Herperger Anita - A Tündérpálca kalandjai

Van abban valami szürreális, hogy sült tököt eszem bikiniben. Felőlem maradhat a harmincvalahány fok, csak közben tökös bögréből iszom a kávét reggelente, mert úgy szabályos.
Még félig nyaralok agyban, közben csinálom a mindent, amit szoktam. Valamilyen higyhívják madár csivitelése hallatszik a semmiben, közben pedig ülök a sült tökkel az ölemben. Adós vagyok a bicajtúra befejező részével, de már ülepszik az Eger Csillaga is, majd megírom a memoárban hamarosan. 🥰

39. szeptember egy. Ebből a másik oldalon (is) huszonegyedik. Hagyományosan bicajjal megyek ünneplőben, én biztos nem fogok a dugóban ülni, virágos kosaramban pedig kiválóan elfér a magassarkú. Néha esik, néha jó idő van, máskor lefagyok, ma hőség volt. Nem csináltam szép ruhás képet, amúgy is ugyanazt vettem fel, mint tavaly, nem növöm ki. 😆
Eger Csillaga szervezés, elsős felmérés, fejlesztős órarend, beszélgetős szakkör tervezés, terápiás ötletek hullámhosszán lavírozok a héten. Meg még edzek is. Csak a szokásos.
Most pont annyi dolgom van, hogy nem volt kedvem dolgozni, ilyenkor szoktam letolni egyben tizenkét órát. Megvolt. 😆

Ma képzett elsősegélynyújtó lettem. Outdoor elsősegélynyújtó tanfolyamon vettem részt, így az általános gyermek és felnőtt elsősegélynyújtás mellett az outdoor sportokat érintő ismereteket is elsajátítottam. Várom a nemzetközi elsősegélynyújtó igazolványt is. Reméljük, hogy soha nem kerül sor az alkalmazására sem itthon, sem a világ végén valamelyik hegyen-völgyön. 🥰

Balatoni Bringakörút 2. nap

Másnap reggel az esti izomgörcsnek már nyoma sem volt. Éjjel esett az eső, de reggelre csak halvány nyoma volt itt-ott az égszakadásnak. Kényelmesen keltünk föl, de még este megbeszéltük, ha már a környéken járunk, akkor megkóstoljuk az idei győztes cukormentes ország tortát az eredeti készítési helyén, Balatongyörökön a Promenád Kávéházban. Éppen csak pár falattal indultunk útnak az első tíz kilométerre és jót nevettünk a körülbelül egy kilométeres kitérő alatt a cukrászdáig, hogy megdolgozunk a reggeliért, ugyanis rögtön egy hegymászás jutott éhgyomorra. Megérte feltolni a biciklit, hiszen a cukrászdából gyönyörű kilátás nyílt a Balatonra. Nemcsak ország tortát ettük reggelire, hanem bruncholtunk is egyet, kifejezetten finom házi bagettel készült szendvicseket etettünk. Úgy fogott a hely, hogy körülbelül egy órát üldögéltünk a cukrászdában, természetesen nem hagytam ki a tavaszi olasz emlékeket felidéző isteni finom affogatot sem. Tulajdonképpen korai ebédidőben reggeliztünk. 😄

Vidáman teltek a kilométerek, szépen haladtunk előre. Egyik szakaszon állva tekertünk a dombon, majd néhány száz méterrel később már suhantunk is lefelé, mint a szélvész. Nagyjából ezek váltakoztak, így teltek múltak a kilométerek. Egészen jó tempóban haladtunk, legalábbis lefelé tutira. Útközben megcsodáltuk a szigligeti várat, de ha fizettek volna sem tekerek fel oda. 😅 Valahogy a futás alkalmával nem tűnt ennyire dimbes-dombosnak ez a környék, talán azért, mert ettől durvábbhoz vagyok szokva. Futva meg sem kottyan a Badacsonyi Borvidék, biciklivel meg majd' meghaltam időnként. Ennyit összesen nem tekertem állva életemben, mint Badacsony környékén.😆

Még túl közel volt a reggeli, nem igazán voltunk éhesek, habár gondolkoztunk rajta, hogy jó lenne meginni legalább egy lájtos fröccsöt, ha már borvidéken vagyunk. Mondjuk, otthon sem iszok, pedig egész nap borvidéken járok-kelek. Valahogy nem találtunk olyan helyet, amit kihagyhatatlannak éreztünk, kerülgettük a kirándulókat szép számmal és hangulatos települések között haladtunk, de végül nem álltunk meg.
Az északi parti települések között némileg hosszabb a senki földje, mint délen, a kis falvakban sem akaródzott pihenőt tartani, így már kissé elfáradva, Balatonrendes után, a szőlő mellett a bicajút kellős közepén álltunk meg egy géles pihenőre. Azt hittem hirtelen feltöltődtem energiával, de a bizsergést egy hangyabolyban ülés okozta, aztán egy bambán bámuló őzike társaságában hamarosan tovább indultunk. Ő balra ment, mi meg jobbra. Alig tekertünk néhány kilométert, amikor egy szuper kerékpáros megállóhelybe botlottunk Révfülöp kellős közepén, itt viszont megálltunk egy sportfröccsre. Némileg nyomott is már a meleg bennünket, elég jól kitartott az előző napi hőség vége, habár nem volt annyira durva, de a hullámvasútban pont elég volt.

