02/08/2026
„Olyan rossz érzésem van… de nem tudom, miért.” 🖤🕊️
Ezt mondtam a lányomnak és Máténak azon az estén, az utolsó előtti fordulónál.
Ma van két hete annak a tragédiának, amelyet átéltünk.
Két hete nem posztoltam. Két hete szinte körülöttünk is megállt minden. Lelkileg meg kellett próbálnunk feldolgozni azt, amit azon az estén láttunk és átéltünk – ha egyáltalán fel lehet ezt valaha dolgozni.
Eddig nem tudtam írni róla.
Aznap olyan boldogan telt a napunk.
Nekünk akkor azt jelentette a boldogság, hogy sikerült itt, a közelben néhány bála szalmát vennünk az állatainknak.
Akinek vannak állatai, talán érti, miért jelentett ez ekkora örömöt és megkönnyebbülést.
Az előző időszak minden idegeskedése arról szólt, hogyan és honnan szerzünk nekik takarmányt. Még nyár van, mégis már most alig találunk a közelben, és közben folyamatosan ott van bennünk a kérdés: mi lesz télen?
Az ország másik végén lehetne takarmányt venni, kamionnyi mennyiségben. De ezt nem tudjuk kifizetni, és akkor még a fuvar költségéről nem is beszéltünk.
Aznap azonban sikerült a közelben szalmát vennünk.
Saját utánfutóval, a saját erőnkből, kettesével fel tudtuk görgetni a bálákat, és haza tudtuk hozni őket.
A tulajdonost felhívtuk, a megbeszélt időre pontosan odajött. Kifizettük a szalmát, ő pedig azt mondta, vigyük el minél hamarabb, mert már most hiányzik belőle egy bála, valaki ellopta.
Mi még azon az estén neki is álltunk.
A lányommal és Mátéval hárman hordtuk a szalmát a mögöttünk, körülbelül egy kilométerre lévő földről.
Olyan boldogok voltunk, hogy sikerült.
Hogy végre ez megvan.
Hogy nem csaptak be bennünket, és nem csak ígérgettek.
Rég nem érzett könnyedség volt rajtunk.
Nem gondoltuk volna, hogy miközben mi annak örülünk, hogy végre egy gonddal kevesebb lett, valami felfoghatatlan közeleg.
A régi kis terepjárónk már két éve áll.
Elsősorban az állataink takarmányának beszerzése és szállítása miatt vettük. Itt, a tanyán mindent jelentett számunkra az az autó.
Bárhová el tudtunk vele indulni szénáért vagy takarmányért, és saját költségen haza is tudtuk hozni.
A javítására ráment minden félretett pénzünk. A szerelő nemhogy megjavította volna, még rosszabb állapotban adta vissza. Elvitte az utolsó megtakarításunkat is, az autó pedig azóta sem használható.
Most a kis, öreg Skodával próbálunk boldogulni a göröngyös földutakon, és azzal hordjuk haza az állatok takarmányát, mert más lehetőségünk nincs.
Mi még nem élünk a tanyából.
A tanyának jelenleg nincs bevétele. A saját keresetünkből tartjuk el az állatainkat.
A videók és posztok, amelyeket itt láttok, arról szólnak, mit szeretnénk egyszer ezen a helyen megvalósítani, és milyen élményt szeretnénk majd átadni nektek.
De még rengeteg minden hiányzik ahhoz, hogy a tanyát látogathatóvá tehessük.
Ketten élünk itt a lányommal, és ketten látunk el mindent, télen és nyáron, minden nehézségével együtt.
Nagy öröm számunkra, hogy Máté, a lányom párja is annyi időt tölt velünk és annyit segít, amennyit a saját munkája mellett csak tud.
Az utolsó előtti fordulónál egyszer csak azt mondtam nekik:
– Olyan rossz érzésem van… de nem tudom, miért.
Korábban már éreztünk valami égett műanyaghoz hasonló szagot, de sem füstöt, sem tüzet nem láttunk.
Azt hittük, a kis Skoda erőlködik a rossz földúton, és a felmelegedett motor szagát érezzük.
Soha nem gondoltam volna, hogy az ember talán valóban megérezheti, amikor valami szörnyűség történik hozzá ilyen közel.
