12/09/2026
Te is sok vagy?
Már egy korábbi posztomban is említettem a jóga tanárom által összeállított 7 színtér tanfolyamat, de most újra megemlíteném. Röviden összefoglalva a 7 csakrával foglalkozik, a hozzá tartozó életterületekkel, mi hogyan nyilvánul meg a hétköznapi valóságunkban, hogyan ismerjük fel az elakadásainkat, és mit tudunk vele kezdeni.
Elérkeztünk a szívközponthoz, az érzelmek teréhez. Mindegyik tananyagban megjelennek a megfelelő életterülethez tartozó paradigmák, amik akár tudattalanul befolyásolják a döntéseinket. Ezek a hiedelmek, amik gyerekkorunktól kezdődve folyamatosan ivódnak belénk, a család, a környezet, a társadalom által, ezeket a történeteket meséljük magunknak az életről, ám koránt sem biztos, hogy ezek valóban így vannak, illetve, hogy szolgálnak minket.
A szívközponthoz tartozók közül kettőt emelnék ki, amivel nekem dolgom van, de azt gondolom, hogy még sokak számára fontos lehet:
„Másokat terhelek az érzéseimmel.”
„Az érzéseim túl sokak másoknak.”
Egész gyerekkoromtól kezdve azt éltem meg, hogy teher vagyok a környezetemnek. Hogy a problémáról nem beszélünk, hanem úgy csinálunk, mintha nem lenne. Hogy kimondani őket veszekedéshez és elutasításhoz vezet. Hogy a temperamentumom sok. Hogy nem bírják el a haragomat. Nem bírják el a szomorúságomat. Mintha csak az lenne elfogadható, ha mindig nevetünk, és úgy csinálunk, mintha minden rendben lenne. Mintha sohasem lehetne nehéz. Mintha sohasem fájna semmi, és egy vállrándítással el lehetne intézni mindent. És ha te ezt nem így éled meg, akkor veled van a baj.
Erre valaki úgy reagál, hogy belesimul ebbe, és nyel. Hogy eljátssza, hogy az élet statikus, nincsenek benne érzelmi kilengések, sem túl fent, sem túl lent, mert minden, ami erőteljes, az sok.
Én magamba fordultam. Elhittem, hogy ez másoknak és teher, rájöttem, hogy akkor én egyedül vagyok, és egy idő után már nem is próbáltam elmondani, hogy mi zajlik bennem. Ez távolságot eredményezett, senkihez nem voltam közel, és senki sem volt hozzám közel. Voltam én, és volt mindenki más. Egyedül voltam, mindig, mindenhol, bárki is volt körülöttem. Ez aztán egy nagyon mély depresszióhoz vezetett, amivel valamivel több, mint 20 évig küzdöttem, erről már írtam korábban, aztán történt valami, ami átlökött az egészen, ezt is megtalálod a korábbi posztok között.
Egy ideje már tudom, hogy nem vagyok sok, és nem vagyok teher. Legalábbis annak nem, aki szeret, és akinek igazán fontos vagyok. De más valamit tudni, és más valóban megérteni. A tudás ismeret, a megértés átélés. És most, a 4. központhoz tartozó munkafüzetet lapozgatva hirtelen megláttam, hogy kik azok az emberek, akik a legnagyobb viharaimban is ott álltak mellettem, és sosem éreztették, hogy sok vagyok. Ki volt, aki egy 2 órás kocsiút alatt telefonon végig hallgatta az őrjöngésemet, mert annyira fájt valami, hogy muszáj volt üvöltenem. Ki volt az, aki egész éjszaka ölelt, miközben sírtam valaki másért. Ki volt az, aki azt mondta, segítek, amikor azt éreztem, teljesen kilátástalan a helyzet. És megértettem, hogy nem én vagyok túl sok, hanem van, aki túl kevés. Túl gyenge, hogy elbírja a dühöt, hogy osztozzon a bánatban, de az első sorban akar állni, amikor süt a nap. Ez nem jó vagy rossz, de innentől kezdve az én döntésem, hogy az ilyet milyen polcra helyezem, és kell-e, hogy az életem része legyen.
Persze mindig vizsgáljuk meg a környezetünktől kapott visszajelzéseket, de mindenesetre kétségekre ad okot, amikor valakinek mindig teher a nehézség, sosincs jelen, amikor baj van, de azonnal megjelenik, mintegy jutalomként, amikor - szerinte - kezelhetően viselkedünk.
A 7 színtér tanfolyamról az első hozzászólásban lévő linken olvashatsz bővebben.