Innen aztán vidáman és röhögcsélve folytattuk tovább az utat, majd megállapítottuk, hogy jól megszívattak bennünket az útvonaljelölők Balatonszepezden a falunéző körúttal, ugyanis olyan brutál emelkedőt kaptunk miközben kikerültük a főutat, hogy ember legyen a talpán aki azt kitekeri. A falu végén pedig extra fékkel kellett a suhanós lejtőn lejönni, hogy ne guruljunk ki hirtelen a főútra. Zánkán szinte csak átsuhantunk, itt már igazán éreztük a napi cél közeledtét, de azért még bőven kaptunk hullámvasutat a következő szakaszon.

A térdem némileg érezte az emelkedőn való haladást, fura volt a másfajta terhelés, futás közben nincs semmi bajom. Mire Örvényesre értünk, már kicsit borongósabb volt az idő, örültünk, hogy nem kell hőségben tekerni. Délután egy szuper étteremben vacsoráztunk, szerencsénk volt, ugyanis az utolsó asztalt kaptuk meg a teraszon, utána sorbanállás volt a helyekért. Megkóstoltuk a hatalmas adag ételek mellé a házi szűrt szőlőlevet szódával, a szőlőfröccsöt. Vacsora után könnyesre röhögtük magunkat, amíg elsétáltunk az örvényesi strandra, de az esti lubickolás helyett visszatértünk és a szálláson töltöttük az időt. Szerencse is volt, hogy korábban visszamentünk, mint terveztük, hiszen egyik pillanatról a másikra hatalmas esőt kaptunk. Lehűlt a levegő, így a következő napra egy kicsit kellemesebb időre számítottunk.
Az örvényesi nagy röhögés emléke beírodott a testvéremmel közös kalendáriumunkba, szerintem még negyven év múlva is emlegetni fogjuk. 😅😆

62,6 km 380 m+

Balatoni Bringakörút 1. nap

Egy óra szenvedés után bepakolásztam Szélvészt a kocsiba. Soha életemben nem szedtem ki a kereket belőle, pláne nem szereltem le a kosarat, de végül három különböző csavarhúzó és egy olyan meglazító lapos kellett hozzá. Háromszor mentem fel a szerszámos ládából kiszedni a cuccokat, majd végül Tesómmal ketten legóztuk be. 😆
Az eredeti tervhez képest persze jóval később értünk le Siófokra, a sóstói panzió mellett parkoltunk le, ahol az utolsó szállásunk volt. Így végül 36 fokban sikerült délben elindulni a 90 km-es útra. 😁

Úgy beszéltük meg, hogy első nap letudjuk a déli partot és Keszthelyen alszunk. Nekem eddig nem volt biciklis nadrágom, persze leszámítva az annak nevezett kilencvenes évek lasztext, de annak a fenekében nem volt egy komplett beépített bicaj ülés. Egyébként legjobb találmány, plusz rutinos futóként, ha előre bekened magad a kisúrolódásgátló ilyen-olyan kenőccsel, extra védelem. Vettem bicajtáskát is, ami először szép sárga lett volna, de csak a fele érkezett meg, szóval visszavittem és vásároltam helyette ugyanolyat, de feketét.

Egész jól eltekerésztünk a napon, bár a lefagyasztott izó jó hamar felmelegedett. Beszélgetős tempóban haladtunk át a gyerekkori emlékeken, az ifjúkori élmények helyszínein. Szinte suhantunk át a településeken, lavíroztunk a fesztiválozókon keresztül, kedves gyerekeknél megálltunk bodzás limonádé szörpit venni. Vidáman teltek a kilométerek.

A táv harmadánál tartottunk egy kóla szünetet Balatonszemesen a bícs bárban a strandon. Jó kis megállóhely bicajjal is, kulturált mosdó, vízvételi lehetőség, zuhanyzó és még áramvételi lehetőség is volt több konnektorszekrényben. Eléggé nyomott minket a meleg, így örültünk, hogy újra tudjuk vizezni a sapkát.

Közben Tesóm mondta, hogy jó lenne kicsit fújni a kerekébe. Előtte is elmentünk egy csomó kis szerelőállomás mellett, amik nagyon jól felszereltek, arrafelé nem tűnnek el egy nap alatt a szerszámok, mint nálunk…
Szóval megálltunk Lellén az egyik ilyen ponton. Mint kiderült, az egyetlen olyan helyen, ahol el volt törve a pumpa, a karja meg egy vasdarab volt kábé. Tesóm bicajának a kereke pedig kilehelte utolsó lélegzetét, így ott álltunk 36 fokban egy parkban és próbáltuk felfújni a kereket. Nem tudom mennyi szenvedés után egyszer megállt mellettünk egy pár, akik szintén fújni akartak, de sem magukon, sem rajtunk nem tudtak segíteni. Aztán érkezett egy valószínűleg helyi fiú, aki kisegített minket egy pumpálással, amivel eljutottunk a legközelebbi kútig. Ott kérni kellett fejet a pumpához, mert nem volt megfelelő a bicajhoz. Közben egy helyi ember bunkó módon beszólt, tekintve, hogy várnia kellett vagy négy percet a pumpára, amit pont meghallottam, nem részletezem, legyen elég annyi, hogy átmentem tanító nénibe és nem hagytam annyiban, testvérem meg rátette az i-re a pontot. Miután felfújtuk a kereket, átlendülve az emberi rosszindulaton folytattuk tovább az utat.

