a nagy veszély hogy a vége egy steril, működésképtelen, harcművésztől elrugaszkodott formagyakorlat lesz. Nem szeretem megkötni hogy a támadónak hogy kell mozognia, valami fals indokot adni mögé hogy azért mert így lesz védett, így tud támadni – mi van ha ő máshogy tud amire és még csak nem is gondolok….?
Viszont azt látom haladó szinten oda kell figyelni a helyes akció-reakció ütemére, arra hogy az adott formában egy mozdulat miért alakul ki, ki kezdi el annak irányát, és ha az indító támadás rossz, azt azonnal javítani kell hogy ne rossz reakció rögzüljön a haladóbb gyakorlóban.
Hiszem, hogy ezzel tartalmat lehet adni az aikido mozgásművészetének, és erre szükség lenne haladó (danos) szinten annak érdekében, hogy ne üresedjen ki harcművészeti szempontból az egész.

Akció – reakció, a nyomás érzékelése és az alapvetően hibás haladó gyakorlás fájdalma

Hihetetlen hogy másfél éve nem posztoltam. Nem véletlen. Sok impulzus ért, kellett hogy ülepedjen a megszerzett tapasztalat illetve sokan olvasnak akikkel nem akartam megosztani milyen utat kezdtem el járni. Újra harcművészként élhettem, heti 6-8 edzésem volt a vírusig. Kb fele Aikido, másik fele pedig inspirációt adott, hogy jobban mélyíthessem Aikido tudásom.

Első és legfontosabb hogy komoly jártasságom csak Aikidoban van, így bármit vegyíteni kb annyi mint szart keverni az alakuló műbe. Az Aikido jó, aki kitalálta, tökéletesítette egy géniusz volt, sok éven át csak más harcművészetben már jártas tanítványokat fogadott. Ha nem lett volna korrekt technikailag, nem ismerték volna el. Bizonyított olyan emberekkel szemben, akiknek a tudását én soha nem érhetem el. (idő, energia, tehetség. Alapos iparos lehetek, a többi már eldőlt) Bármit hozzá tenni nem tudok, ha valami nem jó benne akkor nem az Aikidoval van a baj hanem velem, aki nem értem. Azért írom le ezt, mert fontos kijelenteni a célt amikor más művészettel is foglalkozok: a célom az Aikido mélyebb megértése saját hibáim felderítése, tudásom tökéletesítése.

Más jártasság segíthet letisztítani a meglévő tudást. (vagy tönkretenni, ha letisztítás helyett torzítja) Tatán van szerencsém egész edzésen egy harmadik danra készülő társsal edzeni, és alaposan kielemezni a mozgásokat edzés alatt majd hazaúton utána. Érdekes módon a felfedezett védelmi lyukak, kontroll hiány megoldása nem kívánt semmi mást, mint a meglévő tanult mozgás pontosítását. Egy ütem váltás, egy határozott atemi, egy 5-10 centivel arrébb rakott lépés elég volt. Többször Elsner Sensei – azaz most már Sihan kérdés nélkül ráérzett mit nézünk, és megmutatta azt amit már százszor is – de most láttuk mit akar mutatni. Persze ez nem mindig van így – a kérdések 80%-ra látok választ, 15%-ra hiszem hogy majd egyszer látok választ, 5% pedig hát…. Na… majd lehet hogy bölcsebb leszek egyszer, de most ráncolom szemöldököm. Azért ez nem rossz arány.

Edzések alatt az adott kereten belül lehet gyakorolni. A támadás rögzített. Egyik gond az aikido oktatással, hogy a támadás silány. Viszont a keretek között számomra egyre inkább bizonyított. Amivel viszont egyre inkább gondom van, az a támadás, illetve hogy haladóbb szinten nem alakul ki a korrekt akció-reakció… Ezt fejteném ki.

Most a vírus alatt maradt a kerti aikido, titokban. Itt viszont van lehetőség kereten kívül is gyakorolni. Az első nagy tapasztalat hogy a normál gyakorlás nagy hiányossága az akció-reakció rossz felépítése. Az aikido reagál. Ha oktatási szinten kezdőket tanítunk, akkor áll két ember egymással szemben, a támadó fogja az aikidos kezét, aki mozogni kezd. Ez már hibás, hisz ekkor az Aikidos valójában támad, akcióval kezd, nem reakcióval válaszol. Ez ismert, de szükséges rossz mert máshogy nem lehet tanulni. Ezt oldja (oldaná fel, később részletezem) fel amikor odalép a támadó és ráfog a védekező kezére, illetve ha ütéssel támad.

