07/08/2026
A PÁST MÁSIK OLDALA!
MI TÖRTÉNT A SPORTCENTRUM TÖRVÍVÓ SZAKÁGÁNÁL?
Sokáig nem akartam nyilvánosan is megszólalni, de....
Úgy gondoltam, hogy a munkám, az eredmények és a huszonhét évnyi edzői tapasztalat megér ennyit.
Az elmúlt napokban/hetekben azonban egyre többen kérdezték tőlem ugyanazt: „mi történt a tőrvívó szakágban?
Miért „jöttem” el az egyesületből!
Előre is leszögezem, hogy a leírtak csak nagyon kicsi szeletét tárják fel a problémáknak, mert mindent leírni túl hosszú lenne.
Ezért úgy döntöttem, hogy összefoglalom a tényeket és a saját tapasztalataimat a teljesség igénye nélkül.
Közel öt évvel ezelőtt átkerültünk az NYVSC- től a Sportcentrumba és kezdtük el a munkát. Akkor még két jól működő fegyvernem volt: a tőr és a kard. A célunk az volt, hogy közösséget építsünk, utánpótlást neveljünk, és hosszú távon eredményes szakmai műhelyt hozzunk létre. Az évek során a tőrvívó szakágban (szép lassan) egyre több olyan döntés született, amelyek véleményem szerint NEM A SZAKMAI SZEMPONTOKAT SZOLGÁLTÁK!!
Több olyan versenyzőt is „átirányítottak” tőlem, akikkel öt-nyolc éve dolgoztam, és akik már eredményeket értek el. A döntések indokaként minden esetben „szülői kérésre” hivatkoztak....
Tehát már kezdett beérni a sok munka, lassan jöttek az eredmények, de ez nem jó így, menjenek másik edzőhöz „szülői kérésre”!!
Azért azt a mai napig nem értem (csak sejtem), hogy egy ilyen döntés előtt miért nem hívtak be és miért nem kérdeztek meg engem is, hogy elmondhassam a véleményemet, érveimet. MIÉRT MINDIG csak azok a gyerekek a célpontok, akikben már több éves munka van és eredmények várhatóak tőlük???? Mindig azt vallottam, hogy a fejlődésnek megvan a maga természetes üteme. Nem minden gyermekből lesz országos bajnok, világ- vagy olimpiai bajnok, bármennyit is dolgozunk vele. Pl. a külföldi versenyeknek akkor van igazán értelme, ha a sportoló már a hazai mezőnyben is bizonyított.
Sajnos egyes szülők lassan már az edző szerepét is kezdték átvenni és meghatározni, hogy hova, mikor és milyen felkészülési versenyekre menjünk el stb., ami magában hordozta a feszültségek kialakulását.
Azonban az „átirányított” sportolók eredményei nem igazolták vissza egyértelműen ezt a döntést.
Pl. az egyik versenyző, aki az átirányítás előtt az országos ranglista 3. helyén állt, másfél-két év elteltével már csak a 9–10. helyen szerepelt. A nemzetközi versenyeken (Isztambulban, Varsóban, Szófiában és Rigában) való indulás sem biztos, hogy megfelelő hatást ért el. Pont ezért tartottam még korainak.
Volt még egy olyan döntés is, amelyet a mai napig nem tudok szakmailag megérteni.
Amikor a gyerekeket „átirányították” tőlem, először egy másik fegyvernem edzőjéhez kerültek. Ez pont olyan, mintha az atlétikában a magasugró gyereket „átirányítanák” a súlylökő edzőhöz és ő a magasugrásból edzi tovább......
Ha ez megfelelő szakmai megoldásnak számított, akkor jogos a kérdés: miért kellett rövid időn belül másik edzőt keresni?
Egy biztos, lehet edzőt cserélni, lehet az a legjobb a szakmájában, de ha nem mindennap tud foglalkozni a tanitványával, akkor a siker nem garantált.
Ha viszont mégis szükség volt másik szakemberre, akkor miért nem maradhattak annál, aki már évek óta velük dolgozott és eredményeik is voltak? (tudjuk... „szülői kérés”, vagy esetleg valamim más, vagy csak a csak azért is szemlélet?)
Ennek természetesen plusz költségei lesznek.
Nem azt kérdezem, hogy kell-e erre pénzt költeni, vagy éppen megéri ez a Sportcentrumnak?