Hamar visszatértünk a beszélgetős, nevetős üzemmódba, ahogy haladtunk előre a déli parton. Fonyódnál majdnem meghaltam a szembe széltől dombnak fel, de akkor még nem tudtam, csak sejtettem, hogy a következő napokban jön a java. 😆 Eszembe jutottak az UB szakaszok, melyiket ki futotta, hol váltottunk. Igaz, most Jobbcsit mentünk, mert ugye jobbról kerültük a Balatont, nem fordítva, mint az UB-n.
Emlegettük az alsóbélatelepi nyaralást, aztán megálltunk a balatonfenyvesi strandon is egy jégkása szünetre. Már kis felhők eltakarták a napot, kevésbé tűzött, de annál nagyobb volt a pára. Be kellett vennem egy antihisztit, mert kicsapta a meleg a lábszáramat, de időben elkaptam, szépen le is húzódott.

Hatvanvalahány kilométer után, jó dzsuvásan kacskaringóztunk tovább a Balaton sarkában. Ahogy egyre jobban haladunk kifelé, egyre jobban állt meg az idő. Sok helyen már szinte csak a trabi és a Wartburg hiányzott a ház elől, olyannyira megmaradt a nyolcvanas évek végének világa. Itt-ott megtörte néhány modern, új építésű ház a retro világot, de a csendes balatoni falvak szépen őrizték a régmúlt nyomait. A senki földjére már estefelé érkeztünk, inkább éreztük magunkat a tárkányi erdőben, mint a Balaton partján.

Nyolcvan kilométer környékén már eléggé éreztem, hogy nem kerek a combom. Ettem én a gélt meg ittam az izót, de jó erőnlét ide vagy oda, elkezdett beállni a combom a nem megszokott mozgásban. Fenékpuszta környékén majdnem elmentünk egy Kis-Balaton körre, de hamar észrevettük, hogy másik útra tértünk le. 😁 A nagy hídnál szóltunk a szállásra, hogy még kábé fél óra és ott leszünk. Hittem én…

A majdnem érkezés örömet hamarosan felváltotta az egyre durvább fájdalom. Úgy besavasodott a combom, hogy azt hittem meghalok. Próbáltam nyújtani, pihentetni, gélt enni, masszírozni, nem segitett semmi, még a piócás ember se.
Kis kosaram virágos lámpáját felkapcsoltam, ránk sötétedett. Nem tudtam élvezni a szép esti fényeket, pedig csillagokat láttam, úgy beállt a lábam. Próbáltunk bicajt cserélni, hátha elektromossal jobban bírom, de a Tesómé nekem magas volt, így maradtam Szélvésszel. Közben egyre gyűlt a tömeg az esti tűzijátékra. Össze-vissza jöttek-mentek mindenfele. Én még életemben annyit nem csengettem összesen, mint ott. Volt, aki beszólt, hogy “ledudáljuk” őket a járdán, szegénynek halvány gőze sem volt, hogy az ország legismertebb kerékpárútján sétál, nem járdán, de nem pazaroltunk rá erőt. Már csak agyból mentem, kínomban légzéstechnikáztam, aztán már csak fújtattam.

Nagy szenvedés közepette végre megérkeztünk a szállásra. Nagyon kedves volt a tulajdonosnő, a késői bejelentkezést előre jeleztük előző nap, de még várt is pluszban a lassabb tempóm
miatt. Végül a hideg-meleg váltózuhany segített, fél óra múlva semmi bajom sem volt. A tűzijátéknak csak a hangját hallgattuk, a vacsorát házhoz rendeltük és eszünkbe sem jutott a szabadtéri diszkóba menni ropni a roppot. 😁

89,8 km 160 m+ Szélvésszel

Tudtam, hogy Rózsaszín Szélvész bírja a strapát. 17 éves, egyszer körbe ment a Tisza-tavon is, amúgy többnyire az Eger patak partját ismeri, szóval elvittem világot látni. Szépen kidíszítettem, virágot is tettem rá és szélforgót, illetve pillangókat a küllőre. Látványosság volt a divatos elektromos bicajok és a sok országúti között. Mi is testvéremmel. 🥰204 kilométernyi élmény három napba sűrítve. Nem igazán fotózkodtunk, leginkább röhögtünk, beszélgettünk, ettünk és tekertünk, ebből minimum kettőt egyszerre, csak a sorrend változott.
Megírom majd nektek, hogyan lavíroztam át a tűzijátékra igyekvő tömegen 90 km után besavasodott combbal, majd azt is, milyen finom volt az eredeti cukrászdában a cukormentes ország torta, és, hogy megtaláltuk a hiperszuper bicajállomások közül az egyetlen nem működő pumpát a déli parton… 😁

