04/09/2026
Tehát, Badacsony-Pilisszentkereszt lovastúra élménybeszámoló.
Aug 26. szerdán elindultunk hazafelé én és a már tavaly ősz óta ismert Patrícia (14), tehát ketten a 4 lóval, mivel több lovast nem találtam a hazaútra, tovább pedig nem halogathattam az indulást, hiszen a szünet végéig haza is kellett érni.
Jókora késéssel indultunk el, délután 4 körül (legkésőbb délben akartam indulni), ráadásul eleinte a csikók elég sok borsot törtek az orrunk alá. Putyin végig húzatta magát, Paszkál pedig, amint kiértünk a szabad szántóföldre, előre akart rohanni.
Nem kellett azonban sokat mennünk, mert Káptalantóti előtt belefutottunk egy kéktúrázó családba, köztük egy lánnyal, név szerint Julcsival (16), akiről én már első ránézésre láttam, hogy egy nagyon okos lány, ügyes lovas, és azt is, hogy csatlakozni akar hozzánk.
Így innen már hárman mentünk tovább, Patrícia átült a Paszkálra, Julcsa a Kisvillámra, így csak nekem kellett lovat vezetnem (a Putyin csikót), de én mentem elöl, így a mögöttem lévőket meg tudtam kérni szükség esetén, hogy amikor az a lusta dög húzatta magát, akkor csapjanak egyet pálcával a seggére.
Kicsit variáltunk az útvonalon, még tovább egyszerűsítettük az alapvetően kéktúra-alapú útvonalat, az ideúthoz képest még a Köves-hegyi-nyerget is kihagytuk, ezzel 100 méter szintet spórolva, és Szentbékkállán pedig egy faluszéli szűk cserjés-bozótos részt kikerültünk, ezáltal legalább láthattuk a templomkertben pompázó kaktuszerdőt is. Lám-lám, itt már alkalmazkodtak a klímaváltozáshoz!!
Így jól haladtunk, és egy almalegelő szünet után naplementére befutottunk Balatonhenyére. Itt Julcsát visszaszolgáltattuk a szüleinek, ám a túszdráma ezzel nem ért véget, ugyanis közben véletlenül pont arra járt egy helybéli rajongónk (Zita), akit elraboltunk helyette. Bár mint kiderült, ő már nem lány volt, hanem fiatalasszony, de nem voltunk abban a helyzetben, hogy válogassunk.
Balatonhenye után teljesen beesteledett, de lámpákra nem volt szükség, mert olyan holdvilág volt, hogy az újságot el lehetett volna olvasni a fényénél. Villám kőkeményen diktálta a tempót, megállás nélkül ügettünk fel a Nagyvázsony-Vigántpetendi országútig, majd onnan le a völgyben a Tálodi forrásig. Az elágazásokban nem kellett gondolkodnom, mert Villám a sötétség ellenére mindenhol magabiztosan fordult a helyes irányba, hiszen erre jöttünk az idefelé úton is.
A Tálodi templomromnál aztán szomjunkat oltottuk a bővízű forrásból, kikötöttük a lovakat jó hosszú pányvára, hadd legeljenek, itt ugyanis volt szép zöld fű, Zitát pedig visszaszolgáltattuk a férjének két nagy vödör abrak ellenében.
Jól kialudtuk tehát magunkat, és másnap, tehát 27-én csütörtökön kényelmesen elindultunk olyan reggel 9 óra körül, már ismét csak ketten. Nem siettünk sehová, ekkor még azt hittük, hogy bőven időben vagyunk, és semmi gond nem lehet. Pedig ez a nap volt az utolsó ebben a konfigurációban...
Most Vöröstót és Barnagot is kikerültük északnyugat felől, és ezzel azt a villanypásztoros magánterületet is, amibe idefelé jövet este kicsit "belegabalyodtunk". Tótvázsonyban még arra is volt gondunk, hogy megálljunk a boltnál vásárolni. Én egyébként tele voltam pakolva kajával, csak pl szappant akartam venni, mert azt elfelejtettem eltenni induláskor, ezért pl a tálodi forrásnál nem tudtam tisztességesen megmosakodni.