Az utolsó fordulónál éppen hátratolattunk, hogy legurítsuk az utolsó két bálát.
A lányom egyszer csak felnézett a ház fölé.
A fenyves mögött hatalmas, égig érő lángokat és lángoló pernyét látott.
Felkiáltott:
– Mi az ott?
Amikor odanéztem, szinte megállt a szívem.
Azt láttam, hogy a lángok a saját házunk hátsó részénél vannak.
Szaladni kezdtünk felfelé. A szívem a torkomban dobogott.
Aztán láttuk, hogy nem a házunk ég.
A következő gondolatom az volt, hogy az erdő gyulladt ki.
Talán mi okoztuk.
Talán a meleg motor miatt történt valami.
Egyetlen másodperc töredéke alatt minden lejátszódik az ember fejében.
Szaladtunk tovább az erdei úton.
Amikor már átláttam a fák között, megláttam, hogy a hátsó szomszédunknál ég minden.
Az istállók.
A szénatárolók.
A takarmányos.
Minden.
Futás közben azt gondoltam, Csabi biztosan már kiengedte az állatokat. Azt hittem, valahol az erdőben fognak szaladgálni, és csak a tüzet nem tudta eloltani.
De amikor odaértünk, nem láttam állatokat.
Nem láttam Csabit.
Nem láttam senkit.
Csak a mérhetetlen lángokat és azt a felfoghatatlan hőt.
Az állatok testét már nem is lehetett látni.
Nem tudom elmondani azt az érzést.
Attól a pillanattól kezdve az ember elveszíti az időérzékét. Mindent a lehető leggyorsabban próbál tenni, mégis úgy érzi, mintha minden elviselhetetlenül lassan történne.
Tudtam, hogy a házban bent van a 84 éves Mama, aki már alig tud járni.
Megpróbáltam bejutni hozzá.
A házhoz vezető udvarrészen akkora volt a hő, hogy perzselte a bőrömet.
Mama az ágy szélén ült.
Semmit sem tudott arról, mi történik odakint.
Kiabáltam neki:
– Jöjjön, Mama, mert nagyon nagy baj van!
Azt sem tudom pontosan, hogyan emeltem fel és hogyan indultunk el.
A lányom közben elénk jött, átkarolta Mama másik oldalát, és együtt hoztuk ki azt a pici, törékeny testet és azt a meggörbült hátat.
Minden segédeszköz nélkül tartottuk és segítettük, ő pedig valahogy lépett velünk.
Közben az járt a fejemben, nehogy rosszul legyen.
Nehogy meglássa, hogy odalett mindene, amiért egész életében dolgozott.
És az is, hogy ha a széljárás megfordul, a lángok belénk kapnak, miközben Mamával próbálunk kijutni.
Amíg a lányommal Mamát hoztuk ki a házból, Máté vizet próbált szerezni a kútból.
Akkor már csak a kézzel pumpálható része működött. Minden egyes rántásra alig fél pohárnyi víz jött belőle.
Ezzel a kevés vízzel próbálta locsolni a háztetőt, hogy legalább abba ne kapjanak bele a lángok.
Közben megérkezett az egyik szomszéd a rokonával, és a rokona segített Máténak pumpálni a vizet.
A lányom átvette tőlem Mamát, és minél messzebbre vitte a lángoktól.
Én elővettem a telefonomat, hogy felhívjam Csabit és a tűzoltókat.
Úgy remegett a kezem, hogy nem tudtam feloldani a telefont.
Nem tudtam megnyomni a gombokat.
Csabi számát sem tudtam előkeresni.
Átadtam a lányomnak, hogy keresse meg a számát és hívja fel, de ő is sokkban volt. Az ő keze is remegett, végül visszaadta a telefont.
Nem tudom, mennyi idő telt el.
Ilyenkor az ember teljesen elveszíti az időérzékét. Mindent a lehető leggyorsabban próbál megtenni, mégis úgy érzi, mintha minden elviselhetetlenül lassan történne.
Végül sikerült felhívni a tűzoltókat, Csabit és a rokonokat.