204 km 1000 m+ városi bicajjal

Két Balaton között részt vettem ma egy online festős workshopon Balaton témában. Sajnos nem láttam a többi résztvevő munkáját, de tudom, higy ilyenkor mindenkinek más szépség születik. Szeretem a kézműves dolgokat, mióta nincsenek fejlesztőn kicsikéim, kevesebbet szoktam, de komplett szekrényem van itthon a mindenféle izének. Már elő vagyok készülve az új projektemre, egyelőre kerülgetem a cuccokat, téma a fejemben, megvalósítás napok kérdése. Jövő héten kezdődik az iskola (nekem), amúgy lelkes vagyok két évtized után is, szóval nem jött be a húsz évvel ezelőtti “öreg” tanárok jóslata, hogy majd nem lesz kedvem, csak ők nem tudják, hogy én állandóan megújulok. Különben halálra unnám magam az egyhangúságban.
Na, megyek, pakolok, nehogy itthon maradjon valami a következő kalandhoz! 😉

Abbázia 3. nap

Utolsó napon úgy döntöttem, hogy srandolok. Nem mintha nem ezt csinálnám egyfolytában, de most konkrétan egy teljes napra kifeküdtem a bícsre. Kinéztem magamnak futás és esti séta közben egy mini partot, ugyanis ezen a környéken is hatszáztíz lejáró van.

Ahogy említettem, a kemping egyik kijárata a szomszéd faluba vezet. Ika egy cuki kis halászfalu eredetileg, aminek kábé háromszáz lakója van. Több a nyaraló, mint a lakó. 😆Kikerekedett a szemem, amikor megláttam futás közben a turisztikai egyetemi kampuszt, először azt hittem nem jól értem a feliratot, annyira nonszensz volt, szóval egy falusi egyetemvárosban is jártam. Sőt egész nap az egyetemet nézegethettem a strandról. Azóta elolvastam, az alapszaktól a doktoriig a továbbképzésen, tanfolyamokon át minden van itt. Ika is Abbáziához tartozik, de kevésbé pörgős, mint például Icici, így aki csendesebben szeretne strandolni, csak átsétál pár száz métert.

Azt hittem, hogy én leszek az első reggel fél kilenckor, de a helyi nénik már ki tudja mióta napoztak kint. Néhány ember fér el csak ezen a kis parton, pont elegendő. Főleg helyi családok, vagy a környéken ismerős turisták jöttek. A legtöbben 1-2 óráig maradtak, megmártóztak, aztán mentek a dolgukra. Az egyik nénivel beszélgettem, kérdezte, hogy tudok e horvátul, de azt hitte német vagyok. Először angolul szóltam hozzá, aztán automatikusan váltottunk németre. A foszíliákról társalogtunk és ehhez hasonló tudományos dolgokról, ezekről németül tudok, angolul viszont nem. A néni egyébként négy nyelven tudott, a kis unokával is németül beszélt, az anyuka pedig horvátul és olaszul.

Mártóztam, napoztam, megfordultam hasról hátra és hátról hasra, nagyjából így telt a délelőtt. Néha tarkítottam a programot azzal, hogy a földet lesve járkáltam tyúklépésben csigaházak után kutatva. Jó kis sziklás partszakasz volt, lehetett úszkálni közöttük is. Egy-két gyerekes család lejött ebéd előtt úszkálni. Ahogy mi a bányatóban szocializálódtunk, ők ugyanígy a tengerben. Kissé távolabb kamaszfiúk bicajt ledőltve ugráltak a kövekről, megszáradtak kicsit a girbegurba sziklákon, aztán tekertek haza. Itt nyoma sem volt a turistáskodásnak, minimál cuccal jött mindenki. Ahogy közeledett az ebédidő, egyre jobban kiürült a kis part.

Én is kinéztem egy közeli éttermet, visszasétáltam a faluba, egy utcával a főúttól jó kis motoros kocsmát fogtam ki. Tipikus falusi hely, ahol kikiabálnak az elmenő szomszédoknak a kocsmárosék, vagy beszalad egy kávéra/kólára/sörre az elmenő ismerős. Valószínűleg motoros család üzemelteti, külön fali fogas volt a bukósisaknak is, ilyet nem láttam még. Mellettem jó hangos olasz nyugdíjasok ebédeltek, a főnökasszony beszélt horvátul, olaszul és angolul is. Korábban írtam, hogy a nagyszüleink generációjának idején kábé huszonöt évig Olaszországhoz tartozott a környék, szerintem sok lehet a leszármazott, illetve megmaradhatott a nyelv a mai napig, bár nagyrészt elköltöztek az olaszok a háború után.
Pljeskavicát választottam, kihoztak nekem egy akkora húst, mint a tányérom, de megküzdöttem vele. 😄

Ebéd után jó ideig ketten-hárman napoztunk csendesen. Néha feltűnt egy-két supos, vagy távolabb néhány kis hajó, motorcsónak, jacht a horizonton. Érdekes, a mellettünk lévő viszonylag nagy parkolóból senki nem választotta a kis partszakaszt, hanem átsétált a faluközpontba a strandra. Az Icici bícshez képest az itteni nagy strand is kicsike volt.