Tótvázsony után irányt változtattunk, ugyanis kikerültük, pontosabban levágtuk Veszprémet. Át akartunk menni ugyanis új utakon a Veszprémfajsz - Szentkirályszabadja - Litér - Sóly nyomvonalon Hajmáskérre, ezzel mind Veszprémet, mind pedig a hajmáskéri főutcát kivágva a képletből. Nem akartam ugyanis a nagy forgalmú szűk belvárosi utcákon a vezetett lovakkal szerencsétlenkedni. Idefelé épp elég volt itt az urban ridingból...
Ez a Veszprémi Elterelő Hadművelet majdnem sikerült is, tehát az ötlet jó volt, csak egyszer tévedtünk el Litér előtt, aholis a kopár karsztbokorerdős dolomitfennsík dombocskái között egy ponton lemerült a telefonom, de előszedtük a powerbankot, és megoldottuk, egyébként csak párszáz métert kerültünk emiatt, meg egy hegyet feleslegesen beletettünk az útvonalba.
Aztán beértünk Sólyra, aholis találtunk csapot, itattunk, és ittunk is, mert egyébként iszonyatos kánikula volt, és egésznap tűző napon kellett menni, vagy olyan erdőben, ahol a levelek le voltak fonnyadva, és árnyékot alig adtak.
Itt kezdődött a probléma, Sóly után ugyanis a "Szent Jakab zarándokút" nevű jelzésen akartunk menni, amely bár a terepen nem szokott kifestve lenni, és ez esetben mint út sem létezett, de a térkép az ragaszkodott hozzá, hogy ott van. Itt azért kritikus, hogy hol megy az ember, mert a 8-as útnak ez a szakasza az gyakorlatilag egy autópálya, tehát nem lehet akárhol keresztezni. Ezért támaszkodtunk a térképre, ami jelölte, hogy ez a Szent Jakab jelzés ez átmegy alatta.
Először a Hajmáskér-Fűzfőgyártelep iparvágány (egykori Hajmáskér-Lepsény vasútvonal) töltésén mentünk, ugyanis egyáltalán semmiféle út nem volt ott, ahol a térkép jelezte, aztán pedig a Séd partján haladva értük el a 8-as utat, ami itt egy hatalmas, magas töltés tetején haladt.
Itt mehettünk volna akár a vasúti síneken is (elvétve jár egy-egy tehervonat arra, és az is gyökkettővel megy) , vagy mehettünk volna a Séd boltozott alagútjában is, helyette azonban mi ott mentünk, ahol a térkép ezt a zarándokút jelezést mutatta, ami utóbb rossz döntésnek bizonyult.
A gyalogút (jelzése) ugyanis egy vízáteresztőnek épült betoncsőben vezetett át, de egy ilyen óriási, 3 méter átmérőjű, fekvő kútgyűrűkből összerakott csövet képzeljetek el, amin ugye egyrészt csúszik az acél patkó, másrészt, mivel cső, ezért nagyon jól visszhangzik, ami ijesztő lehet a lónak.
De a lovaink már sokszor jártak hasonló visszhangos alagútban, sőt direkt szoktuk egy olyan alagútban is edzeni őket, aminek hasonlóan íves beton az alja, így én nem gondoltam, hogy bármi baj lehet, ezért simán elindultunk befelé, a szerelvény megbontása nélkül (mindketten vezettünk ugye egy-egy csikót is)
A döntést az is befolyásolta, hogy annyira jó időben voltunk, hogy időközben már változtattunk a terven, és nem Ösküig, hanem egészen Inotáig el akartunk jutni aznap (ez még +10km), a bőséges barack- és paradicsomvacsora reményében, emiatt viszont sietni kellett, ezért sem akartam azzal totojázni, hogy leszállunk, vagy akár kikötjük a lovakat és egyesével visszük át.
