Manawa - női ritmus

*** NEM AZÉRT HOZTAM LÉTRE A MANAWÁT, MERT MINDEN RENDBEN VOLT ***

A Manawa megszületése, kibontakozása egy most is élő, kibontakozó dolog. Ahogy többször írtam, az elmúlt 2,5 évben radikálisan formált át engem. Mi történt 2,5 évvel ezelőtt?
Anya lettem.
Rengeteg kihívással küzdöttem meg.
Olyanokkal, amik egyesével is igazán feladják az embernek a leckét. Amikből én egyszerre kaptam 3-4-et.

Van, hogy elfáradok.
Van, hogy legszívesebben elmenekülnék egy lakatlan szigetre.
Van, hogy csak aludnék.
Van, hogy a legjobb anyának érzem magam.
Máskor pedig szégyellem a türelmetlenségemet.
Vannak napok, amikor észreveszem a régi családi mintáimat.
És vannak napok, amikor csak utólag.
Egyszerre él bennem rengeteg érzés.
Öröm.
Fáradtság.
Hála.
Bűntudat.
Remény.
Félelem

Az anyaság egy hatalmas út, egy olyan transzformáció, amiről nem is tudom, másként megkaphatja-e az ember.

Egy csodás lehetőség a gyógyulásra.
Egy vissza nem térő alkalom az önismeret mélyítésére.
Egy örökké nyomot hagyó emlék, a lelkedben, a testedben, az elmédben.

A Manawa-ban perceket kaphatsz. Órákat. Napokat. Időt.

Teret kaphatsz.

E kettő metszetében pedig levegőt.

Csak úgy lenni. Kimozdulni. Kikapcsolódni. Vagy éppen kapcsolódni.

A testeddel. Újra belakni.
A lelkeddel. Újra meghallani a suttogását.
Az elméddel. Letenni a zakatoló zaját.

Kapcsolódhatsz másokkal. Éppoly nőkkel, anyákkal, mint Te.

Ezért született meg a Manawa.
Nem egyetlen óra.
Nem egyetlen módszer.
Hanem öt különböző kapu.
Öt különböző út.
Ugyanoda.
Önmagadhoz.

🌿 Manawa Flow
Lassíts. Lélegezz. Kapcsolódj vissza önmagadhoz.
jóga • légzés • relaxáció

🌺 Manawa Rhythm
Engedd, hogy a tested meséljen.
tánc • női energia • önkifejezés

🔥 Manawa Fire
Töltődj fel erővel.
alakformálás • erősítés • zenés női edzés

🌸 Manawa Ritual
Havonta egyszer egy különleges női találkozás.
Mozgás • kapcsolódás • női kör • feltöltődés

🤍 Manawa Homecoming
Hazatérés önmagadhoz.
Egyéni és közös belső utak.

Hiszem, hogy minden nőnek szüksége van egy helyre,
ahol nem kell megfelelnie.
Ahol nem kell erősnek lennie.
Ahol egyszerűen csak lehet.
Nekem ezt jelenti a Manawa.
És remélem, hogy egyszer neked is ezt fogja jelenteni. 🤍

A következő napokban részletesen megismerheted az utakat, ahol kapcsolódni tudunk.

Tarts Velem!

*** KIKNEK SZÓL A MANAWA? ***

Sokat gondolkodtam ezen a kérdésen.
Mert bár elsőre könnyű lenne azt mondani, hogy „nőknek”, ennél sokkal pontosabb a válasz.

A Manawa azoknak a nőknek szól, akik érzik, hogy valami bennük már nem akar ugyanúgy továbbmenni.

Akik elfáradtak a folyamatos helytállásban.
Akik sokszor erősebbnek mutatják magukat, mint amennyire belül vannak.
Akik anyaként, társként, nőként, dolgozó nőként, gondoskodóként, megtartóként annyi szerepet visznek, hogy közben néha saját magukból marad a legkevesebb.