Délután egyre több árnyék lett a kis parton, én olyan helyre pakoltam reggel, hogy majdnem a végéig napon voltam. Négy óra körül hirtelen tele lett a part. A gyerekes családok mellett a nyugdíjasok is visszatértek, elüldögéltek a vízben.
Az utolsó órára áttelepültem a kavicsról a sziklára, elüldögéltem ott. Megvártam, amíg teljesen árnyékba kerül a part, aztán mentem vissza a kempingbe. Még több helyen strandoltak a parton akkor is, szerintem napközben minden kis lejáró tele lehetett.

Hazafelé is éjszakai busszal utaztam, így még volt egy csomó időm pakolászni. Az utolsó busszal mentem be Abbáziába, pont akkor állt be a Flixbus is, de még majdnem fél óra volt az indulásig. Hazafelé kissé lassabban, több pihenővel jöttünk, de legalább éjfélkor még tudtam venni Fiumében egy búcsú almás pitét. Vagyis kettőt. 😄

Jövök még erre a környékre, mert elég közel van és szép is, lehet, hogy majd tartok egy csajos vagy egy futós tábort is egyszer! 🥰

Itt a vége, fuss el véle!

Abbázia 2. nap

A hatszázadik kőlépcsőfok után még elég vidám voltam, aztán kiderült, hogy még csak kábé négy kilométert mentem, én meg azt hittem, mindjárt fent leszek a csúcson. Útközben eszembe jutott, hogy le a kalappal azelőtt a fiú előtt, aki minden nap átmegy gyalog udvarolni a lépcsőn Lovranból Liganjba. Nem egész két kilométer, de van benne majdnem háromszázötven szint... 😆

Szombat délelőttre időzítettem a futást, szépen terveztem magamnak egy útvonalat a Vojakra. Már a faluban láttam a turistejelzést, Iciciből is megy fel útvonal az Uckára. Mi eléggé el vagyunk kényeztetve a turistajelzéseket illetően, minden út más színű, a jelzéseknek különböző jelentése van, de a legtöbb európai országban van egyféle oszt kész, az is sokszor hébe-hóba. Itt viszont nagyon szépen jelzett a túraút, a piros kör jelzés mentén kell haladni, a tájékozódást az elágazókban táblával segítik. Ami nekem halál volt, hogy nem a kilométer van ráírva, mint nálunk, hanem, hogy mennyi idő alatt érsz oda. Egyrészt némileg gyorsabban haladok, mint aki túrázik, másrészt eléggé demotiváló, hogy két óra harminc perc van hátra.

Reggel 8 óra körül indultam, tudtam, hogy nem fog ki rajtam a szint, de azért kemény egyben hét kilométer alatt felmenni ezerötszáz métert. Lovran felé futottam a Ferenc József sétányon, már itt-ott megjelentek a strandolók, de még a reggeli csendesség uralkodott a tengeren. Néhány kóbor sirály repült át maximum és az őrködő kormoránok figyeltek a sziklákról. Futottam már számtalan tóparton, városi és hegyi folyók, patakok mentén és azokon át, sétáltam a Velencei-lagúnákon, az Indiai-óceán homokján, a Földközi-tenger több partján, az Égei-tengernél, Baleár-tengernél, a Francia-riviérán és még sorolhatnám, de a szomszédban, az Adriai-tenger partján eddig csak egyszer jártam, annak is húsz éve.

Három kilométer után megérkeztem Lovranba, és közben még Ikában is jártam, szóval valóban sűrűn vannak itt a települések. Csodaszép, hangulatos kisváros, hallottam azt a kifejezést rá, hogy "kis Abbázia", amiben van némi igazság, de mégis másabb, mint a nagy testvér. A településen átfutva időutazás volt, mindenképpen visszajövök ide, mert az óvárosi sikátorokba nem mentem be, pedig roppant szeretem az olyanokat. Ezen a környéken számomra nagyon érezhető a monarchia békebeli romatikus hangulata mellett az olasz hatás, ettől jobb kombó nem is kell.

