Irodalomterápia Ágival

Banksy - Kemény Zsófi

Érdekelsz, mert nem tudom, ki vagy.
Nem tudom, ki vagyok, ezért érdeklem magam.
Csak én érdeklem magam, meg te.
Én az anyám horcruxa vagyok, csak nem ölt, hogy megalkosson,
de ölne, hogy megmaradjak a horcruxának.
Ismerem a te horcruxaidat a falakról.
Szivecske-lufi száll fel az égbe.
Dehogyis az égbe, egy ház falára, és ott marad.
Addig száll, amíg le nem vakarják onnan.
Addig az utcán marad. Nem nagyon vakarják.
Az utca jó hely, és te teszed azzá. A te lufid.
A te lufid a mi lufink, az utca lufija.
De igazából a kislányé, aki a te kislányod, a mi kislányunk,
az utca kislánya, a lufi kislánya.
Ez az utca kislánya tudja mit csinál;
szereti a lufit, de elengedi, hogy banksy-darab lehessen
kettőjükből, és így értelemet ad maguknak.
There is always hope. Hopp. Gondoltad volna?
Aki nem keres sokat, az utcán az is találhat szerencsepénzt.
Én Kemény Zsófi vagyok, Wallenberg utcai lakos.
Én meg a Hajléktalan vagyok, utcai lakos.
Jó, de én Kemény Zsófi vagyok, mindenevő.
Én meg a Hajléktalan, és mindent megeszek.
Én Kemény Zsófi vagyok és egy Banksy-nek vetem a hátam.
Én a hajléktalan vagyok, és a szobám falát is Banksy díszíti.
A kortársam vagy a bajban is. Van egy közös korunk és ez felemelő.
Meghatsz a hatásoddal.
Nem engedelmeskedsz nekem, meg senkinek sem.
Engedd el azt a lufit, hagyd, hogy elszálljon, mert csak neked van hatalmad erre.
De úgy, hogy ne sírjon a kislány!
Kedves Banksy, 2026-ban találkozzunk, addigra kiderül,
hogy márka lettem én is, mint te, vagy hajléktalan.
Hogy lehet-e kapni hűtőmágnest az arcommal,
amit nem lesz pénzem megvenni, ha hajléktalan lettem mégis.
Meg hűtőm se lesz, de ha venni akarok egyet,
majd rakok egy Banksy-t a Parlamentre és eladom a Parlamentet,
hogy kinek kellene azt nem tudom.
Nekem. Megveszem magamtól a mágnesek jogdíjából,
aztán lakásavató bulit szervezek bele,
csak össze ne hányják, amúgyis elég megviselt szegény.
A bulin te leszel a díszvendég, csaképp nem tudom,
hogy ki is vagy, és nem tudja más sem.
Ha mégsem találkozunk, a meghívódat megtalálod valahol 2026-ban.
Leteszem a kislány és a lufi alá a virágágyásba,
megismered arról, hogy a boríték szájában lesz egy szál vörös rózsa.

Ne félj - Piliszky János

Én megtehetném és mégsem teszem,
csak tervezem, csak épphogy fölvetem,
játszom magammal, ennyi az egész,
siratni való inkább, mint merész.

Bár néha félek, hátha eltemet
a torkomig felömlő élvezet,
mi most csak fölkérődző förtelem,
mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?

A házatok egy alvó éjszakán,
mi lenne, hogyha rátok gyújtanám?
hogy pusztulj ott és vesszenek veled,
kiket szerettél! Együtt vesszetek.

Előbb örökre megnézném szobád,
elüldögélnék benn egy délutánt,
agyamba venném, ágyad merre van,
a képeket a fal mintáival,

a lépcsőt, mely az ajtódig vezet,
hogy tudjam, mi lesz veled s ellened,
a tűzvész honnan támad és hova
szorít be majd a lázadó szoba?

Mert égni fogsz. Alant az udvaron
a tátott szájjal síró fájdalom
megnyílik érted, nyeldeklő torok.
Hiába tépsz föl ajtót, ablakot.

A túlsó járdán állok és falom:
gyapjat növeszt a füst a tűzfalon,
gyulladt csomóba gyűl és fölfakad,
vérző gubanc a szűk tető alatt!

Mi engem ölt, a forró gyötrelem,
most végig ömlik rajtad, mint a genny,
sötét leszel, behorpadt néma seb,
akár az éj, s az arcom odalent.

