Tarts velünk a Fenyves Kincse mindennapjaiban, az erdő mélyén! 🌲🐴 Állatok, természet, vicces és megható pillanatok. És mindaz, amit itt két kézzel megalkotunk.
Life with our animals & handmade pieces from the heart of a Hungarian forest.
16/08/2026
Nem mindig a drága játékok és a nagy programok adják a legtöbbet egy gyereknek.
Néha elég három malac, egy kis kíváncsiság, és pár nyugodt perc az állatok mellett.
Talán pont ezekben az egyszerű pillanatokban van valami, amit semmilyen játékból nem lehet megvenni. 🐷🤎
Talán a boltban látott kislányt soha nem találom meg. 🐴🎒
De az a pár mondat, amit ott meghallottam, nem ment ki a fejemből.
Arra gondoltam, vajon hány olyan gyerek lehet, aki szívből szereti a lovakat, mégis csak képeken, mesékben vagy messziről találkozik velük.
Aki talán még soha nem simogatott meg egy pónit, nem fésülte a sörényét, és nem sétálhatott mellette.
Mi pedig ebből tudunk adni egy kicsit. ❤️🐴
Ma a készülő munkáimhoz mentem papírokat és csomagolóanyagokat vásárolni. Körülöttem már minden az iskolakezdésről szólt. Szebbnél szebb füzetek, tolltartók és táskák sorakoztak, köztük rengeteg lovas és pónis.
Egy apuka telefonon kérdezte:
„Melyiket szeretnéd?”
A válasz csak ennyi volt:
„A lovacskásat.”
Kicsit arrébb egy kislány egy pónis iskolatáskát nézett. Az anyukája halkan mondta neki:
„Drága, ezt most nem tudjuk megvenni.”
Nem ismerem őket, de ez a pár szó bennem maradt.
Ahogy ezen gondolkodtam, eszembe jutott Zara, és előkerestem ezt a nyári póni sétáltatós videót róla. ❤️
Zara egy családbarátunk unokája. Amikor nálunk jártak, elsétáltunk velük és a pónikkal egészen a kilátóig.
Nagyon szeretem ezt a felvételt, mert az öröme es tisztelete az állatok iránt mindent elmond. Látszik rajta, mennyire sokat jelent neki már az is, hogy ott lehet a póni mellett, vezetheti, figyelheti, együtt sétálhat vele.
Zara amúgy is szívből szereti az állatokat. Nyuszik, csirkék, sőt még kígyók is vannak náluk. Most saját pónira gyűjt, és ahogy őt ismerem, biztos vagyok benne, hogy egyszer meg is lesz neki. Szeret az állatokkal foglalkozni, figyel rájuk és tiszteli őket. ❤️🐴
Amikor újra megnéztem ezt a videót, arra gondoltam, milyen jó lenne havonta egy másik gyereknek is megadni valami hasonlót.
Ezért szeretnék minden hónapban 45 percre fogadni egy gyermeket a családjával együtt, akinek egy ilyen élményre másképp talán nem lenne lehetősége.
Pónisétáltatás, sörényfésülés, simogatás, egy kis ismerkedés, és ha szeretné, egy közös fotó a pónival emlékbe.
Olyan gyermeket is szeretettel fogadnék, akinek a nagyobb, zajosabb helyek helyett inkább csendesebb környezetre van szüksége, ahol van idő rá figyelni.
Ha ismertek olyan gyermeket, akinek ez sokat jelentene, írjatok nekem privát üzenetben néhány mondatot róla. A család történetét nem kell nyilvánosan megosztani.
Szeretném, ha ezt nem egyszer tudnánk megtenni, hanem hónapról hónapra.
Ebben az is segít, ha követitek a Fenyves Kincse – Lélek Tanya oldalát, megosztjátok a történeteinket, vagy az Alkotóműhely kézműves munkái közül választotok. Az ezekből befolyó bevétel az itt élő állatok ellátásához is hozzájárul, és ahhoz is, hogy ilyen alkalmakat tudjunk adni olyan családoknak, akiknek ez másképp talán nem férne bele. 🌲🦚
Talán a boltban látott kislányt soha nem találom meg.