A Manawa neked szólhat, ha…

– úgy érzed, túl régóta csak túlélni próbálod a napokat
– anyaként elfáradtál, és szeretnél végre nem csak adni, hanem töltődni is
– keresed magadban a nőt a sok szerep mögött
– szeretnél újra kapcsolódni a testedhez, de nem teljesítménykényszerből, hanem szeretettel
– hiányzik az életedből a mozgás, az öröm, a könnyedség, a jelenlét
– vágysz egy térre, ahol nem kell összeszedettnek, ügyesnek, „jól működőnek” látszani
– szeretnél gyógyulni, erősödni, megérkezni, de nem egyedül

És talán akkor is neked szól, ha most még nem tudod pontosan, mit keresel.
Csak azt érzed, hogy valami hiányzik.
Hogy túl sok a zaj.
Hogy túl régóta vagy távol önmagadtól.
Hogy jó lenne végre valahol megpihenni, és közben közelebb kerülni ahhoz, aki valójában vagy.

A Manawa nem azoknak szól, akik tökéletesek akarnak lenni.
Hanem azoknak, akik szeretnének szabadabban, kapcsolódva élni, önmagukkal, a testükkel más nőkkel.

Ha magadra ismertél, lehet, hogy a Manawa neked is hívás! 🤍

*** Mi a MANAWA? ***

A Manawa születéstörténetét már ismeritek.
Az előző posztomban meséltem róla.

Most arról szeretnék írni nektek, hogy mi is a Manawa.
Vagy inkább arról, hogy nekem mit jelent.

Az elmúlt időszakban sok mindent láthattatok belőlem itt.
A belső útkeresésemet.
A vívódásaimat.
A nehézségeimet.
A sok hálát, felismerést, átalakulást.
Azt a folyamatot, ahogy a korábbi, jóga-központú vállalkozásom lassan elkezdett átrendeződni bennem, és valami egészen új formában szeretett volna megszületni.

Ahogy a Manawa kikristályosodott, egyre világosabb lett számomra, hogy ez már nem csak a jógáról szól.
Hanem valami sokkal többről.

A Manawa számomra leginkább egy érzés. Egy energia. Egy minőség.
Azt hiszem, ez a születéstörténetéből is érezhető.

Egy megtartó női tér.

Egy olyan tér, ahol nincs furkálás.
Nincs ítélkezés.
Nincs minősítés.
Nincs megmondás.

Ahol elfogadás van.
Megtámasztás.
Jelenlét.
Kapcsolódás.
És a szeretet egy egészen más minősége.

Ahol nőként azt mondhatod: elég.
Nem akarok így továbbmenni.
Változtatni akarok.
Másképp akarok kapcsolódni magamhoz.
A testemhez.
A lelkemhez.
Az életemhez.

Ahol azt is kimondhatod:
ehhez segítséget kérek.
A segítőimtől.
A nőtársaimtól.
Azoktól, akik talán máshol tartanak, mégis ismerik ezt a belső utat, ezt a női minőséget, ezt a vágyat a gyógyulásra, a fellélegzésre, a hazatalálásra.

A Manawa számomra egy olyan hely, ahol nem kell mindent egyedül elbírni.

Egy hely, ahol lehet kapcsolódni.
Fellélegezni.
Mozdulni.
Érezni.
Megérkezni.

Egy tér, ahol a mozgás, a jelenlét és az önismeret találkozik.
Ahol a test nem eszköz, amit hajtani kell, hanem kapu önmagadhoz.
Ahol a női lét nem szerepek sorozata, hanem egy élő, változó, érző ritmus.

A Manawában helye van:
– a jógának
– a táncnak és a szabad mozgásnak
– a női köröknek és workshopoknak
– az egyéni kísérésnek, beszélgetéseknek, megtartó folyamatoknak
– a gyógyulásnak, a csendnek, az örömnek és az újratalálásnak

A Manawa azoknak a nőknek és anyáknak szól, akik érzik, hogy szeretnének újra kapcsolódni magukhoz.
A testükhöz.
A lelkükhöz.
A belső ritmusukhoz.
Ahhoz a nőhöz, aki a sok szerep, teher, elvárás és fáradtság alatt is ott él bennük.