Így kellene. De nem lesz semmi sem.
A poklokban is meglazult hitem.
Vigasztalást a játék sem szerez,
az éjszakának legmélyebbje ez.

Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed.
Nem érdekelsz, nem is szerettelek.
Aludj nyugodtan, igyál és egyél,
s ha értenéd is átkaim, – ne félj.

Ez is milyen

Mennyi minden változott az évek alatt, kicserélődtek
még a jelentések is,
mint sejtjeink hétévenként állítólag teljesen.
A már szóról például ma már nem
szakítások vagy diagnózisok jutnak
eszembe, csak hogy spanyolul tengert jelent.
És ebben még a napfényt is érzem,
bár nem tudok spanyolul. Viszont emlékszem
Goyára; Goya mondatára egy filmből,
hogy le kellett volna vágassa a kezeit az egyik
festménye miatt. És a háborúra, amit ő álmodhatott,
de én láttam, ahol, hogy felnővén ne foghassanak
vele fegyvert, levágják a gyerekek kezét.
Mintha az csak arra lenne jó. Persze ha levágattam
volna a kezeim, most nem hiányozna egy-egy érintés.
Néha kiharapják a szám, olyankor elfordulok,
élvezem a sós ízt – mint a tenger. Aztán
a bálnák szíve, ez jut eszembe,
hogy nehéz, hogy nyolc-kilencszáz kiló.

Simon Márton

Kosztolányi Dezső: Boldogság

…Természetesen, van boldogság. De az merőben más. Magam is emlékszem néhány boldog percemre. Hogy mikor voltam legboldogabb? Hát elbeszélhetem, ha akarod.
Ebben a pillanatban kezdődött az a boldogság, melyről beszéltem, az a boldogságom, melynél eddig sohasem volt teljesebb és különb. A vonat vadregényes, fenyves koszorúzta hegyek közé kanyarodott. Esett a hó. Képzeld, esett a hó, ily kora ősszel, mint valami meglepetés vagy ajándék az égből, s kisütött a nap. Csillogó reggel volt. Egy kis, német ipari város tűnt föl a völgyben. Vettem a bőröndömet, kiszálltam. Behajtattam a városba. Kacagó gyermekek az iskolába menet hógolyókkal dobálództak. A háztetők fehérek voltak. Lámpák égtek az emeleteken. Villamosok csengettyűztek, merőben ismeretlen hangon, mint a karácsonyi angyalok. Öröm dobogtatta a szívem. A legjobb fogadóban szálltam meg. Kedves tisztelettel, nagy megbecsüléssel fogadtak. Erkélyes szobát nyitottak számomra, potom áron. Fehér hajú, bóbitás szobalány lépett szobámba. Halkan beszélt. Két kancsó meleg vizet hozott. Odaálltam az ablakhoz, mely a főtérre nézett, és nem tudom meddig, szájtátva bámultam a vidám, gyermekkori hóesést. Ennyire még sohasem örültem annak, hogy a földön vagyok és élek. Az életnek újra értelme lett. Lenn, a langyos kis étteremben reggeliztem. A villanyok, melyeken színes sapkák voltak, fényt szórtak patyolat terítőmre. A falon egy családi ingaóra járt. Vajat, mézet tettek elém. Lágytojást is ettem, pedig azt különben utálom. Minden nagyszerű volt, minden csodálatos, minden kívánatos, magyarázhatatlanul és kifejezéstelenül szép.

Tehát ekkor voltam legboldogabb életemben. Hogy miért? Annak megfejtését rátok, lélekelemzőkre bízom. Én nem törődöm az elnyomott és fölszabadult okokkal, a tudattalan és tudatelőttes jelképekkel. Nem óhajtom magam fölboncolgatni, amíg élek. Hadd maradjon az, ami vagyok, zárt, egész és titkos. Okozzon nekem ezután is ilyen érthetetlen gyötrelmeket és örömöket. Halálommal pedig teljesen semmisüljön meg, mint valami fölbontatlan levél. Hidd el, ez többet ér minden tudásnál. Mindössze oda akarok kilyukadni, hogy a boldogság csak ilyen. Mindig rendkívüli szenvedés tövében terem meg, s éppoly rendkívüli, mint az a szenvedés, mely hirtelenül elmúlik. De nem tart sokáig, mert megszokjuk. Csak átmenet, közjáték. Talán nem is egyéb, mint a szenvedés hiánya.