Ütésből támadást elemezve régóta, majd 10 éve gondot okoz az elmélet. Ha fent van védekezőként a kezem, azt kellene először támadni a támadónak, majd a testet – de így nem gyakorlunk. Így kialakítottam, hogy lent van a kezem, csak a támadás érkezése alatt emelkedik fel. Ez persze időveszteség, de van lentebb posztom erről. Most már viszont van elképzelésem hogyan támadják a kezet ha fent van…. Illetve tapasztalatom hogy azonnal leütnek ha nincs fent…. (Ha elveszítem a távolságot, amit a kéz ad elveszítem a reagáláshoz szükséges időt)
Itt jön a mai felismerés. Az egyik első technikát néztük, az ikyyot, nevezetesen azt hogy aikidosként elkezdem a fejre tolni a könyököt, de a támadó a nyomást érzékelve ellazítja a kezét és a teste mellett szorosan leüt tenyérrel, hogy ne lehessen a testét a karját rúdként használva mozgatni – sajnos szembesültem vele hogy spontán reakció más művészetben jártassággal rendelkezők körében. Nem trükk, evidencia, rongyként lazítják egyesek kezüket ha annál fogva vezetném őket. Mi lett a megoldás…? Amit a mesterem ezerszer, minden edzésen elmond… időben a fejre nyomni a könyököt. Ha eljutunk egy bizonyos pontig akkor már jó, nem lehet leejteni…. De hogy jutunk el addig…? Hogy emeljük fel a kezet…?. A fejem a falba vertem, annyira egyszerű… NEM EMELJÜK FEL, a támadó emeli fel! Az aikido a reagálás művészete! Alapállásban állok, a kezem előre mutat, a támadó ha meg akar ütni, elüti valamerre, oldalra, le, vagy fel…a támadó felnyomja a kezem, hogy üssön alatta – ikyyo! Lenyomja, hogy felette üssön – például kokyuho….
Jó, de hogy tanuljuk meg az érzékelést haladó szinten hogy időben reagáljunk…? Ez egy nagy kérdés. Más harcművészetben idegrendszeri kondicionálás van. Nem gondolkodás, hanem kondicionált válasz: lenyomják a kezét, üt fölötte, kontaktus éri a kezét visszahúzza, nyomás kerül a kézre védekezésre használja és ha a nyomás csökken támad vele…. Nem elemez, nem gondolkodik, hanem többmillió ismétlés alapján idegrendszeri kondicionált választ ad.
Szerintem középhaladóként ez a következő nagy lépés. Nem szabad a szart gyakorolni, és ezzel esélyt sem adni az idegrendszeri válaszok kialakításának. Eddig azt vallottam, hogy mindegy hogy támad a támadó, meg kell oldani. Mostanában többször jártam úgy pesten, hogy a támadás annyira értelmezhetetlen volt, hogy ezt feladtam, és megmondtam a támadónak hogy ne haragudjon, de erre ezt az adott technikát nem fogom gyakorolni, értelmetlen. Ez persze konfliktussal járt, meg persze kioktatott a 3 kyus hogy 3 danosként meg kellene oldanom szerinte…. Aikidosként idegesen, de mosolyogva annyit válaszoltam csak hogy sajnos ez nem megy, kérem segítsen…. (mennyire egyszerűbb más stílusban… leütik a hülyét… persze pont azért aikidozom mert nem ilyen irányban akarom a személyiségem formálni)
Sajnos viszont most azt látom, tovább kell lépni… Ha egy kezdő lenyomja a kezem például egy ikkyonal, nem teszek jót magamnak ha megoldom . Nem kérdés, meg tudom-e oldani…. Mégis meg kell kérni hogy bocs, így nem jó, ne le nyomja hanem fel… hiába fog hülyének nézni…. Ugyanis ha nem alakul ki tanult reakció hogy az dönti el az alkalmazott technikát hogy merre áramlik a támadás, lehetetlen lesz egy spontán támadásra az odaillő aikidos választ adni. Néztünk ma gyakorló társammal például shomenuchi támadásra megoldást, feltételezve hogy a shoment adó kéz ellazul kontaktus után, majd újra támadásra lendül. Az elemzés az hogy technikailag nincs gond, de reakcióilag igen. Van aikido repertoárjában válasz, de hogy azt megadjuk arra nincs reakciókészségünk. Pont azért nincs mert amint nem kottából dolgozunk, amikor nincs forgatókönyv az akció-reakció beidegződése nem tud kialakulni mert hibásan gyakoroljuk az alapokat. Azért mozgunk úgy ahogy mert ez van megbeszélve, nem azért mert testérzést társítunk hozzá.

Két eset, látszólag ugyanaz:
Felemeli a kezem és ezzel a saját kezét is – akció melyre a reakció hogy a könyökét a fejére tolom, és így szert teszek egy tanult válaszra – vagy felemelem a kezét és a fejére tolom, mert ez a feladat…?
Kívülről semmi különbség nem fog látszani…. De a tartalom teljesen más lesz… A második esetben én kezdek egy akciót, amire van lehetősége reagálni azzal, hogy lazítva, csavarva test mellé leüt. Az első esetben viszont én reagálok a felemelésre… A gond hogy ehhez két ember kell…. A támadó is, aki jelenleg tisztelet a kivételnek, de bejön heti 2-3-szor táncolni….

Kezdő szinten a lényeg a pozíció kialakításában van. Ha itt mindig a másik támadását javítom, hogy kell mozognia a nagy veszély hogy a vége egy steril, működésképtelen, harcművésztől elrugaszkodott formagyakorlat lesz. Nem szeretem megkötni hogy a támadónak hogy kell mozognia, valami fals indokot adni mögé hogy azért mert így lesz védett, így tud támadni – mi van ha ő máshogy tud amire én még csak nem is gondolok….?

Viszont azt látom haladó szinten oda kell figyelni a helyes akció-reakció ütemére, arra hogy az adott formában egy mozdulat miért alakul ki, ki kezdi el annak irányát, és ha az indító támadás rossz, azt azonnal javítani kell hogy ne rossz reakció rögzüljön a haladóbb gyakorlóban.
Hiszem, hogy ezzel tartalmat lehet adni az aikido mozgásművészetének harcművészetként megtartani azt, és erre szükség lenne haladó (danos) szinten annak érdekében, hogy ne üresedjen ki harcművészeti szempontból az egész.