Szépen be is mentünk, óvatos lépésben, aztán kb a cső közepén járhattunk, amikor Putyin gondolt egyet, és, biztos-ami-biztos alapon, hasra esett. A mögötte haladó Kisvillám pedig ettől úgy megijedt, hogy ő is hasraesett. Így történt, hogy Patrícia beütötte a könyökét.
Bár én láttam rajta, hogy nem tört el, de mivel nagyon fájt neki, ezért megszerveztem, hogy a tegnap elrabolt Zita férje elvigye az ügyeletre egy röntgenezés végett, ahol valóban kiderült, hogy nincs semmi baja, túl azon hogy fáj. Én erre azt mondtam, hogy táborozzunk itt le, pihenjünk egy napot, aztán lássuk meg. De a szülei közben hazarendelték, így még aznap este fel lett téve a vonatra.
Így maradtam egyedül a 4 lóval Hajmáskéren, egyébként csodálatos szép helyen, egy erdősávokkal körbevett, náddal vegyes búza-tarlón a Séd, a 8-as út, és a fűzfőgyártelepi iparvágány által bezárt szögletben. Az útról nem igazán lehetett idelátni, mert csak egy keskeny szakaszon érintkezett a rét az úttal, de az állandó autózaj így is egy kicsit belerondított az idillbe. A másik oldalt pedig 200 méterrel odébb a Fehérvár-Veszprém vasútvonalon dübörögtek a vonatok kb 10 percenként. Szóval ez ilyen industrial wellness piknik volt.
Az erdő szélén ízletes zöld nád, a Séd partján dús zöld fű, és még egy lódögönyöző is volt, ugyanis építettek ide egy 30 centis vízlépcsőt, vagy ha úgy tetszik, fenékküszöböt a Sédre. Innen 500 méterre volt a Hajmáskéri temető, ahol ivóvizet is tudtam venni a csapból.
Holnap majd biztosan lesz jelentkező - gondoltam naivan - így hát megírtam a fészbukra, hogy lehet csatlakozni, és lefeküdtem aludni.
28-án pénteken délelőtt kényelmesen bevittem a lovakat a dögönyözőbe pancsikálni, meg azzal szórakoztam, hogy a Séd patak alagútjában, a vízben gázolva átvezetgettem őket az út alatt (eleve itt kellett volna átkelni, és akkor nem lett volna semmi gond), aztán délutánra döbbentem rá, hogy most nincs igény ilyen last minute lovastúrára...
A lovak egyébként időről időre nyerítettek, amit először nem tudtam mire vélni, mert a túra során korábban nem csinálták, aztán rájöttem, hogy a Patríciának nyerítenek. Valószínűleg ők is összerakták, hogy az, hogy itt megálltunk, az összefügg azzal, hogy nincs meg a Patrícia, és neki nyerítettek, hogy visszataláljon. De hát hiába nyerítettek, az Budapestig nem hallatszott el.
Ekkor a kezdeti kétségbeesés után átgondoltam, hogy tulajdonképpen elméletben miért ne lenne lehetséges az, hogy 3 lovat vezessek egyedül a negyedik ló hátáról?
Megkonzultáltam az ötletet olyanokkal, akik nálam sokkal régebb óta vannak a szakmában, és már csináltak hasonlót, és a nap további részét azzal töltöttük, hogy gyakoroltam a mezőn oda-vissza előbb csak a 2, majd végül már a 3 vezetett lóval való közlekedést. Kanyarodás, visszafordulás, mindkét irányba, és ügetés. (Vágtázni nem akartam)
Két ló (Kisvillám és Putyin) egymás mellé volt kötve, fejről fejre, ezek mögöttem jöttek jobb kézben hosszú száron, egy pedig (Paszkál) a bal oldalamon jött, bal kézben, rövid száron. (Rám vagy a lovamra senki nem volt odakötve.)