Amikor már mindenkit értesítettem, átvettem Mamát a lányomtól, és elindultam vele hozzánk.
Nem tudom, hogyan jutottunk át.
Tartottam, húztam, segítettem, ő pedig valahogy lépett mellettem.
Útközben valamit kérdezett, de először nem értettem.
Aztán síró hangon megkérdezte:
– A fiam meghalt?
Azt mondtam neki:
– Nem, Mama. Csabi jól van. Beszéltem vele, jön haza.
Ettől valamennyire megnyugodott.
Amikor hazaértünk, leültettem.
Felkapcsoltam minden villanyt, mert már este negyed tíz volt és sötét.
Adtam neki vizet. Megkérdeztem, kell-e vécére mennie.
Aztán azt mondtam:
– Mama, itt üljön, és ne mozduljon el, mert vissza kell mennem Csabihoz és a lányomékhoz, segíteni, amiben még tudunk.
Mama megértette.
Ott ült szótlanul, mozdulatlanul. Öreg, bütykös kis kezeit összekulcsolta, és könnyes szemmel nézett rám.
Az a kép örökre bennem marad.
Otthagytam Mamát, és visszaszaladtam.
Akkor már alig kaptam levegőt.
Közben elkezdtek megérkezni a szomszédok, majd nagy nehezen a tűzoltók is.
Amikor Csabi hazaért, Mátéval együtt próbálták arrébb húzni a szekeret, és menteni mindazt, amit még lehetett.
De addigra már szinte minden lángokban állt.
Arról, amit azon az estén a tűzoltók hozzáállásából láttam, külön posztot lehetne írni.
Ahogyan arról is, ki milyen szándékkal érkezett oda.
Voltak, akik valóban segíteni jöttek, és megtették, amit tudtak.
És voltak olyanok is, akiket még ebben a helyzetben is a beszéd, a gúny, a pletyka vagy a káröröm motivált.
De most nem róluk szeretnék beszélni.
Hanem Mamáról és Csabiról.
Hét évvel ezelőtt költöztünk ide a tanyára a lányommal.
Millió problémával és nehézséggel érkeztünk, de mindig próbáltuk megoldani, amit az élet elénk tett.
Ettől a családtól azóta rengeteg segítséget kaptunk.
Csabi nagyon sokat segített nekünk a tanya körül. Olyan dolgokban is, amelyekkel ketten nehezen vagy egyáltalán nem boldogultunk volna.
Soha nem tudjuk teljesen meghálálni mindazt, amit értünk tett.
Mama pedig mindig kitárt karokkal jött felém:
– Szia, drágám!
És megölelt.
Akinek megadatott egy igazi nagymama váró szeretete, az tudja, mit jelent ez.
Nekem ez nem adatott meg.
Mire megszülettem, már egyik nagyszülőm sem élt.
Gyerekkoromban sokszor vágytam arra az érzésre, hogy legyen valaki, aki úgy vár rám, ahogyan csak egy nagymama tud várni.
Aki örül nekem.
Aki megölel.
Aki szeretettel félretesz nekem valamit.
Akinek a közelében egy pillanatra újra gyermek lehetek.
Ezt az érzést Mama adta meg nekem.
Az ő ölelésében, a „szia, drágám” köszöntésében és a gondoskodásában egy régi gyermekkori vágyam vált valóra.
Mama és Csabi ezért számunkra nem egyszerűen szomszédok voltak.
Befogadtak bennünket ebbe a tanyasi világba, segítettek, és a hét év alatt a mi életünknek is részei lettek.
Amikor ideköltöztünk, nekik még az az igazi, kicsi, vályogból épült, roskadozó tanyaházuk volt.
A konyhában akkor még sárpadló volt.
Tudjátok, mit jelent ez?
Sárgaföld volt a padló, amelyet takarítás előtt meglocsoltak, majd felsöpörtek.
Áram a mai napig nincs náluk.
Egy kis napelem adott valamennyi energiát, de egyik évben abba is belecsapott a villám, és az az év is hatalmas veszteséget hozott nekik.
Az évek során meghalt Mama férje.
Meghalt Mama lánya.
Szinte minden évben érte őket valamilyen hatalmas veszteség.
Mégis mindig dolgoztak tovább.