Követtem a turistajelzést és a tracket, érdekes volt, hogy az útjelző táblák mellett több helyen gesztenyés jelzőtábla is megjelent. Sejtettem, hogy biztosan nevezetesség lehet, azóta utánanéztem, hogy nagyon különleges a helyi gesztenye. Én pedig eléggé szeretem, úgyhogy vissza kell térnem megkóstolni. Már két indok a városlátogatás és a gesztenye. 🥰

Először még bulinak tűnt a millió lépcső, fejben össze is raktam egy lépcsőfutó versenyt két falu között egy pillanat alatt, aztán csak nem akart elfogyni. Liganjba átérve is folytatódtak a nagy emelkedők és kőlépcsők. Ez is tipikusan olyan falu, ahol a gyerekek hamarabb tanulnak meg hegynek felfelé futni, mint síkon járni. Az jutott eszembe, hogy a horvát Mariska nénik nagyon fittek lehetnek, mert mire elsétál a boltba az utca végére, kap vagy kétszáz méter szintet. A lájtos esti sétája az én hétköznapi szintes edzésem. 😄

Mindkét településről csodálatos volt a kilátás a tengerre, pedig 1-2 kilométerre voltam a parttól. Hamarosan beértem az erdőbe, ahol folytatódott egy ideig a kőlépcső, aztán észrevétlenül alakult át kacskaringós ösvénnyé. Nem is igazán érzékeltem, milyen meredek hegyoldalban megyek, de lenézve nem láttam az alját. Valahogy össze kellett jönni annak a sok szintnek, ha meredek, hát meredek! Útközben egyetlen futóval találkoztam szembe, csendes flowban haladtam fel. Félúton, 850 méteren csodálatos kilátás tárult elém. A Grnjac-csúcsról páratlan a panoráma. Egyedül a semmi közepén egy félméteres ösvényen a hegyoldalban pedig hatalmas flow élmény volt, ahogy beszippantott a hegyek és a tenger látványa.

Szépen fogytak útközben a gélek és a víz is. Másfél literrel indultam el, ebből fél liter izóval, mert egyrészt sejtettem, hogy a településeken kívül nem nagyon lesz vízvételi lehetőség, plusz ismeretlen terepen, ahol nem tudom van e működő forrás, nem kockáztatok. Egyre magasabbra jutottam, még mindig nagyon meleg volt, nagyjából 950 méter környékén harminc fok körül lehetett. A hűtősálam most is nagyon jó szolgálatot tett. Hamarosan egy rétre értem, ahonnan vezetett tovább az egyre meredekebb túraút, viszont itt jeleztek egy forrást is kis kitérővel. Nem sok reményt fűztem hozzá, de kitértem megnézni, aztán sajnos csak a kiszáradt medrét találtam. Volt még nálam víz, de azért a lefelé útra egy kis utánpótlást nem bántam volna, főleg hideget.

A következő szakaszon konkrétan hegyet másztam. Nem hittem el az útelágazónál, hogy még nem vagyok ezer méteren, de két kilométerre van a csúcs, szóval sejtettem, hogy mászás lesz. Tíz kilométer környékén járva egy körülbelül másfél kilométeres úton háromszáz méter szintet mentem fel. A közepétől gyökereken, sziklákon egyensúlyozva, az utolsó elágazó előtt pedig konkrétan a sziklafalon át. Kezdtem rájönni, hogy miért nem találkoztam egyetlen turistával sem felfelé menet. Itt éppen lefelé jött két túrázó, amikor másztam a sziklán, tehát már három embert láttam is a hegyen. 😆

Felérve egy egészen jó murvás út következett, ahol két túrázó baktatott, majd nem sokkal később még kettő, akikről kiderült, hogy magyarok. Nem értettem hirtelen, hogy a csúcs közelében így megszaporodtunk, aztán láttam, hogy közelebbi településekről egész vállalható túrautak jönnek fel ebből az irányból is. Persze senki nem olyan hülye, hogy a tengerpartról másszon ezerötszáz szintet egyben. 😆
A Sedloról nagyon szép volt a kilátás, de csak pillanatra álltam meg, már leginkább az vezérelt, hogy a hátralévő néhány száz méteren még a maradék százötven méter szinten legyek túl. A magyar apa és fia mögöttem, egy horvát kiránduló házaspár előttem halad a köves dombon. A házaspár leginkább kirándulónak tűnt, mint rutinos túrázónak, meg is erősödött a gyanúm, amikor a csúcs előtt száz méterrel nem vállalták be a láthatatlan úton a köves szakaszt és visszafordultak, közben valamit mondtak horvátul, de válaszoltam, hogy szorriájdontándörsztend.

A csúcson csodásan sütött nap, de nagyon fújt a szél. Nem volt olyan fergeteges flow, mint félúton a kilátás, talán a hirtelen sok kiránduló, vagy a szuvenírbolt a kilátóban, ki tudja, de nem tudtam elmerülni a látványban. A boltnak mondjuk örültem. Szerencsére lehetett vizet kapni, igaz, aranyáron vettem. Pont utánam zárták be, így még éppen felértem nyitvatartási időben. Némi időt eltöltöttem fent, áttöltögettem a vizet a kulacsba, fújattam magam egy kicsit a széllel, majd elindultam lefelé.