Augusztus 29-én, szombaton reggel tehát felnyergeltem, és sűrű fohászkodás közepette megindultam a négyes "fogattal".
Rájöttem, hogy ha van "pusztaötös", akkor ez az "erdőnégyes"
Eleinte semmi nehézség nem volt, ugyanis a pár hete leégett lőtéren kellett menni, széles utakon, ahol csak a lovak sebességének az összehangolása jelentett problémát, de hamar megértették, hogy most nem lehet se lemaradni, se előreszaladni.
Igazából szerintem nagyon örültek, hogy végre ismert helyen vagyunk és megyünk haza, és olyan jól viselkedtek még a csikók is, mint a kisangyal.
Az első kihívás Öskü volt, ahol vasúton kellett átkelni, majd főúton átkelni, aztán pedig több kilométert kellett menni egy aszfaltozott, és nem nulla forgalmú utcában, mialatt jobbról-balról lóevő kosok, tehenek, fűkaszák, és más félelmetes szörnyek támadásának voltunk kitéve, és pluszba még a zápor is eleredt. De legalább már nem volt kánikula.
Semmi említésre méltó esemény nem volt, így a Péti-víznél való itatás után újra felültem, és attól fogva megállás nélkül haladtnunk át a lőtéren, Várpalotát és Inotát is kikerülve, egész a Baglyas hegyig. Itt a Baumann-ménes kerítése melletti elbaszott szűk ösvény miatt kénytelenek voltunk felmászni a fennsíkra, ha magára a Baglyas hegyre nem is, de a Bogrács-hegyre.
Valahol itt sántította le magát a Villám, mert annak az idiótának mindig rohannia kell, az öklömnyi kövek között is, aztán egyszer csak egy nagyot botlott, és attól fogva változatlan sebességgel, de már csak három lábon ügetett tovább. De a hegyre felérve úgyis le akartam szállni, mert a nagyobb lejtőkön lefelé eleve mindig gyalogolni szoktam, ezért hát leszálltam, és legyalogoltunk Fehérvárcsurgóra a tóhoz. Itt egyébként az alatt a két hét alatt, amíg nem voltam itt, ráterelték az általam már korábban is használt nyomvonalra a kéktúrát. Úgy látszik tehát, hogy mások is gondolkodnak, még ha jóval lassabban is...
Ma 30 kilométert jöttünk tehát egyedül a négy lóval, és az volt a tervem, hogy ennek örömére a csurgói tó partján letáborozunk, úgyis volt szép zsenge lóherés fű, nagy fák, meg víz a lovaknak, és bizony már kellemesen el is voltam fáradva.
Ekkor azonban előkerült két érdeklődő csákvári lovas, akik még előző nap jelentkeztek, de akkor még azt mondták, hogy Hajmáskérig nem jönnek elém, mivel az nekik túl messze van, viszont Csurgó már megfelelt nekik, és mondták, hogy ők bizony odajönnének, felülnének a lovaimra Csákvárig, ha vállalom.
Hát hogyne vállalnám! Végülis még csak délután 2 volt... Gyorsan átnyergeltem hát a Villámról a Kisvillámra, őket pedig felültettem Putyinra és Paszkálra, és elindultunk. Közben itt is csiszoltam az útvonalon, Bodajk központját kihagytunk, egyenesen az állomás felé mentünk, ahol egyébként bőséges ringlószilva-legelést iktattunk be, aztán Sörédről pedig egyenesen mentünk Csákberénybe, kihagytunk tehát a több km-es kerülőt jelentő Csókakőt is.