Nekem ezt jelenti a Manawa:
egy tér, ahol leteszed, ami húz,
és hazatalálsz önmagadhoz. 🤍

📸AI

*** Megszületett a MANAWA ***

A Covid idején rettegtem.
Féltem.
Nem volt munkám.
Magányos és elszigetelt voltam.
És valahol ebben az időszakban lettem jógaoktató.
Kettős érzések kavarogtak bennem.
Láttam a világot megállni.
Éreztem, hogy valami tisztul.
Mintha a Föld végre lélegzethez jutna.
És egy pillanatra mintha az emberekben is megmutatkozott volna valami az emberségből.
Ugyanakkor ott volt a mindent elsöprő félelem is.
A szorongás.
A veszteségek.
A fájdalom.
Nagyon különös tapasztalásokat gyűjtöttem magamban ebben az időszakban.
Aztán egy nap arra keltem, hogy honvágyam van.
Korábban ezt az érzést leginkább filmekből ismertem.
Most viszont ott volt a testemben. A sejtjeimben.
Valami mély, húzó, megmagyarázhatatlan érzésként.
Napokig ebben voltam.
Honvágy.
És nem értettem, mi hiányzik ennyire.
Aztán egyik éjjel álmodtam.
Egy szigetről.
Egy különleges, különös helyről.
És nőkről.
Kreol bőrű, hosszú, sötétbarna hajú nőkről.
Fehér ruhában.
Akik körülöleltek.
Gyógyítottak.
Tartottak.
És valami olyan szeretetminőséget mutattak, amit szavakkal itt nem lehet igazán elmondani.
Talán csak megmutatni.
Az álom másnapján sírtam.
Mert tudtam: megtaláltam.
A helyet, ahová vágytam.
El akartam kezdeni keresni, ezért teljesen ösztönösen beírtam a netre három szót:
sziget – mert ezt láttam az álmomban, és gyerekkorom óta van bennem egy furcsa, mély érzés, hogy én valahol, valamikor szigetlakó voltam. Hawaii, a kultúrája, a spiritualitása, az a fajta lét mindig is csodálattal töltött el és vonzott.
Dánia – mert mindig is vágytam oda.
India – mert a jógaoktató-képzésre érkezve valami bennem hazatalált. A vasárnapi szertartásokon a szanszkrit mantrákat nem tanult értelemmel, hanem valami mélyebb emlékezéssel fogtam fel. Mintha a lelkem tudta volna őket.
A keresés kidobott egy szigetet: Teressa Islandet.
Egy pici szigetet.
Egykor dán fennhatóság alatt állt, ma már Indiához tartozik.
És amikor megláttam a képeit, újra sírtam.
Mert a sziget képei megegyeztek azzal, amit álmomban láttam.
Akkor úgy éreztem:
megtaláltam. Hazataláltam. Tudom, honnan jöttem.
Azóta ezek a nők többször megjelentek.
Ha féltem, meditációban körülvettek és gyógyítottak.
Az esküvőm reggelén, miközben a tükör előtt készülődtem, képként jelent meg bennem, ahogy virágmintákat rajzolnak a karomra, és valami dézsaszerűben fürdetnek.
A vajúdásom óráiban is tartottak.
A szülés után gyógyítottak.
A depressziómban is körülöleltek.
Azóta sokat olvastam Lemúriáról, Arkturuszról, hallgattam zenéket, és más képek is érkeztek.
És sokszor jógaóra közben is érzem ezt az energiát.
Ezt a gyógyító, megtartó, gyönyörű, kissé nem e világi női energiát.
Azt hiszem, valójában ezt kerestem.
Nem is egy konkrét helyet.
Hanem ezt a minőséget.
Ezt a szeretetet.
Ezt a női megtartást.
Ezt az emlékezést.
És egyre tisztábban érzem, hogy ezt szeretném megmutatni.
Hogy mások is gyógyulhassanak általa.
Hogy a vállalkozásom fő vonalává váljon a nők gyógyítása, a lelkük megtartása, a női ritmusukhoz való visszakapcsolódás.
Jógával.
Zenével.
Tánccal.
Mozgással.
Örömmel.
A testtel és lélekkel való kapcsolódással.
A jelenléttel.
Önmagunkban.
Ez a Pillanat maga.
Ez a Manawa.
Szeretettel,
Fehér Izabel
Manawa – Női Ritmus

📸AI

*** ELÉG VOLT ***

Anyukaként sajnos elértem erre a pontra. És közben az is kiderült, hogy valószínűleg a szülés utáni depresszió még mindig jelen van. Sejtettem. De amikor kimondták, olyan volt, mintha gyomorszájon vágtak volna, és egy pillanat alatt visszazuhantam volna a régebbi önmagamhoz.

Aztán valami mégis megmozdult bennem.
Úgy döntöttem, változtatok.

