30/08/2026
Beszámoló a szombati versenyről😊
HYROX csapatunk egy része Komlón állt rajthoz, és azt hiszem, elégedetten mondhatom nagyon szép napot zártunk.
🥇 Ancsa női egyéni féltávon megnyerte a kategóriáját.
🥇 Vegyes párosban Bogi és Zsolti szintén kategóriagyőzelmet szereztek.
🥈 Feri és Viola pedig rögtön életük első HYROX versenyén a dobogó második fokára állhattak.
Külön elismerés a lányoknak a vegyes párosban, hiszen itt a férfi súlyokkal kellett végigdolgozniuk a versenyt. Aki próbálta már ezeket a feladatokat, pontosan tudja, hogy ez mennyire nem kis kihívás.
De számomra ez a nap nem csak a dobogósokról szólt. Tomi férfi egyéni féltávon, Rózsa és Timi női féltávon mentek végig becsülettel a saját versenyükön.
És van még két név, akiket egyszerűen nem lehet kihagyni: Zoé és Csenge.
Hihetetlen elszántsággal dolgoztak végig. Fegyelmezetten, szabályosan, feladatról feladatra haladva teljesítettek mindent, és olyan hozzáállást mutattak, ami mellett egyszerűen nem lehetett szó nélkül elmenni. Nem véletlen, hogy szinte mindenkitől külön dicséretet kaptak.
És talán itt jön az a része ennek a napnak, amit egy eredménylista soha nem fog megmutatni.
Mert sokszor sikerült elkapnom azokat a pillanatokat is, amiket kívülről talán senki nem lát. Amikor már remegett a kéz, amikor elfogyott az energia, amikor valaki rám nézett azzal a tekintettel, amiből pontosan lehetett tudni:
„Kész vagyok.”
„Nagyon fáj.”
„Nem érzem a lábam.”
„Nem bírom tovább.”
Hallottam ezeket a mondatokat a verseny során, láttam azt a pillanatot is, amikor az ember fejben már mindent odaadott, amit csak tudott és mégis…
senkinek nem fordult meg a fejében, hogy feladja, megfordult a következő körre, megfogta újra a labdát, felemelte még egyszer a súlyt, elindult még egy futásra.
És amikor már minden azt mondta, hogy elég volt, akkor is tett még egy lépést, aztán még egyet, és még egyet.
Akármennyire fájt, akármennyire elfáradt, akármennyire nehézzé vált.
És számomra ehhez képest egy időeredmény, egy helyezés vagy akár egy érem is csak egy szám. Mert van valami, amit nem lehet stopperrel mérni, azt a kitartást, amikor már nincs miből, de mégis mész tovább.
Azt az elszántságot, amikor a tested azt mondja, hogy állj meg, te pedig még egyszer nekimész.
Azt a tartást, hogy nem keresel kifogást, hanem befejezed, amit elkezdtél.
Na, erre vagyok igazán büszke. Edzőként jó látni egy dobogót, jó látni egy győzelmet, de még jobb látni azt az embert, aki a saját határaival harcol, és végül nem hagyja, hogy azok állítsák meg.
Ezért számomra most nem az a legfontosabb, hogy hány arany vagy ezüst került haza, hanem az, hogy egy olyan csapat állt ott Komlón, amelyik küzdött egymásért, önmagáért, az elmúlt hetek munkájáért, és senki nem hagyta félbe azt, amit elkezdett.
Az érmek idővel bekerülnek egy fiókba.
A helyezéseket egyszer majd elfelejtjük.
De az a pillanat, amikor már azt hitted, nincs tovább, mégis mentél tovább, az megmarad.
És talán pontosan ezért edzünk együtt, nemcsak azért, hogy erősebbek vagy gyorsabbak legyünk, hanem hogy amikor eljön az a pillanat, amikor igazán nehéz lesz, legyen bennünk elég munka, hit és tartás, hogy ne forduljunk vissza.
Nagyon büszke vagyok rátok.
Szép volt, csapat! 💙