Csákberényben megitattuk a lovakat egy aranyhalas dísztóból (ugyanis csap nincs a faluban), aztán feletettük velük a főutcán az árokpartról az összes aszalt szilvát, és nekivágtunk a Vértesen át Csákvárnak. Lehetett volna rövidebben is menni, de itt már ismét sötét volt, akárcsak idefelé, és én nem akartam az ismert erdei útvonal helyett a főút mentén kísérletezni az éjszakában, még akkor sem, ha lovasaim azt mondták, hogy ők ismerik arrafelé is a járást. Itt talán lehetett volna még 1-2 kilométert spórolni.
Este 10 óra lett, mire a tücsökciripelős holdvilág mellett beügettünk Csákvárra, ezzel ráhúztunk még 30 kilométert a szombatra, tehát összejött a 60. Illetve a térkép szerint 64, de mi rövidebben mentünk, azért legyen csak 60.
Itt a túrázóim el is szállásoltak, vacsorát is kaptunk, meg a lovacskák is el lettek látva széna és abrak mellett ad libitum rohadtkörtével, reggelre az utolsó szemig feltakarították úgyhogy jó dolgunk volt. Úgy aludtam, mint a bunda, reggel már csak arra ébredtem fel, hogy a hasamra süt a nap.
Aug 30, vasárnap.
Emlékeztek még az első nap elrabolt lányra, akit Julcsának hívtak?
Na, a mai napon ő csatlakozott hozzám, de most már nem spontán, hanem tervezett módon, tehát reggel lehozták Csákvárra a szülei, és így indultunk el ketten a 4 lóval.
Én továbbra is a Kisvillán ültem, és a Villámot vezettem, Julcsa pedig a Paszkán ült, és a Puttyot vezette. Itt lett volna egy teheneken átkelés, amit nem akartam a vezetett lovakkal bevállalni, főleg hogy nem volt jelentős kerülő a kikerülése. Kicsit tehát improvizáltunk, de azért minimális kerülővel, és eltévedés nélkül elértük a Szár előtti hatalmas learatott búzamezőt.
Itt egy dombtetőről megpillantottuk a Pilist. Olyan volt ez, mint idefelé, amikor Henye előtt először megláttuk a Badacsonyt. Még nagyon messze volt a Pilis, kb 70 km, de legalább már látszott.
Aztán Száron pihentünk egyet és legeltünk egy jót a forrásnál, közben csatlakozott hozzánk Hajni is (a Bejke anyukája), így már hárman lettünk. Hajni ekkor a Putyinra ült.
A nyergekkel volt egy kis gond, ugyanis én tegnapelőtt Hajmáskérről az egyik nyergemet hazaküldtem, tehát már csak 2 nyergem volt (a Csákvári lovasoknak volt saját nyergük), ennek az lett az eredménye, hogy Julcsa innéttől a Paszkálon szőrén jött, egészen Csabdiig.
Csabdiban a templomromnál megálltunk itatni, és megfigyeltük, hogy Villámkának elmúlt a sántítása, ezért visszaültem rá, Hajni pedig a Kisvillámra, Julcsa pedig a Paszkálra. Innéttől én jöttem szőrén, és a két lány pedig nyeregben. Villám kitett magáért, láthatóan boldog volt, hogy újra ő lehet a parancsnoki ló, és alig lehetett visszafogni, szinte repültünk Mányig. Eddigre Hajni azonban kellőképpen lefáradt, így visszaadtunk a családjának, és ismét ketten mentünk, nyilván mindketten nyeregben, úgyhogy ezen a napon az egy kilométerre eső nyergelések száma rekordot döntött.
Közben feltakarítottuk a buszmegállóban a térkőre rászáradt piroslevelű dísz ringlószilvát, még a táskába is raktam el egy nagy szatyorral. A lovak úgy ették, mint a cukrot...
Innen aztán a naplementében vágtáztunk át a tarlókon Zsámbékra, aztán a romtemplomnál megitattuk a lovakat. Ekkor este 9 volt. Éppen arról próbáltam győzködni Julcsit, hogy menjünk el legalább Tökön túlra, a Békás-patakig, ahol dús füvű legelőhely lenne éjjelre, és akkor már túl lennék a zsámbék utcáin való átkelésen is, de nem igazán tetszett neki az ötlet, főleg hogy már a szülei is ott voltak érte.