Vagy legalábbis megpróbálok másképp jelen lenni a saját életemben. Kicsit tudatosabban. Kicsit szelídebben. Kicsit kevésbé úgy, hogy közben belül szétesem.

Már megtanultam, hogy a gyógyulás nem lineáris. Nem egy gyönyörű, egyenletesen felfelé ívelő út. Hanem sokszor göröngyös, visszaesős, sírós, nagyon sírós, padlón ülős, elfáradós valami. És mégis: valahogy előre visz.

Szóval én most a fahéjas csigánál kezdem. Vagyis inkább a sütés-főzésnél, a házimunkánál, a mindennapoknál.

Mert a szorongó, megfelelési kényszeres Izánál patika rend van, minden friss, minden kész, minden kézben van. Csakhogy ennek ára van. És én most már nem akarom ezt az árat fizetni.

Úgyhogy a héten azt játszottam, hogy a szorongó Izát kicsit leültetem a kispadra. És megnézem, mi történik, ha a béke fontosabb lesz, mint a tökéletesség.

Mi fér bele másfél-két órába? Sütés, főzés, rendrakás? És ha nem fér bele minden? Akkor most először… nem történik semmi.

Nem dől össze a világ.
Nem leszek kevesebb.
Nem vagyok rossz anya.

Csak letelik az idő, én pedig megyek tovább.
A kisfiamhoz.
Az élethez.
Magamhoz.

És ettől az egészből egyszer csak játék lett. Nem megfelelés, hanem elengedés. Nem szorítás, hanem levegő. Nem korholás, hanem egy kis elfogadás.

És lett finom étel.
Lett valamennyi rend.
És lett egy vicces délelőtt a kisfiammal, autómentő-nézéssel, csocsóval, traktoros fűnyíró-bámulással.

Persze ettől még nem lett minden könnyű. A régi Iza még sokszor itt van. De már fullasztó a jelenléte, és azt érzem: elég volt belőle. Nagyon elég.

És közben valami új is születik bennem.
Egy újfajta jelenlét.
Egy új ritmus.
Egy olyan nő, aki még gyógyul, még tanul, még sokszor elfárad –
de már egyre többször érkezik meg önmagához.
A kisfiához.
A családjához.
És ahhoz is, amit teremt.

Mert közben a vállalkozásom is változott. Csendben. Lassan. Mélységek és felismerések mentén. Akár én.

És azt hiszem, mostanra kezdett el igazán megmutatni valamit abból, hogy merre szeretne menni.

Hamarosan megmutatom nektek az új színeit.
Az új nevét.
És azt is, mivé formálódott bennem és körülöttem az elmúlt időszakban.