De lehet, hogy az a pár szó, amit ott meghallottam, végül egy másik gyereknek ad majd egy szép délutánt a pónik mellett. ❤️
Ha ismertek ilyen családot, írjatok nekem.
Ha pedig szeretnétek segíteni, hogy ez a lehetőség eljusson hozzájuk, kérlek, osszátok meg a bejegyzést.
Ha megvakarsz egy lovat, készülj fel: ő sem akar adós maradni! 😂🐴
A videón hallani is, milyen erővel dolgoznak a fogaikkal egymás vastag bőrén. Ha ezt rajtunk is ugyanígy viszonoznák, valószínűleg egyetlen vakargatás után csíkos háttal távoznánk. 😅
De éppen ez benne a csodálatos: velünk egészen finoman bánnak. Amikor vissza szeretnék adni a vakarást, többnyire nem a fogukat használják, hanem a puha, rendkívül érzékeny és mozgékony ajkukkal „vakargatnak” bennünket.
A szeretet ugyanaz – csak nekünk finomabb fokozatra kapcsolnak. ❤️🐴
06/08/2026
🤍 Nem adjuk fel.
Tegnap megmutattam az első felajánlott munkáimat. Nagyon messze vagyunk még attól, hogy igazán nagy segítséget tudjunk nyújtani Mamának és Csabinak, de szeretném napról napra folytatni ezt a kezdeményezést.
Amit emberileg meg tudtam tenni, azt megtettem, és továbbra is mellettük vagyok. Most már abban bízom, hogy együtt, Veletek még többet tudunk tenni értük.
Próbálok minden lehetőséget megragadni, hogy ez ne egyszerű adomány legyen. Ezért esténként a műhely polcain várakozó munkáimból hozok egy-egy válogatást. Bízom benne, hogy egyre több darab talál olyan gazdára, aki örömmel fogadja az otthonába, vagy szeretettel ajándékozza tovább. Így ezek a munkák nemcsak örömet vihetnek valaki életébe, hanem Mamáék újrakezdéséhez is hozzájárulhatnak.
Ma néhány vegyes technikával készült vászonképemet szeretném megmutatni Nektek.
🤍 A mai vászonképek is egységesen 10.000 Ft-ért érhetők el.
Ha valamelyik megtetszik, írjatok nekem privát üzenetet .
A következő napokban minden este újabb válogatást hozok a műhely polcain várakozó munkáimból. Bízom benne, hogy így együtt napról napra egyre többet tudunk segíteni Mamának és Csabinak.
🤍 Szívből köszönöm mindenkinek, aki egy kedves szóval, egy megosztással vagy azzal, hogy valamelyik munkámnak új otthont ad, mellénk áll. Minden apró segítség közelebb visz bennünket ahhoz, hogy Mamáék egyszer újra felépíthessék azt, amit egyetlen este alatt elveszítettek.
05/08/2026
🤍 Az ember ilyenkor csak azon gondolkodik, mivel tudna még segíteni.
Sokat gondolkodtam az elmúlt napokban. Nekünk sincs több, mint bárki másnak, de a műhelyemben ott vannak azok a kézzel készült darabok, amelyek eddig arra vártak, hogy egyszer megtalálják az új gazdájukat.
Arra gondoltam, talán most ezek a kézzel készült darabok is segíthetnek.
Ez nem adománygyűjtés. Soha nem éreztem magamhoz közel azt, hogy csak segítséget kérjek. Sokkal inkább hiszek abban, hogy közösen tehetünk valami jót. Én a két kezem munkáját adom hozzá, Ti pedig, ha valamelyik darab megtetszik, a választásotokkal lesztek részesei ennek a segítségnek.
Ezért úgy döntöttem, hogy a következő napokban esténként megmutatok Nektek néhányat ezek közül.
🤍 Mai esti válogatás • Minden darab egységesen 10 000 Ft. + posta költség.