Hamarosan rájöttem, hogy az én oldalamról miért nem volt egy teremtett lélek sem. Erről az oldalról szó szerint özönlöttek a kirándulók. Eleinte aszfalton vezetett a túraút, fel lehet jönni kocsival, csak gondolom, egy bizonyos szakaszon engedéllyel. A tornacipős, kutyasétáltatós, válltáskás, babahordozós kirándulók megállás nélkül jöttek velem szembe a kis ösvényen. Hébe-hóba kocogtam, annyian jöttek, hogy nem tudtam lefutni az ösvényen, mert vagy nekem vagy nekik félre kellett állni. El sem tudtam képzelni honnan jönnek fel, mert gondoltam, hogy nem valamelyik tengerparti faluból támadt kedvük felkirándulni. Aztán amikor átmentem a Poklon, megvolt a válasz. 😄Nem kell megijedni, semmi problémám sem volt, egyszerűen így hívták azt a látogatóközpontot, ameddig fel tudtak jönni kocsival és egy három kilométeres, jó kis emelkedős túrával felmásztak a Vojakra.

Innen ismét egyedül maradtam az erdővel. Poklon jó meleg volt (roppant vicces vagyok ma is 😅), ismét 950 méter körül jártam, örültem, hogy vettem pluszban vizet, habár itt már tudtam volna szerezni. Futottam lefelé, figyeltem a jelzéseket, vártam a patakátkelést, de ahogy a másik oldalon, itt is csak a csontszáraz medret találtam. Útközben rájöttem, hogy a különböző turistautakat számokkal és betűkódokkal jelölik, figyeltem azt is és a tracket is. Az eredeti terv az volt, hogy Ikába érkezem, így egy másik túraúton jövök le végig az erdőben. Aztán annyira figyeltem a Lovran táblát, ami jó darabig vezetett, hogy végül azon maradtam és hamarosan becsatlakoztam a felfelé vezető utamba.

Ugyebár nemcsak felfelé, hanem lefelé is meg kellett tenni a jó sok szintet, úgyhogy Liganj előtt már tojó galamb üzemmódban közlekedtem. 😆 Persze, hol néztem be egy utcát? A falu közepén... A világ végén az erdőben nem tévedek el, a hegyi faluban meg igen. Szó szerint telefonos segítséggel visszanavigáltam magam a lovrani lépcsőkhöz, legalább megnéztem a település másik utcáját is. 😅
Lepipiskedtem a majd' két kilométeres lépcsőn, úgy örültem a dög melegben a tengerparti síkfutásnak, mint vak a szemének. Nagy flowban értem vissza Icicibe, rögtön szereztem a kempingben az automatából egy jéghideg izót és nem tudom mennyit üldögéltem a lépcsőn az árnyékban.

Utána a strandröpi bajnokságot figyelve egy jó nagy adag hamburgert ettem a bícsen, és egész délután sütettem magam a napon. Este még elmentem egy kis sétára, kinéztem a másnapi strandot magamnak, de majd holnap megírom. Ha nem lett volna elég a napközbeni futás, rátettem még vagy két kilométert, biztos, ami biztos! 😄

26,7 km 1600 m+

Abbázia 1. nap 2. rész

Majdnem rossz irányba mentem, mert a dzsípíesz nem a csodálatos tengerparti sétányt mutatja automatikusan, hanem a rendes járdát. Habár, és most spoilerezek, mégis megnéztem azt az utat is végül. 😄

Szándékosan vittem az egyik új kedvenc királylányruhámat, amit sikerült jó áron "lőnöm" a háundemben. Általában jól járok, mert ami nekem tetszik, viszonylag kevesen veszik vagy kis méret és előbb-utóbb nagy akció lesz belőle, így volt ez is.
Nem sokáig tartott délután a kissé borongós, szemerkélős esős idő, de annyira pont jó volt, hogy feküdjek a sátorban egy-két órát. Mondjuk, nem mintha nem ugyanazt csináltam volna az ezt megelőző 5-6 órában is a bícsen, de na.

Amikor hajnalban leszálltam Abbázia központjában a buszról, olyan jó csend volt. Vannak helyek, amikről tudja az ember, hogy hozzá tartozik. Én ezeket szoktam tudni magamnak, aztán el is megyek oda. Érdekes, miért vártam ilyen sokat az idelátogatással, aztán hogyan alakult át, de majd erről egyszer írok a memoáromban. A villámlátogatással együtt jár, hogy nem lehet mindent egyszerre, sőt leginkább célja is az ilyeneknek, hogy többször kell jönni.
Nem véletlenül Balatonfüred az egyik testvérvárosa Abbáziának, pont ugyanaz az érzése van az embernek, ahogy egyre közeledik a belváros felé, mint amikor karolkozva, kisestélyiben mennek vacsorázni a balatoni elit nyaralókból nálunk.

Abbázia eredetileg egy apátság volt néhány halászfaluval a környéken. a 19. század közepén még az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozott, ebben az időben felfedezte magának egy fiumei kereskedő, aztán pedig az évszázad második felére a monarchia elitjének kedvelt társasági központja és téli gyógyüdülője lett. Az első világháború után megszűnt a korábbi arisztokrata társasági élet, Olaszország része lett. A második világháború után pedig Jugoszláviához került, az olaszok nagy része elköltözött, de még én is találkoztam a parton itt élő olasz nemzetiségű családdal. Ma pedig Horvátország része, igaz, hogy a neve hetven éve Opatija, de a magyarok mai napig Abbáziába mennek nyaralni. 🥰