Amikor ideköltöztünk, Mama még a pici testével, kendővel a fején, nagy gumicsizmában, bottal és a hátára kötött tarisznyával hajtotta ki azt a néhány tehenet legelni.
Ők azokból a tehenekből éltek.
Azok az állatok tartották életben a családot.
A lovak dolgoztak a földeken.
Szántottak, húztak, segítettek a munkában.
Sokszor mentünk mi is velük szénát gyűjteni és forgatni.
Mentünk szekérrel.
Ott voltunk tehénelléskor.
A kis ház betonozásánál is segítettünk.
Ma már beton van a konyhában, de a meleget még mindig a sparhelt adja.
Régen igazi, finom ebédek főttek rajta. Ma már inkább csak a meleget adja télen, mert Mama felett is eljárt az idő.
Mama sokszor egy kis zacskó tojással várt bennünket.
Tudjátok, mi annak az igazi értéke?
Nem a tíz tojás ára.
Hanem az a szeretet, az a munka és az egész élete, amely benne volt abban a tíz tojásban.
Az, hogy kiment, összeszedte, félretette, és szeretettel nekünk adta azt, amiért ő maga dolgozott meg.
Számunkra nagyon sokat jelent mindaz, amit ettől a családtól és az állataiktól kaptunk.
Mi tudjuk, mit jelentenek az állatok.
Nekünk is ők jelentik a mindent.
Ezért ez a veszteség számunkra is felfoghatatlanul nagy.
Különösen azoknak a lovaknak és teheneknek az elvesztése, akiket ismertünk, akikhez emlékek, közös munkák és érzések kötöttek bennünket.
Nem tudjuk, mikor tudjuk feldolgozni azt, amit láttunk.
Talán teljesen soha.
Az a látvány örökre a szemünkbe égett.
Azóta sokszor ostoroztuk magunkat azért, hogy miért nem vettük észre hamarabb.
Miért nem értünk oda néhány perccel előbb.
De újra és újra rá kell jönnünk: még időben észrevettük.
Mert ha csak néhány perccel később nézünk fel, a lángok már a kis házba is belekaphattak volna.
Az állatokat nem tudtuk megmenteni.
Egy élet munkáját sem tudtuk megóvni a tűztől.
De Mamát kihoztuk.
Mama él.
És ebbe kell kapaszkodnunk akkor is, amikor a tehetetlenség és a veszteség súlya újra ránk nehezedik.
Később visszamentem hozzá.
Azt mondtam:
– Hatalmas baj történt, Mama. Oda lett minden. Oda lettek a lovak, a tehenek, a takarmány és minden szerszám. De Csabi jól van.
Mama görnyedten ült.
Felemelte a fejét, hogy rám tudjon nézni. Összetette a két kezét, és csak ennyit mondott:
– Nem baj. Majd újra megdolgozunk érte. Az a lényeg, hogy mi élünk.
Ezt egy 84 éves asszony mondta, aki egész életében két kézzel dolgozott mindenért.
Aki annyi mindent elveszített már.
Aki becsülte azt, amije volt.
Aki spórolt, dolgozott, és most egyetlen este alatt újra elveszítette szinte mindenét.
És mégis ő volt azon az estén közöttünk a legerősebb.
Azt mondtam neki:
– Mama, most magának kell nagyon figyelnie Csabira. Most magának kell erőt adnia neki.
Amit ebből az estéből újra megtanultam:
Becsüld meg azokat, akikben valóban megbízhatsz.
Tartsd közel magadhoz azokat, akik a bajban is melletted állnak.
A rosszindulatú embereket pedig tüntesd el az életedből.
Értékeld azt, amid van.
Szeresd a családodat.
Szeresd az állataidat.
Mert egyetlen pillanat alatt minden megváltozhat.
De amíg élünk, amíg szeretjük és tiszteljük egymást, és amíg képesek vagyunk egymás mellett állni, addig együtt mindenre képesek lehetünk.
Ahogy Mama mondta:
„Nem baj. Majd újra megdolgozunk érte. Az a lényeg, hogy mi élünk.”
Ma van két hete.
És mi ebből a mondatból próbálunk erőt meríteni.