Ha valamelyik megszólít Benneteket, nemcsak egy kézzel készült darab talál új otthonra, hanem együtt egy idős tanyasi családnak is segíthetünk, akik a tűzben szinte egy egész élet munkáját veszítették el.
Remélem, találtok közöttük olyat, amely örömet szerezne Nektek, szebbé tenné az otthonotokat, vagy egy közelgő születésnapra, névnapra, évfordulóra vagy az ünnepekre szívből jövő ajándék lehet valaki számára.
Ha valamelyik megtetszik, írjatok nekem privát üzenetet a kép sorszámával.
🤍 Ha a mai válogatásban még nem találtátok meg a kedvenceteket, nézzetek vissza holnap este is! Minden este újabb kézzel készült darabokat mutatok, ezért érdemes követni az oldalt. Lehet, hogy éppen a következő válogatásban találjátok meg azt, amit kerestek.
❤️ Ha úgy érzitek, kérlek, osszátok meg ezt a bejegyzést. Lehet, hogy éppen a Ti megosztásotok juttatja el valakihez azt a darabot, amely nemcsak egy otthonba visz örömet, hanem egy nehéz helyzetbe került családnak is segítséget jelent.
Szívből köszönöm Nektek! 🤍
🦚 Egy apró darab a Fenyves Kincséből – most két jó ügyért
Elkészültek a Fenyves Kincse pávatollas emlékkártyái. Minden darab a páváink természetesen elhullajtott tollából készült, ezért nincs közöttük két teljesen egyforma.
Egy apró természeti szépség, amely lehet különleges ajándék, személyes emlék, vagy egy kis darab abból a világból, amelyet nap mint nap megosztunk veletek.
Az elmúlt napok tragédiája után sokat gondolkodtam azon, hogyan tudnánk mi is segíteni. Bár számunkra is egyre nagyobb terhet jelent jószágaink takarmányának biztosítása, úgy döntöttem, hogy a kártyákból befolyó összegből nemcsak az itt élő állatainkról gondoskodunk, hanem a tűzesetben érintett családnak is segítséget adunk.
Így minden megvásárolt kártya két helyen is valódi támogatást jelent.
Ára: 3 500 Ft/db + 1 210 Ft ajánlott postaköltség.
Fizetés előre utalással.
A kártyák korlátozott számban készültek. Érdeklődni és rendelni privát üzenetben lehet.
Természetből érkezett, kézzel készült, szívvel adva. 🤎
☀️ A napon közel 60 °C, árnyékban is 40 °C feletti a hőmérséklet.
Ez a hőség nemcsak minket visel meg, hanem az állatokat is. Mi naponta többször friss vizet adunk nekik, és gondoskodunk róla, hogy mindig legyen árnyékuk.
De nem csak a saját állatainkra figyelünk. Az erdőbe is hordunk ki vizet, mert rengeteg nyuszi, őz és más vadállat él körülöttünk. Látjuk rajtuk is, mennyire nehezen viselik ezt a forróságot.
A madaraknak több helyre is teszünk ki vizet, a lovak itatója körül pedig mindig marad egy kis sár, amiből a méhek és más apró élőlények is inni tudnak.
Kérünk benneteket, ti is figyeljetek oda! 💚
💧 Mindig legyen friss ivóvíz az állatok előtt.
🌳 Biztosítsatok árnyékot.
🐦 Tegyetek ki egy tál vizet a madaraknak.
🐝 Egy kis sár vagy sekély víz a beporzóknak is óriási segítség.
Az állatok nem tudnak segítséget kérni. Rajtunk múlik, hogy átvészeljék ezt a rendkívüli hőséget.
Vigyázzunk a jószágainkra, a vadon élő állatokra és egymásra is. ❤️
02/08/2026
„Olyan rossz érzésem van… de nem tudom, miért.” 🖤🕊️
Ezt mondtam a lányomnak és Máténak azon az estén, az utolsó előtti fordulónál.
Ma van két hete annak a tragédiának, amelyet átéltünk.
Két hete nem posztoltam. Két hete szinte körülöttünk is megállt minden. Lelkileg meg kellett próbálnunk feldolgozni azt, amit azon az estén láttunk és átéltünk – ha egyáltalán fel lehet ezt valaha dolgozni.