1932

Van az a könyv, ami nem csak „jó”, hanem konkrétan betalál. Nekem ilyen volt ez is. 🤍

Olvasás közben többször meg kellett állnom, mert annyira ismerős volt minden egyes helyzet. Az irodai dinamika, a kimondatlan feszültségek, a meetingek, amik néha inkább játszmák… és az a furcsa érzés, amikor már nem is tudod, min stresszelsz igazán.

Dolgoztam hasonló pozícióban, és pont ezért volt néha kicsit fájdalmasan pontos. Mintha valaki leírta volna azokat a gondolatokat, amiket te csak magadban mersz kimondani.

És közben mégis van benne valami nagyon emberi. Valami, ami emlékeztet arra, hogy nem vagy egyedül ezekkel az érzésekkel.

Ha marketing szakmában dolgozol, vagy valaha dolgoztál ilyen közegben, ezt a könyvet egyszerűen olvasnod kell. Nem csak egy történet – egy tükör.

Ma egy olyan ember ment el, aki sokkal többet adott a világnak, mint amit szavakkal le lehet írni. 🤍
Edith Eger.

Nem csak a története volt megrázó számomra… hanem az, ahogyan élt utána.
Ahogyan nem a fájdalmat választotta végső igazságnak, hanem a szabadságot.

Tőle tanultam meg igazán, hogy a megbocsátás nem a másikról szól.
Hanem rólam.
Arról, hogy nem akarok tovább cipelni valamit, ami már rég nem szolgál engem.

És talán az egyik legmélyebb felismerés, amit adott:
ugyanaz a történet… lehet börtön is — és lehet kapu is.

Nem változik meg az, ami történt.
De megváltozhat az, ahogyan ránézek.

Ma egy kicsit csendesebben vagyok.
Egy kicsit hálásabban.
És egy kicsit tudatosabban választom azt, hogy nem ragadok bele a saját fájdalmamba.

Köszönöm, hogy megmutattad:
a szabadság belül kezdődik. 🤍

Lackfi János: EMLÉKEZŐS
Nem feledni a rézsút fényeket,
Igazunk helyett védni lényeget,
Nem feledni, hogy ovis katonák
Hogy masíroznak a színpadon át,
Nem feledni a paprikafüzért,
Nem feledni, mikor zár a közért,
Sem hogy a közért már régen bezárt,
Szupermarketnek hívják a bazárt.
Nem feledni a menetrendeket,
S hogy ne hozz borsot, van még rengeteg,
Nem feledni a sok feleslegest,
Jól megfújni kanálban a levest,
Nem feledni ködöt, amely befal,
Eltűnik minden, bokor, fű, fa, fal,
Nem feledni, hogyan sír kisbaba,
Meg hogy milyen a malter friss szaga,
Nem feledni fontos dátumokat,
Húzóra ivott vodkát, rumokat,
Nem feledni könnyen feledhetőt,
Nem feledni beszívni levegőt,
Nem feledni a görög betűket,
Nem átkozni a mocskos tetűket,
Nem feledni elrejtett kincseket,
Sem azokat, kik ma már nincsenek,
A vad kánikulát, a fényesőt,
Bár nem vagyunk most már leégve, sőt,
Nem feledni lyukas kipufogót,
Hová tettük a kombinált fogót,
Nem feledni sok osztálytárs nevét,
Nem hánytorgatni, ellenünk ha vét,
Nem feledni venni szagos radírt,
Átbeszélni kollégákkal a dealt,
Nem feledni régi memoritert,
Nem írni ki az agyadra: betelt,
Nem feledni, hogy lezárjuk a gázt,
Megjátszani mandzsettából az ászt,
Nem feledni nyári bográcsozást,
Hogy egy csörtétől felrobbant a pást,
Nem feledni, amiért érdemes,
Bár startpisztoly dördült, s ez végleges.

Az utolsó élő alkalom volt az irodalomterápiás állam vizsga előtt. :( A mostani FSZEK Karinthy Frigyes Könyvtár alkalmakra majd viszek is feldatokat. Nagyon inspiráló volt és csodálatos élmény a kreatív írás magában is, de ha megbeszéljük és visszajelzünk a másiknak akkor egy teljesen új szintre emeli az egész alkalmat.