Ha szeretnétek, tartsatok velem. 🤍

*** KITÉRŐ ***

Tegnap eltévedtem.
Autóval mentem.
Az útvonal egyszerű volt, előtte végignéztem.
Már többször jártam arra, mégis nem jó irányba mentem.
Ahelyett, hogy egyenesen mentem volna tovább, lekanyarodtam jobbra.
És az volt a legrosszabb, hogy már a kanyar előtt tudtam.
Ott volt a megérzés, hogy nem jó irányba megyek.
Igazából a végén már üvöltött a fejemben a hang.
Aztán mire igazán meghallottam volna... már késő volt.
A lekanyarodósávban már nem rántod vissza a kormányt.
Elrontottam.
Bepánikoltam.
Félreálltam.
Igyekeztem megnyugodni, és végigvenni, mit lehet csinálni.
Könnyű helyzet, de én nem ezekre vagyok kitalálva.
Nem tudtam hol vagyok, még magamnak sem megfogalmazni, pedig tudtam, itt segítség kell majd, és el kell magyaráznom, hol vagyok éppen.
A pánikban meg a melegben ücsörögve a kezemen máris elkezdtem megjelenni a kis ekcémám huplijaim ... köszi testem, veszem az adást ...
Végigvettem, ebben a mesében miket tudok tenni, és milyen segítőket tudok behívni és ... hát... a következő nehéz ponthoz érkeztem:
Dacára az egymás jó édes anyját emlegető veszekedésnek, mielőtt otthonról távoztam volna, hívtam, a kisfiúnkkal éppen délutáni alvást prezentáló férjemet, otthon
.. aki az összes kelta-viking-norvég harcos szellemével felvértezve, hihetetlen tájékozódó képességének köszönhetően, kitalálta hol vagyok, pedig igencsak da-da-dadogtam.
10 perccel később, már kész volt a megoldás, és 20 perccel később már oda is értem, ahova kellett volna pedig
.. biztos voltam benne, hogy ezt nagyon elrontottam
.. hogy jól megszívtam
.. hogy ez legalább 20 km-es kitérő lesz,
ehhez képest
.. sokkal közelebb voltam az eredeti útvonalamhoz, és végsősoron a célomhoz is, mint hittem volna
és basszus ...
akkor is megcsináltam ...
egyedül
pedig ha valaki 5 évvel ezelőtt azt mondja
én vezetni fogok
egyedül
gyerekkel
bevásárolni
kirándulni
ismeretlen útakon járni
egészen biztos, hogy körberöhögöm.
És tudjátok min gondolkoztam el ezután?
Hogy vajon hányszor történik meg velünk ezt az életben?megtervezünk egy utat
letérünk róla
korholjuk magunkat, és azt hisszük, ezt rendesen elcsesztük,
túl messzire kerültünk
pedig az igazság lehet az, hogy egyszerűen csak tettünk egy kis kitérőt,
és ugyanarra tartunk
és valójában tényleg, tényleg közelebb vagyunk a célhoz, meg az előre megtervezett úthoz, mint hittük volna, csak nem így látjuk ott és akkor
lehet, hogy most éppen te is ezt csinálod
keresed
magadban
.. a nőt
.. az anyát
.. a hivatást
.. a teremtő erőt
.. a szenvedélyt
.. az erőt
.. az utat
és azt hiszed, még sehol sem tartasz
pedig már rég úton vagy, közelebb ahhoz a nőhöz, akivé válni szeretnél.
A segítségkérés pedig nem a gyengeség jele.
Néha egyszerűen csak annyi történik, hogy valaki kívülről jobban látja az utat.
Mi pedig megyünk tovább.
Már egy kicsit nyugodtabban.
Nagy levegő ...
📸 AI

*** ROSSZ ANYA ***

Ma úgy döntöttem rossz anya leszek.

Képzeld, nem főztem, nem takarítottam.
A mosást bedobtam, a mosogatógépet elindítottam, a robotporszívót rászabadítottam a házra, beágyaztam.
De ma délelőtt, a kisfiammal a kertben ücsörögtem, és míg ő medencézett, én ott olvastam mellette – már amennyire lehet ilyet egy 2,5 éves dumamatyi mellett – és próbáltam jelen lenni.
Próbáltam nem azon kattogni, hogy gazolni kéne, meg mégis főzni valamit.
Próbáltam nem azon kattogni, ó, vajon mit gondolhat, aki lát? Fürdőruhában dőzsizik, fekszik a napágyon, szegény férje meg gürizik … áhhh… könnyű neki … egész nap csak itthon van, nincsen semmi dolga, így könnyű …
Próbáltam nem azon kattogni, hogy festek én a pluszkilókkal meg a hurkákkal és nem korholni magam miatta.
Csak próbáltam jelen lenni.
És én olyan hálás lettem!
Hogy én ezt tényleg megtehetem!
Hogy ott, a diófa adta árnyékban, ebben a melegben, a kisfiam mellett ücsöröghetek és hallgathatom, mert itthon van velem,
hogy milyen jó ez!
Szeretem ezeket a napokat.
Amikor megvan a flow, az a bizonyos jelenlét.
Amikor úgy érzem, tudok vele kapcsolódni, mert a rohanó – igen, képzeld anyukaként általában olyanok a hétköznapok, mintha maratont futnék, és szélvész söpörne végig a házunkon – ez most megadatik!
És sikerült egy rövidke kis időre csak lennem ...
És nem gondolnom sem a múltre, sem a jövőre.
Nem kattogni azon, miért rossz amit csinálok, és, hogy mennyi mindenért ítélhetném meg magam.
Csak üres voltam – a szó jó értelmében – és csak … azt hiszem voltam.
2,5 éves a kisfiam, és most kezdem el megérteni, hogyan tudok egyfajta nyugalmat és egyensúlyt .... megpróbálni megteremteni.
De ez piszok nehéz.
Nekem nehéz.
De úton vagyok, és jó időnként ilyen rossz anyának lenni!
Bárki, bármit is gondoljon ...