Eddig nem tudtam írni róla.
Aznap olyan boldogan telt a napunk.
Nekünk akkor azt jelentette a boldogság, hogy sikerült itt, a közelben néhány bála szalmát vennünk az állatainknak.
Akinek vannak állatai, talán érti, miért jelentett ez ekkora örömöt és megkönnyebbülést.
Az előző időszak minden idegeskedése arról szólt, hogyan és honnan szerzünk nekik takarmányt. Még nyár van, mégis már most alig találunk a közelben, és közben folyamatosan ott van bennünk a kérdés: mi lesz télen?
Az ország másik végén lehetne takarmányt venni, kamionnyi mennyiségben. De ezt nem tudjuk kifizetni, és akkor még a fuvar költségéről nem is beszéltünk.
Aznap azonban sikerült a közelben szalmát vennünk.
Saját utánfutóval, a saját erőnkből, kettesével fel tudtuk görgetni a bálákat, és haza tudtuk hozni őket.
A tulajdonost felhívtuk, a megbeszélt időre pontosan odajött. Kifizettük a szalmát, ő pedig azt mondta, vigyük el minél hamarabb, mert már most hiányzik belőle egy bála, valaki ellopta.
Mi még azon az estén neki is álltunk.
A lányommal és Mátéval hárman hordtuk a szalmát a mögöttünk, körülbelül egy kilométerre lévő földről.
Olyan boldogok voltunk, hogy sikerült.
Hogy végre ez megvan.
Hogy nem csaptak be bennünket, és nem csak ígérgettek.
Rég nem érzett könnyedség volt rajtunk.
Nem gondoltuk volna, hogy miközben mi annak örülünk, hogy végre egy gonddal kevesebb lett, valami felfoghatatlan közeleg.
A régi kis terepjárónk már két éve áll.
Elsősorban az állataink takarmányának beszerzése és szállítása miatt vettük. Itt, a tanyán mindent jelentett számunkra az az autó.
Bárhová el tudtunk vele indulni szénáért vagy takarmányért, és saját költségen haza is tudtuk hozni.
A javítására ráment minden félretett pénzünk. A szerelő nemhogy megjavította volna, még rosszabb állapotban adta vissza. Elvitte az utolsó megtakarításunkat is, az autó pedig azóta sem használható.
Most a kis, öreg Skodával próbálunk boldogulni a göröngyös földutakon, és azzal hordjuk haza az állatok takarmányát, mert más lehetőségünk nincs.
Mi még nem élünk a tanyából.
A tanyának jelenleg nincs bevétele. A saját keresetünkből tartjuk el az állatainkat.
A videók és posztok, amelyeket itt láttok, arról szólnak, mit szeretnénk egyszer ezen a helyen megvalósítani, és milyen élményt szeretnénk majd átadni nektek.
De még rengeteg minden hiányzik ahhoz, hogy a tanyát látogathatóvá tehessük.
Ketten élünk itt a lányommal, és ketten látunk el mindent, télen és nyáron, minden nehézségével együtt.
Nagy öröm számunkra, hogy Máté, a lányom párja is annyi időt tölt velünk és annyit segít, amennyit a saját munkája mellett csak tud.
Az utolsó előtti fordulónál egyszer csak azt mondtam nekik:
– Olyan rossz érzésem van… de nem tudom, miért.
Korábban már éreztünk valami égett műanyaghoz hasonló szagot, de sem füstöt, sem tüzet nem láttunk.
Azt hittük, a kis Skoda erőlködik a rossz földúton, és a felmelegedett motor szagát érezzük.
Soha nem gondoltam volna, hogy az ember talán valóban megérezheti, amikor valami szörnyűség történik hozzá ilyen közel.
Az utolsó fordulónál éppen hátratolattunk, hogy legurítsuk az utolsó két bálát.
A lányom egyszer csak felnézett a ház fölé.
A fenyves mögött hatalmas, égig érő lángokat és lángoló pernyét látott.
