27/09/2026
„Ma a Hold teljesen meg van világítva, tehát telihold van, ami a maximális energia, az érzelmek és az intuíció felerősödésének ideje.’’- olvasható a Wikipédián.
Én ebből csak annyit érzékeltem az M2-es autópályán hazafelé jövet Nógrádból, hogy a közlekedők nem mindig tartották be a sebesség korlátozó és előzési tilalmat jelző táblák jelzéseit, és bizony a szembejövő forgalmat sem tisztelték meg azzal, hogy ne az országúti fénnyel közlekedjenek. Ez gondolom jelzés volt a maximális energiára .
Az intuíciót, köznapi értelemben egyfajta belső hang, megérzés, ráérzés, jövőbe látás, hatodik érzék, szívünkre hallgatás vagy akár egy hasraütésszerű döntésként aposztrofálhatjuk . A közlekedési helyzetekben ezt a megérzést, ráérzést inkább a defenzív vezetési módnak mondanám, hiszen a közlekedési szituációkban az előre látás igen fontos a balesetek elkerülése érdekében.
Az érzelmek felerősödését is tapasztaltam néhány esetben ma is, hiszen a düh, a tehetetlenség bizonyos helyzetekben, családi konfliktusok okozta frusztráció, a lóerő birtokában, az utakon megoldást jelent sokak számára, azaz agresszíven viselkedik az utakon, nem ritkán balesetveszélyes szituációkat okozva.
Na de ne panaszkodjak! Ma is ragyogó idő volt, aki tehette, gondolom kirándult, vagy más módon élvezte az őszi napsütést.
Örülök, hogy a héten néhány beszámolót közzé tehettem az oldalunkon.
Remélem, hogy a jövő héten is érkeznek majd beszámolók az klubok kirándulásairól, és hogy október 1-én - az előzetes adatok szerint – valóban több mint 200-an jönnek el az Idősek világnapi rendezvényünkre Budapestre!
Addig is kellemes szeptember végi napokat kívánok Mindenkinek, és mivel köszönhetnék el a szerkesztői hetemtől, mint a Petőfi Sándor Szeptember végén című versével, amit Koltón írt 1947 szeptemberében.
Petőfi Sándor
SZEPTEMBER VÉGÉN
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.
Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?
Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!