Azt kérdezem: hogyan fér össze mindez azzal a folyamatos takarékossági szemlélettel, amelyet mindenki más felé elvárnak? Ennyire nincs szüksége az egyesületnek a 24 gyerek által befizetett (kb. 2. 500.000 Ft.) tagdíjra, pengepénzre?
A takarékosságról sokat beszéltünk, a FELELŐSSÉGRŐL annál kevesebbet.
Egy egész napos verseny gyakran hajnalban kezdődött az indulással. A Munka Törvénykönyve (MT 2012. évi I. törvény 92. §-a és 99. §-a) a napi munkaidőre egyértelmű szabályokat állít fel. A 12 órát meghaladó munkanapok nemcsak munkajogi, hanem felelősségi kérdéseket is felvetnek, különösen akkor, amikor gyerekekkel kell késő este vagy akár éjszaka hazavezetni. Ha ilyenkor baleset történik, joggal merül fel a kérdés: KI VÁLLALJA EZÉRT A FELELŐSSÉGET???
2025 júniusában 24 szülő közös levelet küldött a vezetésnek. A levelet elektronikusan és postai úton is eljuttatták. Nem azért, mert mindenben igazuk lett volna., hanem azért, mert 24 ember véleménye már megérdemelt volna legalább egy választ!
Én magam is több alkalommal jeleztem szakmai aggályaimat a vezetőség felé írásban, szóban (lehet ez volt a baj?!), de nem került sor érdemi egyeztetésre.
Közben egy másik jelenség is elgondolkodtatott.
Elég volt néhány szülő véleménye ahhoz, hogy komoly döntések szülessenek. Úgy gondolom, egy felelős sportszervezet vezetésének minden érintettet meg kell hallgatnia, mielőtt ilyen horderejű döntéseket hoz, pláne úgy, hogy eredményes munka folyik.
Mindeközben a tőrvívó szakágban felépített közösség is jelentős károkat szenvedett. Olyan gyerekek távolodtak el egymástól, akik addig együtt edzettek, együtt versenyeztek és valódi baráti közösséget alkottak.
A LEGUTÓBBI DÖNTÉST KÖVETŐEN (hogy nem hosszabbították meg a szerződésemet??) huszonnégy tőrvívó gyermek hagyta most el a Sportcentrumot.
Nem egy, nem kettő, huszonnégy! Ez már nem egyszerű statisztikai adat, ez egy súlyos jelzés.
Nem kellene feltenni azt a kérdést, hogy vajon mi vezetett idáig? Lehet, hogy én is tévedtem, esetleg hibáztam, de valóban 24 gyerek szülei tévedett egyszerre? Nem a többség véleménye a mérvadó?
Most a következő évre (2026-2027) már nem hosszabbították meg a szerződésemet. Ezt a döntést tudomásul kellett vennem, (nem én akartam eljönni) ez a vezetőség döntése.
Ugyanakkor bennem is felmerült a kérdés, hogy a korábban jelzett szakmai aggályaimnak és egyes szülőkkel való szembeállásomnak volt-e szerepe ebben???
Kinek és kiknek jó ez, hogy nem számított sem létszám, sem eredmény, sem a rengeteg munka stb.?? Ezt döntse el mindenki magában!!
Azt viszont mindenki maga mérlegelheti, hogy az eltelt másfél-két év eredményei igazolták-e az akkori döntéseket. Én úgy látom, hogy nem alakult ki olyan szakmai előrelépés, amely indokolttá tenné egy jól működő közösség felbontását és ennyi gyermek elvesztését. A szerződésem itt valóban véget ért, és elég méltatlanul!
Az edzői hivatásom azonban nem!
Ennyi év tapasztalatát nem lehet egyetlen munkáltatói döntéssel lezárni. A sportot, a gyerekek nevelését és a megszerzett tudást máshol is lehet folytatni és kell is.
Talán a legbeszédesebb visszajelzés számomra az, hogy azok a gyerekek akik most kiléptek, továbbra is velem szeretnék folytatni.
Azért írtam ezt meg, mert hiszem, hogy a sportban minden döntés előtt ugyanazt az egy kérdést kellene feltenni: valóban a gyerekek érdekeit szolgálta?
Remélem lassan azok is meg mernek szólalni (és nem csak nekem mondják el, írják meg), akik hasonló cipőben járnak/ jártak és NEM TARTANAK ILYEN MÉLTATLAN BEFEJEZÉSTŐL, hogy pont „lejárt a szerződésük”!!!
Köszönöm, ha elolvastad, legalább tudj a Pást másik oldaláról is, igaz a teljesség igénye nélkül.