Felkiáltott:
– Mi az ott?
Amikor odanéztem, szinte megállt a szívem.
Azt láttam, hogy a lángok a saját házunk hátsó részénél vannak.
Szaladni kezdtünk felfelé. A szívem a torkomban dobogott.
Aztán láttuk, hogy nem a házunk ég.
A következő gondolatom az volt, hogy az erdő gyulladt ki.
Talán mi okoztuk.
Talán a meleg motor miatt történt valami.
Egyetlen másodperc töredéke alatt minden lejátszódik az ember fejében.
Szaladtunk tovább az erdei úton.
Amikor már átláttam a fák között, megláttam, hogy a hátsó szomszédunknál ég minden.
Az istállók.
A szénatárolók.
A takarmányos.
Minden.
Futás közben azt gondoltam, Csabi biztosan már kiengedte az állatokat. Azt hittem, valahol az erdőben fognak szaladgálni, és csak a tüzet nem tudta eloltani.
De amikor odaértünk, nem láttam állatokat.
Nem láttam Csabit.
Nem láttam senkit.
Csak a mérhetetlen lángokat és azt a felfoghatatlan hőt.
Az állatok testét már nem is lehetett látni.
Nem tudom elmondani azt az érzést.
Attól a pillanattól kezdve az ember elveszíti az időérzékét. Mindent a lehető leggyorsabban próbál tenni, mégis úgy érzi, mintha minden elviselhetetlenül lassan történne.
Tudtam, hogy a házban bent van a 84 éves Mama, aki már alig tud járni.
Megpróbáltam bejutni hozzá.
A házhoz vezető udvarrészen akkora volt a hő, hogy perzselte a bőrömet.
Mama az ágy szélén ült.
Semmit sem tudott arról, mi történik odakint.
Kiabáltam neki:
– Jöjjön, Mama, mert nagyon nagy baj van!
Azt sem tudom pontosan, hogyan emeltem fel és hogyan indultunk el.
A lányom közben elénk jött, átkarolta Mama másik oldalát, és együtt hoztuk ki azt a pici, törékeny testet és azt a meggörbült hátat.
Minden segédeszköz nélkül tartottuk és segítettük, ő pedig valahogy lépett velünk.
Közben az járt a fejemben, nehogy rosszul legyen.
Nehogy meglássa, hogy odalett mindene, amiért egész életében dolgozott.
És az is, hogy ha a széljárás megfordul, a lángok belénk kapnak, miközben Mamával próbálunk kijutni.
Amíg a lányommal Mamát hoztuk ki a házból, Máté vizet próbált szerezni a kútból.
Akkor már csak a kézzel pumpálható része működött. Minden egyes rántásra alig fél pohárnyi víz jött belőle.
Ezzel a kevés vízzel próbálta locsolni a háztetőt, hogy legalább abba ne kapjanak bele a lángok.
Közben megérkezett az egyik szomszéd a rokonával, és a rokona segített Máténak pumpálni a vizet.
A lányom átvette tőlem Mamát, és minél messzebbre vitte a lángoktól.
Én elővettem a telefonomat, hogy felhívjam Csabit és a tűzoltókat.
Úgy remegett a kezem, hogy nem tudtam feloldani a telefont.
Nem tudtam megnyomni a gombokat.
Csabi számát sem tudtam előkeresni.
Átadtam a lányomnak, hogy keresse meg a számát és hívja fel, de ő is sokkban volt. Az ő keze is remegett, végül visszaadta a telefont.
Nem tudom, mennyi idő telt el.
Ilyenkor az ember teljesen elveszíti az időérzékét. Mindent a lehető leggyorsabban próbál megtenni, mégis úgy érzi, mintha minden elviselhetetlenül lassan történne.
Végül sikerült felhívni a tűzoltókat, Csabit és a rokonokat.
Amikor már mindenkit értesítettem, átvettem Mamát a lányomtól, és elindultam vele hozzánk.
Nem tudom, hogyan jutottunk át.
Tartottam, húztam, segítettem, ő pedig valahogy lépett mellettem.