Én nagyon szeretem ezt a kettősséget, amiben itt is voltam. Iciciben a "déli part" szabadsága mezítlábasan, bikinisen, három kilométerrel odébb pedig suhanás a libegős szoknyában és csillogós szandálban. Már csak a csipkés napernyő hiányzott, legközelebb Isten bizony viszek. Ahogy haladtam a Ferenc József sétányon, szépen lassan átalakult a világ. A fürdőruhás, bikinis, strandruhás sétálókat felváltották az egyre jobban öltözött emberek. A kis, zegzugos lejáratoknál megjelentek a menő hotelek menő magánstrandjai. Napágyastól, bícsbárostól. Az én szabad lelkem nem szeret koktélruhában menni a strandra olyan drága bikiben, mint a napszemüvegem. Pont ugyanúgy szétcsesződik a sós vízben a húszezres bikini, mint a kétszázezres. Habár az én kedvenc bikinibugyim tizenvalahány éve bírja a strapát, amúgy magyar márka egri tervezőtől, pedig nyúzom, csak a felsőt váltogatom.

Nagyon szép hotelek és magánvillák során egyre beljebb haladva egyszer csak azon kaptam magam, elfelejtettek szólni, hogy fodrászhoz és sminkeshez is jelentkezzek be az esti abbáziai sétára, de úgy voltam vele, a hajam jó, a napszemüvegem meg menő olasz, úgyhogy kiváltja a sminket. 😆 Nem sok magyar szót hallottam, a hotelsoron is elvétve láttam magyar autót, nem ez a fő célpontja a honfitársaknak.
Tettem egy kört a központban, feltérképeztem a strandot, hogy átjöjjek e ide másnap, de úgy ítéltem meg, nekem nagy a kontraszt a majdnem kisestélyi és a szabadstrand fílingje között, így ezt elvetettem.

Elég sokan sétáltak péntek este, nem volt bántóan nagy tömeg, de azért éppen annyian, hogy egy idő múlva megunja az ember. Már eléggé szomjas voltam, a kis táskámba befért volna a soft kulacs, de nem vittem. Gondoltam, valahova beülök sütit enni vagy ilyesmi és majd iszok ott. Ez a tervem meghiúsult, nem volt kedvem, de végül egy fagyit ettem. Mivel közel négy kilométert sétáltam a parton, úgy gondoltam, visszafelé városi busszal megyek. Kissé fáradtan a kialvatlanságtól és az egész napi strandolástól kinéztem a fél 8-as buszt, ami ott is állt a megállóban. Még volt néhány perc az indulásig, megeszegettem a fagyit, de a sofőr egy másik sofőrrel kedélyesen beszélgetett és csak nem akart indulni. Már járkáltam körülöttük a csukott ajtónál időnként az órámra nézve, amikor öt perccel az indulás után leszálltak és vigyorogva közölték, hogy 8 órakor indul csak. Nem álltam le velük vitatkozni a menetrendet illetően, különösen, hogy az én sofőröm nem is beszélt angolul, a másik segített. Mondom, bakker, ennyi idő alatt visszaérek gyalog, mire indul!

Elindultam hát a másik járdán, így legalább két oldalról látom a várost, illetve ha elunom, felszállok útközben a buszra, ha véletlenül utolérne. Habár sejtettem, hogy csillogós szandálban sem megyek túl lassan, szóval maximum a faluban érhet utol.
Szerencsére épp egy trafik mellett haladtam el, így tudtam vizet venni, egyébként én csapvizet szoktam inni egész Európában, de kulacs híján nem volt túl sok választásom.

Elszállt a pillanatnyi mérgeskedés a busz miatt, igazából nem is volt, csak nem nagyon akartam a hosszú futás előtt fáradtan hét kilométert sétálgatni. Szépen suhant a ruhám a szellőben, én pedig mentem vissza a faluba. Egyszer megálltam egy buszmegállónál, mert meguntam a sétálást, de még volt az indulásig valahány perc akkor is, úgyhogy tovább mentem. Úgy volt, ahogy gondoltam, már a faluban ért utol a busz, szóval tényleg majdnem visszaértem annyi idő alatt vízvásárlással, némi buszmegállóban üldögéléssel együtt. Igen, így működik az ember agya, ha hosszabb távokat fut, hogy ez nem távolság lányos ruhában sem.

Mire visszaértem, már elkezdődött a nemzetközi strandröpi bajnokság a strandon, aznap játszották a selejtezőket, fáradt voltam meccset nézni, így mentem vissza pihenni. Akkor szembesültem vele, hogy sikerült a reflektor alá sátraznom, ez az ára a fél napos árnyéknak és a vizesblokk közelségének, de roppant frappánsan megoldottam. Úgyis ki kellett terítenem a starndplédemet, szóval árnyékolónak rátettem pluszban a sárorra. Úgy aludtam, mint akinek kötelező. A füldugótól sem a strandröpis zenét, sem a jövés-menést nem érzékeltem, örülök, hogy felfedeztem ezt a fajtát, mert régebben nem találtam megfelelőt, így sosem használtam.

Másnap kalandozásra készültem a hegyen, de ezt majd a következő részben írom! 🥰