Ekkor egy újabb váratlan fordulat következett. Amíg a temetőben itattuk a lovakat, addig odajött egy lány, kezében kannával, és gyanútlanul megszólított minket... Így tehát lett egy újabb áldozatom - nevezzük Laurának - , akit egészen Piliscsabáig elhurcoltam :)
Ez azért volt fontos, mert másnap a nappali csúcsforgalomban Piliscsabán 4 lóval egyedül áthaladni elég necces lett volna, kikerülni pedig nem igazán lehet Piliscsabát, illetve ki lehet, de akkor meg a lakott területen kívül kell a 3 sávos 10-es utat keresztezni, ami kész életveszély. Úgyhogy bármennyire is késő volt már, az volt a legbiztonságosabb döntés, ha továbbmegyünk, és ehhez kapóra jött ez az újdonsült áldozat, aki szintén profi lovas volt, és vállalta, hogy Piliscsabáig elkísér minket. Csak még hazaszalad átöltözni. Meg még beugrott nekem a pékségbe pizzáért meg túrós rétesért (Igen, Zsámbékon este 10-kor nyitva van az albán pékség). Nem tudom, Laura miből sejtette, hogy éhes vagyok, de jól sejtette.
Így este 11 felé járt az idő, mire elindultunk. Egyetlen apró eltévedést produkáltunk a lakott területről kiérve a töki Rossztemplomnál, itt a Villámka is figyelmetlen volt, meg én is, de 100 méteren belül észrevettük a hibát és korrigáltunk.
A Békás-patakon való átkelés után egy óriási nagy, több km széles, már szépen elboronált egykori búzaföldön kellett volna körbemenni, ehelyett azonban nyílegyenesen átvágtunk rajta, és a mező túlsó végén elhaladó országúton a sötét éjszakában pontosan eltaláltuk annak a kis földútnak a torkolatát, amin tovább kellett menni. Egyetlen métert sem kellett jobbra-balra keresgélni.
Itt aztán Putyint elengedtük, hogy Laurának könnyebb dolga legyen. Szegény csikónak eszébe se jutott volna egyedül lemaradni, vagy előreszaladni a sötét éjszakában, hanem szorgalmasan jött köztem és a Laura között. Szépen tekeregtünk a kerékpározásra kijelölt erdei úton, át a kiskapukon, míg el nem értük a Nádor-pihenőt, ahol a Paszkál úgy megijedt egy az erdőben hagyott utánfutótól, hogy kis híján vállból kitépte a kezemet.
Volt ugyanis az utánfutón oldalt két-két narancssárga macskaszem, ami úgy tűnhetett neki, mintha valami hatalmas szörnynek a szempárja lenne, ugye kb másfél méteres szemtávolsággal, az azért nem kicsi állat lenne. De aztán tisztáztuk, hogy az csak egy békésen alvó utánfutó.
A kerítésen kijövet aztán újra mindkét csikó szárra lett véve, és átkeltünk Piliscsabán, ugyanis az volt a cél, hogy annak valahol a túlsó oldalán, Klotildliget környékén verjek tanyát, ahonnan már egyedül is gyerekjáték lesz hazamenni. De azt képzeljétek el, hogy Piliscsabán úgy mentünk át, végig az egész városon, hogy egyetlen autóval nem találkoztunk, de még csak a hangját se hallottuk. Abban a kb 30 percben a 10-es úton egyetlen jármű sem ment semelyik irányba. (Ez ugye hétfő éjjel 1 után volt)
Aztán tábort ütöttem valami emlékmű mellett, az erdő szélén, ahol voltak ilyen padok, fű az nem sok volt, de megettük a mányi aszalódott szilvánkat, valamint találtam a lovaknak egy az aszály miatt kitett erdei itató ládát, hát azt reggel ki is itták fenékig.