Útközben valamit kérdezett, de először nem értettem.
Aztán síró hangon megkérdezte:
– A fiam meghalt?
Azt mondtam neki:
– Nem, Mama. Csabi jól van. Beszéltem vele, jön haza.
Ettől valamennyire megnyugodott.
Amikor hazaértünk, leültettem.
Felkapcsoltam minden villanyt, mert már este negyed tíz volt és sötét.
Adtam neki vizet. Megkérdeztem, kell-e vécére mennie.
Aztán azt mondtam:
– Mama, itt üljön, és ne mozduljon el, mert vissza kell mennem Csabihoz és a lányomékhoz, segíteni, amiben még tudunk.
Mama megértette.
Ott ült szótlanul, mozdulatlanul. Öreg, bütykös kis kezeit összekulcsolta, és könnyes szemmel nézett rám.
Az a kép örökre bennem marad.
Otthagytam Mamát, és visszaszaladtam.
Akkor már alig kaptam levegőt.
Közben elkezdtek megérkezni a szomszédok, majd nagy nehezen a tűzoltók is.
Amikor Csabi hazaért, Mátéval együtt próbálták arrébb húzni a szekeret, és menteni mindazt, amit még lehetett.
De addigra már szinte minden lángokban állt.
Arról, amit azon az estén a tűzoltók hozzáállásából láttam, külön posztot lehetne írni.
Ahogyan arról is, ki milyen szándékkal érkezett oda.
Voltak, akik valóban segíteni jöttek, és megtették, amit tudtak.
És voltak olyanok is, akiket még ebben a helyzetben is a beszéd, a gúny, a pletyka vagy a káröröm motivált.
De most nem róluk szeretnék beszélni.
Hanem Mamáról és Csabiról.
Hét évvel ezelőtt költöztünk ide a tanyára a lányommal.
Millió problémával és nehézséggel érkeztünk, de mindig próbáltuk megoldani, amit az élet elénk tett.
Ettől a családtól azóta rengeteg segítséget kaptunk.
Csabi nagyon sokat segített nekünk a tanya körül. Olyan dolgokban is, amelyekkel ketten nehezen vagy egyáltalán nem boldogultunk volna.
Soha nem tudjuk teljesen meghálálni mindazt, amit értünk tett.
Mama pedig mindig kitárt karokkal jött felém:
– Szia, drágám!
És megölelt.
Akinek megadatott egy igazi nagymama váró szeretete, az tudja, mit jelent ez.
Nekem ez nem adatott meg.
Mire megszülettem, már egyik nagyszülőm sem élt.
Gyerekkoromban sokszor vágytam arra az érzésre, hogy legyen valaki, aki úgy vár rám, ahogyan csak egy nagymama tud várni.
Aki örül nekem.
Aki megölel.
Aki szeretettel félretesz nekem valamit.
Akinek a közelében egy pillanatra újra gyermek lehetek.
Ezt az érzést Mama adta meg nekem.
Az ő ölelésében, a „szia, drágám” köszöntésében és a gondoskodásában egy régi gyermekkori vágyam vált valóra.
Mama és Csabi ezért számunkra nem egyszerűen szomszédok voltak.
Befogadtak bennünket ebbe a tanyasi világba, segítettek, és a hét év alatt a mi életünknek is részei lettek.
Amikor ideköltöztünk, nekik még az az igazi, kicsi, vályogból épült, roskadozó tanyaházuk volt.
A konyhában akkor még sárpadló volt.
Tudjátok, mit jelent ez?
Sárgaföld volt a padló, amelyet takarítás előtt meglocsoltak, majd felsöpörtek.
Áram a mai napig nincs náluk.
Egy kis napelem adott valamennyi energiát, de egyik évben abba is belecsapott a villám, és az az év is hatalmas veszteséget hozott nekik.
Az évek során meghalt Mama férje.
Meghalt Mama lánya.
Szinte minden évben érte őket valamilyen hatalmas veszteség.
Mégis mindig dolgoztak tovább.
Amikor ideköltöztünk, Mama még a pici testével, kendővel a fején, nagy gumicsizmában, bottal és a hátára kötött tarisznyával hajtotta ki azt a néhány tehenet legelni.
Ők azokból a tehenekből éltek.
Azok az állatok tartották életben a családot.
A lovak dolgoztak a földeken.
Szántottak, húztak, segítettek a munkában.
Sokszor mentünk mi is velük szénát gyűjteni és forgatni.
Mentünk szekérrel.
Ott voltunk tehénelléskor.
A kis ház betonozásánál is segítettünk.
Ma már beton van a konyhában, de a meleget még mindig a sparhelt adja.
Régen igazi, finom ebédek főttek rajta. Ma már inkább csak a meleget adja télen, mert Mama felett is eljárt az idő.
Mama sokszor egy kis zacskó tojással várt bennünket.
Tudjátok, mi annak az igazi értéke?
Nem a tíz tojás ára.
Hanem az a szeretet, az a munka és az egész élete, amely benne volt abban a tíz tojásban.
Az, hogy kiment, összeszedte, félretette, és szeretettel nekünk adta azt, amiért ő maga dolgozott meg.
Számunkra nagyon sokat jelent mindaz, amit ettől a családtól és az állataiktól kaptunk.
Mi tudjuk, mit jelentenek az állatok.
Nekünk is ők jelentik a mindent.
Ezért ez a veszteség számunkra is felfoghatatlanul nagy.
Különösen azoknak a lovaknak és teheneknek az elvesztése, akiket ismertünk, akikhez emlékek, közös munkák és érzések kötöttek bennünket.
Nem tudjuk, mikor tudjuk feldolgozni azt, amit láttunk.
Talán teljesen soha.
Az a látvány örökre a szemünkbe égett.
Azóta sokszor ostoroztuk magunkat azért, hogy miért nem vettük észre hamarabb.
Miért nem értünk oda néhány perccel előbb.
De újra és újra rá kell jönnünk: még időben észrevettük.
Mert ha csak néhány perccel később nézünk fel, a lángok már a kis házba is belekaphattak volna.
Az állatokat nem tudtuk megmenteni.
Egy élet munkáját sem tudtuk megóvni a tűztől.
De Mamát kihoztuk.
Mama él.
És ebbe kell kapaszkodnunk akkor is, amikor a tehetetlenség és a veszteség súlya újra ránk nehezedik.
Később visszamentem hozzá.
Azt mondtam:
– Hatalmas baj történt, Mama. Oda lett minden. Oda lettek a lovak, a tehenek, a takarmány és minden szerszám. De Csabi jól van.
Mama görnyedten ült.
Felemelte a fejét, hogy rám tudjon nézni. Összetette a két kezét, és csak ennyit mondott:
– Nem baj. Majd újra megdolgozunk érte. Az a lényeg, hogy mi élünk.
Ezt egy 84 éves asszony mondta, aki egész életében két kézzel dolgozott mindenért.
Aki annyi mindent elveszített már.
Aki becsülte azt, amije volt.
Aki spórolt, dolgozott, és most egyetlen este alatt újra elveszítette szinte mindenét.
És mégis ő volt azon az estén közöttünk a legerősebb.
Azt mondtam neki:
– Mama, most magának kell nagyon figyelnie Csabira. Most magának kell erőt adnia neki.
Amit ebből az estéből újra megtanultam:
Becsüld meg azokat, akikben valóban megbízhatsz.
Tartsd közel magadhoz azokat, akik a bajban is melletted állnak.
A rosszindulatú embereket pedig tüntesd el az életedből.
Értékeld azt, amid van.
Szeresd a családodat.
Szeresd az állataidat.
Mert egyetlen pillanat alatt minden megváltozhat.
De amíg élünk, amíg szeretjük és tiszteljük egymást, és amíg képesek vagyunk egymás mellett állni, addig együtt mindenre képesek lehetünk.
Ahogy Mama mondta:
„Nem baj. Majd újra megdolgozunk érte. Az a lényeg, hogy mi élünk.”
Ma van két hete.
És mi ebből a mondatból próbálunk erőt meríteni.