Itt igazából már nagyon közel voltunk, csak azért pihentünk egyet, mert annyira fáradt voltam, hogy attól féltem, hogy menet közben elalszok és lefordulok a lóról... ezért nem akartam a maradék 10 kilométert a sötétben a 4 lóval bevállalni. Laura pedig tovább nem jöhetett, mert reggel 6-ra ment dolgozni, és így is már éjjel 2 volt, így tehát a barátja érte jött, aztán elbúcsúztunk. De nekem van egy olyan érzésem, hogy fog ő még jönni hozzánk lovagolni, akárcsak a Julcsa is.
Ha összeszámoljuk, akkor bizony mára is sikerült összehozni egy hatvanast... Csákvár - Szár - Zsámbék - Piliscsaba. És ha nem lettem volna ennyire fáradt (pl ha nem sántul le előző nap a Villám, és gyorsabban haladunk), akkor akár tovább tolhattuk volna egészen Szentkeresztig, és akkor belefértünk volna az egy napos pihenéssel együtt is az 5 napba.
(De mivel Badacsonyból délután 4-kor indultunk, egy kora reggeli indulással eljuthattunk volna első nap egyből Hajmáskérig, tehát ez azt jelenti, hogy elméletben akár 3 nap alatt teljesíthető lenne a Badacsony- Pilisszentkereszt útvonal :) )
Na tehát, augusztus 31 hétfő.
Reggelre aludtam egy kicsit, egy-két órát, és pihentebben, és nappali világosban indulhattunk neki az utolsó 10 kilométernek.
Ez már gyerekjáték volt, a jól ismert terepen elkocogtunk Pilisszántó szélső utcáján, aztán fel a kastélyhoz, itt volt egy kis ösvényezés, de elfértünk, még ha szűken is. (Ezt a szakaszt csak úgy lehetne kikerülni, ha az országúton mennénk, de az életveszélyes, mert forgalmas, kanyargós, meredek és keskeny út.)
Sehol nem kellett megbontani a szerelvényt. Aztán a Szántói-nyeregből lesétáltunk Szentkeresztre, itt a Pataksoron újra felültem, szépen végigügettünk a főutcán, és délelőtt 11 előtt már otthon voltunk. A Fő utcát ki lehetett volna kerülni alulról, de csak olyan zegzugos ösvényeken, amikhez így négy lóval semmi kedvem nem volt. De nem volt semmi gond, szép fegyelmezetten mentek lovak a virtuális négyesfogatban.
Nagy volt ám az öröm, amikor hazaértünk! Mindenki extra adag abrakot kapott. Nekem még eltartott egy pár napig, mire megszoktam, hogy itt lakok, illetve mire rájöttem, hogy hová rejtettem el a szobám kulcsát :)
Összességében végülis nagyon jól sikerült a balatoni túra, kihoztuk belőle a maximumot, ami hiba volt, az legfeljebb az, hogy lefelé nem indultunk el korábban, legkésőbb július végén, hogy több időnk legyen Badacsonyban, illetve hogy nem találtam ki még márciusban az egészet, mert akkor könnyebb lett volna jelentkezőket találni, mint így, last minute-ban.
Ha rajtam múlik, akkor jövőre is megyünk. Az útvonalat ugye már ismerjük, úgyhogy sokkal könnyebb dolgunk lesz.
A legnagyobb hozadéka az egész útnak azonban az volt, hogy kiderült, hogy lehetséges 4 lóval egyedül közlekedni. Ez egy nagyon fontos információ, amit korábban nem tudtam, illetve nem gondoltam, hogy ennyire könnyű. Most már tudom, úgyhogy ezentúl majd fogjuk gyakorolni, mert ez a képesség új lehetőségek egész sorát nyitja meg.
Videók a kommentben, aki még nem látta, az megnézegetheti.
